Epizódok a Szlovák állam magyarságpolitikájából (I.)

Epizódok a Szlovák állam magyarságpolitikájából (I.)

Az 1943. évben fordulat állt be a háború menetében. Februárban bekövetkezett a Wehrmacht sztalingrádi katasztrófája, nyáron pedig küszöbön állt Olaszország veresége. Várható volt, hogy a Berlin–Róma-tengely déli „oszlopa” rövidesen kilép a hadviselő hatalmak sorából.

Még az olasz fegyverszünet megkötése előtt – de mindenképpen bizonytalan és hektikus politikai légkörben – ülésezett Pozsonyban 1943. szeptember 2-án a Magyar Párt országos vezetősége, Esterházy János vezetésével. Amint az várható volt, a pártvezér terjedelmes elemző politikai beszéddel adta meg az ülés alaptónusát. Rámutatott, hogy az előző napon – szeptember 1-jén – már éppen négy éve múlt annak, hogy kezdetét vette a Lengyelország elleni háború, aminek következtében „rövidesen az egész világ lángokba borult”. Azóta úgymond százezrek, sőt milliók pusztultak el a harctereken és a terrorbombázások következtében.

„Ma sajnos olyan időket élünk – folytatta beszédét a pártelnök –, hogy annak a nevét övezi pillanatnyilag a legnagyobb babér, aki a legtökéletesebben tudja elpusztítani embertársának életét, otthonát, családi tűzhelyét, országát. (…) 

A háború ötödik évébe léptünk – folytatta Esterházy –, és még mindig nem látjuk ennek a szörnyű világégésnek a végét.” Ezen a ponton a magyar pártvezér áttért a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének és kilátásainak vizsgálatára.

Mi a teendőnk?

Nos, vajon milyen kilátásai lehetnek ilyen körülmények között egy nemzeti kisebbség, esetünkben a szlovákiai magyar nemzeti közösség természetes jogai és igényei érvényesíthetőségének? „Nyíltan és őszintén megmondom úgy ahogy van” – fogalmazta meg a választ az előbbi kérdésre Esterházy. „Biztatót mondani nem tudok, eredményekről beszámolni még kevésbé” – jelentette ki minden köntörfalazás nélkül. Mindazonáltal töretlen hittel vallotta: „A ma fennálló panaszoknak orvoslási időpontja el fog következni! De amilyen hittel hiszem, hogy ez be fog következni, ugyanolyan nyíltan és leplezetlenül mondom azt is, hogy azért, mert ma itt-ott kisebb-nagyobb sérelmeket nem intéznek el olyan módon, mint ahogy azt kívánnánk, nem fogok olyan lépést tenni, ami a belső békét, a belső rendet és a nemzetek közötti igaz, őszinte közeledés lehetőségét akár egy pillanatra is veszélyeztetheti.”

No de ilyen viszonyok között mi a teendőnk? Erre a kérdésre várta a pártvezér konkrét tanácsát, vagy utasítását a szlovákiai magyar család. Talán mondjunk le kisebbségi és emberi jogainkról, és törődjünk bele sorsunk mostoha alakulásába?

Esterházy nehezen érthető, konkrét tanácsokat egyáltalán nem tartalmazó álláspontja, vagyis inkább mellébeszélő, mintegy figyelemelterelő kijelentései a következők voltak: „Az előbb mondottak nem jelentik azt, hogy csukott szemmel, vagy süket füllel mennék el a magyar panaszok mellett, nem jelentik azt, hogy ne igyekezzem azokat minél kisebb számra korlátozni, de a mai háborús világban, a mai lángtengerben, az emberiség ilyen nagyfokú szenvedése mellett ne várjon senki tőlem olyan gesztiot, amit röviden úgy szoktunk kifejezni, hogy az asztalraütés politikája” – mondta mintegy szabadkozva Esterházy. Ehhez azonban mindjárt a következőket is hozzáfűzte: „Engedje meg kis magyar családunk, hogy a felmerülő panaszokat, fájdalmakat ott, akkor és olyan körülmények között adhassam elő, ahogy azt a történelmi események hullámzásai lehetővé teszik. Ismétlem, ma más időket élünk és más körülmények között sodródik életünk, semhogy sablonosan lehessen kisebbségi politikát vezetni és irányítani, mint azt a csehszlovák uralom idején, vagy akár Szlovákia önállóságának első esztendejében tettük. Kijelenthetem, hogy egyetlen magyar panasz sem sikkad el és hiszek abban is, hogy előbb-utóbb pozitív eredményeket fogunk elérni, mert lehetetlen, hogy a ma uralmon levő szlovák tényezők – ha magukba szállnak – ne úgy lássák és ne úgy ítéljék meg a világhelyzetet, ahogy azt én tettem, aminek eredményeként viszont el kell jöjjön az a pillanat is, amikor önkéntelenül megoldódnak a problémák és megszünnek automatikusan a panaszok.” 

