Hivatalosan egyelőre nem tájékoztatták Rója Istvánt arról, hogy huszonkét, intézményvezetéssel töltött év után miért nem fogadták el pályázatát a makói József Attila Gimnázium igazgatói posztjára. A pedagógus lapunknak adott interjújában Lázár János kérdéséről és Makovecz Imrével folytatott beszélgetéséről is nyilatkozott.
– Már értesítették hivatalosan, hogy érvénytelenítették az igazgatói pályázatát?
– Nem. Ezt csak a sajtóból tudom. Nem kaptam értesítést sem papír formátumban, sem e-mailen eddig.
– Tehát a hivatalos indokot még nem tudja.
– Nem is kell ezt indokolni, elég, ha annyit mondanak, hogy „nem, és kész”.
– Ha az elmúlt huszonkét évben megfelelt a posztján, akkor mit gondol, miért épp most tiltakoznak az igazgatósága ellen?
– Nem adtam el magam semmiféle politikai szervezetnek, az elmúlt évtizedekben csak a szakmával foglalkoztam.
– Gyanította, hogy ez lesz a végkimenetel?
– Nem ért váratlanul, sok helyről informálódtam. Így éreztem, hogy ez lesz a vége. Azért volt bennem némi remény, mégiscsak számít, hogy a szülők és a tantestület pozitív véleménnyel van rólam.
– Érzett valaha politikai nyomást a munkája során?
– Egy alkalommal érzékeltem felelősségrevonás-félét. Lázár János miniszter úr – a térség országgyűlési képviselője – egyszer Makón járt, akkor megkérdezte tőlem, miért írtam alá a miskolci Herman Ottó Gimnázium kiáltványát (az iskola tavaly kétségbeesett levélben hívta fel a figyelmet a közoktatás drámai állapotára, ezt követően robbant ki komolyabb tiltakozáshullám – a szerk.). Én ekkor kedvesen, udvariasan válaszoltam neki, és úgy gondolom ma is. Minden szavam igaz volt.
http://mno.hu/
– Tehát máshonnan nem érzett rosszallást, például a helyi tankerületi központtól vagy az önkormányzattól?
– Nem.
– Ennek ellenére azt sejti, az ön menesztése nem független attól, hogy csatlakozott az oktatáspolitikát kritizálókhoz?
– Másra nem tudok gondolni, mert az iskolaigazgatóként töltött huszonkét évem alatt nem sikerült semmi olyat elkövetnem, amibe bele lehetett volna kötni.
– A helyi Fidesz-frakció szerint a gimnáziumban évek óta romlik az oktatás színvonala.
– A magyar oktatás színvonala romlik, nem a makóié. A szakma is jelzi a problémákat a kormánynak, a sajtónak, mindenkinek. Nem véletlen, hogy az elitgimnáziumok tanítványai már inkább külföldi egyetemekre jelentkeznek, ez igaz a makói diákokra is.
– Ma mit lát a magyar oktatás legfőbb problémájának? Tény, hogy a tavalyi tiltakozáshullám hatására a kormány változtatásokat hajtott végre.
– Egyik helyen enyhítettek, a másikon szorítottak. Nagyon sok felesleges terhet cipelünk az oktatásban: rengeteg órája van a gyerekeknek és a pedagógusoknak is. Sok mindent akarunk megtanítani, de nem tudjuk, mert hatalmas a tananyag. Nem kellene ennyi mindent erőltetni, inkább kevesebbet kellene tanítani, de azt jobban. Például azt is be akarják vezetni, hogy csak akkor felvételizhet a gyerek a felsőoktatásba, ha van nyelvvizsgája. Amivel megint korlátozzák a tanulók lehetőségeit. Hogy Medgyesbodzáson rajztanár legyen valaki, minek ahhoz középfokú angol nyelvvizsga? Persze nagyon jó, ha van, de enélkül is vannak kiváló tanáraink. Mindezek mellett az oktatás végtelen nagy tankerületi hálózatot is cipel, rengeteg hivatalnokkal. Pedig a döntéseknek mindig a helyszínen kellene születniük, de erre ma nincsen lehetőség, ahogy a pénz sem az iskoláknál van.
– Nem lett jobb a rendszer azáltal, hogy idén átalakították? Nem kerültek közelebb a döntések az iskolákhoz?
– Elismerem, annyira rossz volt az előző rendszer, hogy ennél a mostani már csak jobb lehet. Ha azt elégtelenre értékeltük, akkor a mostani egy halvány elégséges. Egyébként az állami fenntartás is működhetne, a lényeg, hogy biztosítson elegendő pénzt. Ám most ott tartunk, hogy amíg a nemzeti bank alapítványa milliókért vásárolt szőnyeget, addig a gimnáziumban nem lehet szakkört tartani, mert nincs rá keret. Mondhatnám azt is, hogy számtalan labdarúgópályát építünk az országban, az iskolánknak meg nincs egy tornaterme se.
– Akkor hogyan tartanak tornaórát?
– A tornatermet leválasztották az iskoláról, hogy ebből legyen a városi sportcsarnok. Mi csak meghatározott óraszámban használhatjuk, rajtunk kívül különféle szervezetek bérlik.
– Így nem is lehet például kosárlabdaedzést tartani a gyerekeknek délután?
– Azt biztosan nem. Amikor azt mondtam annak idején Makovecz Imrének: „Imre bácsi, kellene a terembe kosárpalánk”, a válasz az volt, hogy a templomi hatást nem törhetjük meg ezzel… Így a makói sportcsarnokban egyetlen kosárpalánk sincs, nem lehet kosarazni. Sőt, már a kézilabdapályánk is a múlté: azt felszántották, és egy – egyébként szép – iskolaudvart csináltak belőle, csak hát az nem jó sportolásra.
– Mire a legbüszkébb az iskolaigazgatóként eltöltött éveiből?
– Egy iskolaigazgató olyan, mint a karmester: el kell érnie, hogy a kórus, vagyis a tantestület ugyanazt a zenét játssza, meglegyen az összhang és szépen szóljon. Úgy gondolom, ezt meg tudtam valósítani. A pedagógiát nem lehet szigorúan csak törvényekkel szabályozni. Ez egy emberi, érzelmi tevékenység, amelyben a szeretet is benne van. A kollégáim jókedvvel, derűsen jönnek dolgozni, ahogy látom őket, nagyszerű emberek, tele vannak tenni akarással. Nem sumákolunk, őszintén beszélünk egymással. Erre nagyon büszke vagyok.
– Bár még nem kapta kézhez a pályázata érvénytelenítését, de kíván majd a döntés ellen bármilyen lépést tenni, például jogi útra terelni az ügyet?
– Nem. Több mint két évtizedig vezettem az iskolát, 60 éves vagyok. Az életnek annyi szép oldala van, én már ezt kívánom élvezni. Van családom, barátaim, nem hiszem, hogy a továbbiakban a pályázattal kellene foglalkoznom. Ezért úgy tervezem, hogy a nyugdíjig hátralévő öt évemet a gimnáziumban töltöm, immár „csak” pedagógusként.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
