A 19. évszázad a nemzeti eszme kiteljesedésének százada volt Közép-Európában. Az 1789. évben elkezdődött franciaországi változások után egész Európában politika- és társadalomformáló tényezővé vált a nyelvi, majd a nemzeti öntudat, amely többek között abban is megnyilvánult, hogy az egyes országok uralkodó rétegei kezdtek nagyobb figyelmet szentelni népességük etnikai összetételének, amiből politikai következtetéseket is igyekeztek levonni.
Magyarországon II. József (az ún. kalapos király) rendeletére tartották meg az első népszámlálást 1784–1785-ben, amelynek kitűzött célja már az ország teljes lakosságának számbavétele volt, nemre, rangra, felekezetre és foglalkozásra való tekintet nélkül.
A számlálás munkáját az uralkodó által kinevezett biztosok hajtották végre, akik függetlenek voltak mind a világi, mind az egyházi hatóságoktól. Szakmai szempontból nagy hiányossága ezen első népszámlálásnak, hogy nem volt meghatározott eszmei időpontja. A munkálatok 1784 novemberében kezdődtek, de a végrehajtás hónapokig elhúzódott, ami lehetetlenné tette az adatfelvétel egyidejűségét. A számlálóbiztosok nem rögzítették a számba vett népesség nyelvi vagy etnikai megoszlását, így ebben a vonatkozásban a 18. század viszonyait illetően csak becslésekre, illetve egyes korabeli neves és tudós geográfusok, etnográfusok és nemzetgazdászok leírásaira hagyatkozhatunk.
A magyarországi nyelvi-etnikai viszonyokkal kapcsolatban említést teszünk arról a jelenségről, hogy az ország a török hódoltság alatti katasztrofális vérvesztesége, majd az azt követő telepítési hullámok következtében vesztette el abszolút – kb. 80 százalékos – magyar többségét.
A középkor végén túlnyomó többségében nyelvileg homogén Magyarország a 18. század folyamán egyre inkább kevert, több népfaj által lakott országgá vált. A külföldi telepítések mellett a belső migrációs folyamatok is alapvető módon befolyásolták az egyes etnikumok helyzetének alakulását.
Megnyilvánult ez nemcsak magyar–német, magyar–román, magyar–szerb, magyar–szlovák stb. viszonylatban, de hasonló etnikai átrendeződések történtek például szlovák–német, szlovák–ruszin, sőt szlovák–horvát (!) viszonylatban is.
Az etnikai mozgások azt eredményezték, hogy a 18. század első felében a szlovák népesség sikeresen hódította meg az addig túlnyomóan német jellegű felvidéki városok egy részét.
Az etnikai határ Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Szepes, Sáros, Abaúj és Zemplén vármegyében mindenütt az előretörő, rendkívül vitális szlovák elem javára módosult. Az eredetileg az északi hegyvidék aljáig terjedő magyar etnikum visszaszorulóban volt, a szlovák népelem pedig mindenütt kirajzott a síkvidéki területekre. Ekkor fedte át és asszimilálta véglegesen a sikeresen terjeszkedő szlovák népesség a Hernád és a Tarca folyó menti Sáros megyei magyar falvakat, ekkor alakult ki az erős szlovák etnikai beékelődés Nyitra, Érsekújvár és Nagysurány térségében, valamint Kassa környékén. Jelentős szlovák előretörés következett be a Nagykürtös és Balassagyarmat, a Tőketerebes és Sátoraljaújhely közötti területeken is, sőt a szlovák telepesek sikeresen népesítették be az Alföld hatalmas elnéptelenedett területeinek egyes részeit is.
A szlovák népelem spontán térhódítását a magyar etnikum rovására a tudós Bél Mátyás, e jelenség megfigyelője és leírója többek között a következő szavakkal jellemezte:
„ A magyarok ezekből elköltöznek és településeiket átengedik a szlovákoknak, de ha helyben is maradnak és tovább a szlovákokkal élnek együtt, nem szaporodnak. A szlovák családban három, négy, sőt hat gyermek is születik, a magyarban egy vagy kettő. A fiatalabb magyar nemzedék nemcsak a szlovákok szokásait sajátítja el, hanem azok nyelvét is, és az öregek kihalásával ők is szlovákokká válnak. De sokan azok közül az idősebb magyarok közül is, akik azelőtt a szlovák nyelvet nem bírták, most úgy beszélik ezt a nyelvet, mint a született szlovákok.” (…)
Ha érdekli a cikk folytatása, vásárolja meg, vagy fizesse elő a Magyar7 hetilapot. Az írás megjelent a hetilap 2021/6. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