Végzetes naivitás

Hírdetés

Vajon miként képzelhette el Esterházy gróf „a szlovák tényezők” magukba szállását, aminek következtében úgymond „önkéntelenül megoldódnak a problémák és megszünnek automatikusan a panaszok”? Nem tudhatjuk, mire alapozta optimista meggyőződését, amikor egy békés, panaszoktól mentes jövőképet vizionált a szlovákiai magyarság elé. Megítélésünk szerint ez esetben egy végzetes naivitásnak volt a rabja, amikor csupán a saját szent belső hitére – vagyis inkább tévhitére – hivatkozva derűs jövőképet festett a szlovákiai magyarság elé. Vajon milyen tényekkel, vagy akár megérzésekkel volt alátámasztható és igazolható ez a derülátás? Talán abban bízott, hogy örökké hangoztatott őszinte és tiszta szeretete a szlovákság iránt előbb-utóbb viszonzásra talál? 

Természetesen ebben a beszédében sem mulasztotta el előadni szokásos „szeretet-nyilatkozatát”, amely már állandó velejárójává vált minden nyilvános szereplésének.

Szinte fölöslegesnek tartom újból hangoztatni azt a régi magyar álláspontot – ami ugyancsak a szívemből jött mindig –, hogy a legjobb akarattal és a legőszintébb érzésekkel viseltetünk a szlovákok iránt”

– jelentette ki újfent a magyar pártvezér.

„Kár, hogy a szlovák oldalon nem tudnak vagy nem akarnak hinni a tétel őszinteségében. A magyar nemzet és a magyar nemzet felelős tényezői jó szívvel vannak a szlovák nemzet iránt. Ezt pozitívan tudom. A háború befejeztével, mikor a békés építés ideje elkövetkezik, mi, akik itt éltünk és élünk a Dunamedencében: egymásra leszünk utalva.”

Amennyiben Esterházy őszinte meggyőződéssel mondta ezeket a szólamokat, komolyan kételkednünk kell politikai tisztánlátásában. Nem vonjuk kétségbe szeretetét a szlovákság iránt, de végtelen naivitás volt abban bizakodni, hogy a szlovákok magyargyűlölete a háború utáni „békés építés ideje alatt” majd szeretetté változik. Ha pedig valóban hitt egy ilyen, józan ésszel felfoghatatlan csodában, később annál keserűbb lehetett a csalódása.

A kései szemlélő ismerve az események háború utáni alakulását, azaz a felvidéki magyarság tragédiáját, valamint Esterházy mártíriumát, a politikus 1943 szeptemberében tett optimista kijelentéseit naiv anakronizmusnak tartja. Idézett beszédének záró gondolatát pedig már minősíteni sem vagyunk képesek: „Nincs semmi ok arra, hogy a magyarság a maga helyzetét sötétebbnek lássa, vagy nehezebbnek ítélje meg, mint amilyen” – jelentette ki hamis bizakodással a pártvezér. „Helyzetünk tagadhatatlanul nehéz, de erős hittel, magyar becsülettel latbavetve minden erőnket a magyar ügyért, meg fogjuk érni és élni a mostani nehéz helyzetben átélt munkánk gyümölcsét: a szebb és boldogabb magyar jövőt!” 

Az Esterházy gróf által felvázolt jövőkép azonban ábrándképnek bizonyult, amelynek kegyetlen valósága majd csak 1945-ben sújtott le mind az ő személyére, mind az egész felvidéki magyarságra.

Megjelent a Magyar7 2023/47.számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »