„Gyere fel azonnal!” – kiabált le az udvarra édesanyám 1963 őszén. Lassan, de biztosan sötétedett, illett már felmenni a Fehérvári úti, negyedik emeleti lakásunkba, hiszen még csak nyolcéves gyerek voltam. Az iskola után ebédeltem, majd megtanultam az aznapi leckét, aztán uzsgyi, gyerünk le játszani az udvarra! Így telt a legtöbb hétköznap, legalábbis amíg általános iskolás voltam.
Azon az őszi délutánon sem számítottam semmi különösre, hiszen egyszer a játékot is abba kellett hagyni. Fejeltünk, lábtengóztunk, gyakran fociztunk a fiúkkal a parkban, a játszótéren, kettesével vettem a lépcsőfokokat, de ez korántsem vette el az energiámat, még estefelé sem voltam fáradt.
Amikor az udvarról felértem, meglepett, hogy Antal néni, a házmesterné, várt rám az ajtónk előtt, kisírt szemekkel. El sem tudtam képzelni, vajon mi történhetett. Ahogyan bementünk az előszobán át a szüleim szobájába, megpillantottam a nagymamámat. A fejénél két gyertya égett, azok között feküdt az egyik ágyon, felkötött állal. „Meghalt a nagymama” – suttogta anyukám elcsukló hangon, próbálta visszafojtani a sírást, de nem sikerült neki. Megrázó pillanat volt, hiszen amikor órákkal korábban lementem az udvarra, még úgy tűnt, minden rendben van. Persze nem így volt, de egy gyerek sokszor felületes, sok mindent nem vesz észre a környező világból. Így voltam ezzel én is. Aztán teljesen leszállt az est, besötétedett, apám, a bátyám és én is sírtam, hiszen mindannyian szerettük a nagymamát, közel álltunk hozzá és a nagypapához is. Nemsokára jött az orvos, Szarka doktor, a Lágymányos ismert körzeti orvosa, akihez tartoztunk. Megvizsgálta, és csendesen azt mondta, semmit sem lehet tenni, a szíve felmondta a szolgálatot. Nagymamám, Szalai Terézia hatvannégy éves volt akkor. Kislánykora óta szívbeteg volt, „lyukas a szíve”, így mondták az orvosok. Hetey doktor, kardiológus rendszeresen járt hozzánk, kezelte, ahogyan tudta.
Nemsokára nagy robbajjal megdörrent az ég, dörgött, villámlott, majd zuhogni kezdett az eső, erősen verte az ablakot. Később, talán kilenc óra felé a nagymamámat elvitték, és mélységes csönd ülte meg a házat.
A nagyszüleim előző nap jöttek fel hozzánk Pestre Szombathelyről, kimentünk eléjük Kelenföldre, az állomásra. Ha gyerek voltam is, egyvalami azért feltűnt: a nagymama nagyon sovány volt, az arca falfehér, s nem éppen vidáman szállt le a vonatról, nehezen lélegzett. Csak nagyon lassan tudott menni, mint akit fokozatosan elhagy az ereje. „Nem akart úgy meghalni, hogy a családot, az unokákat ne lássa még egyszer” – vélte anyukám a következő napokban. Mindez hatvan éve történt.
Nagymama temetésére mindannyian elmentünk, akkoriban ez természetes volt, fel sem merült, hogy a gyerekeket otthon kellene hagyni, nehogy „lelkileg sérüljenek”, ahogyan manapság mondják. Pedig koporsós temetés volt, ami ma már egyre ritkább. Persze nem volt könnyű, de el kell búcsúzni a hozzátartozótól, hiszen ha életében szerettük, akkor a halálában sem fordíthatunk csak úgy hátat.
Szegény anyámra nehéz idők következtek. Nagyon kötődött a szüleihez és a szülővárosához, Szombathelyhez. Ráadásul nagyapám most egyedül maradt, s amikor hazautazott, el kellett látnia magát, ami rokkantként nem volt éppen egyszerű feladat. Az egyik lábát elvesztette az első világháborúban, és a házban, ahol a második emeleten lakott, nem volt lift. Így anyámnak már nemcsak rólunk, hanem a nagyapáról is gondoskodnia kellett valahogyan, többször odautazva hozzá a távolból.
Két évvel később, 1965-ben, hetvenhárom éves korában nagyapám is meghalt, Szombathelyen. Rengetegen voltak a búcsúztatásán. A temetése csak később volt, itt, Pesten, Rákoskeresztúron. Sokan ismerték, pedig a mai viszonyokhoz képest Szombathely akkoriban még szinte kisvárosnak számított. Jöttek rokonok, unokatestvérek, szomszédok, az akkor még élő világháborús katonatársak és a vasútról az egykori munkatársai.
Nagyapám 1892-ben született, hadiérettségivel hamar kivitték az orosz frontra, s 1914 októberében megsebesült Galíciában egy ütközet során. Egy srapnelszilánk fúródott az alsó lábszárába, ami nem lett volna nagyon veszélyes, csakhogy a szanitécek nem tudták megközelíteni, pedig csak pár méterre voltak tőle. Az orosz hadsereg folyamatos tűz alatt tartotta a környéket, hiába volt a vöröskeresztes fehér köpeny. Így aztán nagyapám három napot töltött el egy bombatölcsérben meghúzódva, a segítségre várva. Mire végre kihozhatták az árokból, már elvesztette az eszméletét, vérmérgezést kapott. Jó pár nappal, talán egy héttel később tért magához. Dóri (Izidor) bácsi, nagyapám öccse jóval később, 1970-ben Csopakon mesélte, hogy Jägerndorfba, a Monarchia kórházába vitték, ott műtötték meg. Az elbeszélés szerint fel akart kelni az ágyból, hogy kimenne a mosdóba, de szóltak neki a többiek, hogy hohó, vigyázzon, nézzen a paplan alá… Akkor látta, hogy nagy a baj, ugyanis a vérmérgezés miatt tőből le kellett vágni a lábát. Hát, innen képzelhetjük a folytatást…
Feri, a nagyapám, tizennyolc éves volt ekkor, a 83-as gyalogezred katonájaként szolgált a harctéren 1914-ben. Sebesülése és felépülése után sokáig öngyilkos akart lenni, ahogyan Dóri bácsi, az öccse mesélte. Hárman voltak testvérek a Cziczer fiúk, nagyapám később Szentmártonyra magyarosított. Józsi, a legidősebb, mind a négy évet végigharcolta a háborúban, 1914-től 1918-ig. Az olasz frontra vitték, a Dolomitokban, Udine környékén szolgált. 1918-ban, a háború végén esett el, visszavonulás közben. A Piave hídján egy ellenséges lövedék pont őt találta el, ahogyan később a katonatársai elmondták. A legkisebb testvér, Izidor, a már említett Dóri bácsi szintén katona volt akkor, ő csak könnyebb sérülést szenvedett. Nagyapám csöndes, szerény ember volt, nem szívesen beszélt a háborúról. Amikor gyerekkoromban néha faggattam, hogy milyen is volt a harctéren, csak szűkszavúan válaszolt.
A bátyámmal minden nyáron egy hónapot Szombathelyen töltöttünk, egészen 1965-ig, nagyapám haláláig, Akkor édesanyám felszámolta a szombathelyi Savaria (ma újra Széll Kálmán) utcai társbérleti lakást.
Nagyapám visszatérve, egy idő után valahogy megbékélt a helyzetével, és már nem akart öngyilkos lenni. Dédapám arra gondolt, beíratja őt a kőszegi papnevelő intézetbe, később akár még püspök is lehetne belőle. Amikor a papa egy idő után kikocsizott az intézménybe, hogy érdeklődjön a fia előmeneteléről, azt a választ kapta az elöljárótól, hogy már két hónapja nem látták Ferit, azaz nagyapámat. Ezzel tehát véget is ért az elképzelt egyházi karrier.
Nézegetem a régi fényképeket, vagy száz is van ebből az időszakból, az első világháborúból és a családi albumból is. A legkülönfélébb életkorokból maradtak képek a nagyszüleimről és a többi családtagomról. Nagyapám rehabilitációja egy évig tartott, a pesti Ilka utcai üdülőben szakképzett személyzet segítette a betegek gyógyulását. A különféle műhelyekkel felszerelt intézményben mindenféle használati tárgyakat készítettek, például sámlikat, ezek közül kettő máig megmaradt, és van egy éjjeli szekrény is abból az időből.
Az év letelte után visszatért Szombathelyre, és elhelyezkedett a Magyar Államvasutaknál irodakezelőként. A következő évek során különféle tanfolyamokat végzett, s ennek köszönhetően a fizetési kategóriákban mindig kicsit előrébb jutott. A Hadirokkantak, Hadisérültek, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Szövetségének igazolványa szerint nyolcvan százalékban volt rokkant az egykori tizedes. Nagyapám minden reggel gyalog ment a Széll Kálmán utcán keresztül a pályaudvarra, egészen a nyugdíjazásáig. A háborús sérülése következtében műlába volt. Ez azt jelentette, hogy amikor reggel felkelt, az öltözködés neki korántsem csak a ruhái felvételét jelentette. A műlábát, amit jó néhány vastag bőrszíj tartott a vállához erősítve, föl kellett csatolnia, esténként pedig levennie. Mi, gyerekek sokszor tanúi voltunk ennek az elég nehézkes tortúrának. Nagyapámnak pontosan ötven éven át kellett naponta kétszer elvégeznie ezt a műveletet. Időnként, ha cserélni kellett a szíjakat, elmentünk a művégtaggyárba. Ott aztán találkoztunk a volt katonatársaival, akik szintén valamilyen sebesülést szenvedtek az egykori harctereken.
A nyár folyamán, amikor mi, unokák Szombathelyen voltunk, nagyapával időnként kivillamosoztunk a Kálváriához, a 83-as gyalogezred első világháborús emlékművéhez. Itt mindig elmondtunk egy Üdvözlégyet az elesett bajtársak emlékére.
Szombathely, ahogyan említettem már, akkoriban kisvárosnak számított, a belső utcák is többé-kevésbé szűkösek voltak, viszonylag csekély forgalommal. A járművek egyharmada a hatvanas évek elején még lovas kocsi volt, de azért Warszawák, Volgák és Moszkvicsok is közlekedtek már. A szódás teljesen megrakott, üvegektől súlyos kocsiját egy ló húzta. Baj akkor volt, amikor esett az eső, a ló megcsúszott a síkos macskaköveken, és elesett szegény, az oldalára dőlt a rúdhoz kötözve. Ilyenkor csak a járókelők segítségével lehetett felállítani, ami nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Mi is többször részt vettünk az évek során ilyen utcai eseményekben.
Gyakran előfordult, hogy kimentünk a pályaudvarra, és meglátogattuk a nagyapa még ott dolgozó egykori – nála fiatalabb – munkatársait. Ő bement az irodába, engem meg felültetett egy padra, s térdelve innen bámulhattam az érkező és induló vonatokat. Miután ez gyakran megismétlődött, nagyon jól emlékszem ezekre a napokra. Egy alkalommal az egyik szerelvény indulásra készen várta, hogy megkezdje útját a vaspályán. Akkoriban még a pöfögő gőzmozdonyok voltak többségben, csak úgy bámultam amikor „megitatták” őket, vagy amikor a szenet föllapátolták a mozdony hátsó részébe. A fűtő arca, ruházata szénfekete volt, a masiniszta egykedvűen könyökölt a mozdony nyitott ablakában. S aztán jött a piros sapkás forgalmista, szájában síppal, kezében a zöld vonatindító tárcsával. Egyszer csak odahívott magához engem, az akkor öt-hat éves gyereket: „Na, kisöreg, el akarod indítani a vonatot?” – kérdezte, és a fejembe nyomta a piros sapkát. „El én!” – válaszoltam, és máris jeleztem a tárcsával a mozdonyvezetőnek, a forgalmista pedig megfújta a sípját. A vonatvezető szalutált, kétszer meghúzta a mozdony kürtjét, a hatalmas kerekek szép lassan megmozdultak a síneken, és elindultak Budapest felé. Csodás látvány, leírhatatlan élmény volt. Persze jól tudom, mindezt a nagyapámnak köszönhettem, hiszen jól ismerték őt a vasutasok.
Olvasóink közül sokan hallottak még a második világháború utáni időkről, a kibombázottak szerencsétlen lakhatási viszonyairól. Ekkor alakultak ki a társbérletek, amikor a lakásukat, házukat elveszítetteket kényszerűségből beköltöztették másokhoz. A nagyszüleim családi házát 1945. március 4-én érte bombatalálat Szombathelyen. Valahol lakniuk kellett, így kerültek a Savaria utca 43-ba, egy második emeleti lakásba, ahol kaptak egy szobát. Itt éltek egészen 1965-ig. Családi házuk romokban hevert a bombatölcsér szélén. Csak a már említett, 1915-ben készült néhány kisbútor és két, diófából való ágy darabjai maradtak meg.
Édesanyám mesélte, hogy egészen elfeketedett az ég, amikor nagy magasságban megjelentek az amerikai Liberátorok. Óriási robajjal repültek a város fölé, és összeláncolt bombákat szórtak Szombathelyre. Az előző napokban röpcédulákat dobtak le a lakosságnak: „Szombathelyt nem bántjuk, Sopront felszántjuk” – ez a szöveg szerepelt rajtuk, aztán másnap fordítva: „Sopront nem bántjuk, Szombathelyt felszántjuk.” Így ijesztgették és vezették félre a lakosságot. A szombathelyieket váratlanul érte a bombatámadás. A helyiek szerint senki nem gondolta, hogy ekkora pusztítás érheti a várost. A repülőgépeknek eredetileg a pályaudvart kellett volna bombázniuk, meg esetleg a főbb épületeket, ahol a menekülő nyilas kormány tagjait sejthették, de hát terrorbombázás lett belőle. A lakóházak háromnegyede elpusztult, a lakossági áldozatok száma több százra volt tehető. Anyám elbeszélése szerint a Palace szálló napokig égett, és a pincébe menekült embereket alig sikerült kimenekíteni onnan. De hát ennek már komoly irodalma van. A családunk tagjai csak azért maradtak meg, mert akkor éppen rokonlátogatáson voltak Perinten.
Ezek voltak a szombathelyi Cziczer–Szentmártony családhoz fűződő emlékeim, emléktöredékeim, s talán egy másik alkalommal majd a családunk pesti ágáról is érdemes lesz szólnom néhány szót.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
