„Emlékeinkben csak addig él a múlt, amíg lesznek, akik érdeklődnek iránta” – olvasható egyebek között azon a március utolsó vasárnapján felavatott emléktáblán, amelyet a faluból 1947-ben Csehországba deportált családok emlékére avattak az alig 170 lelket számláló Dobfeneken.
Lakossági kezdeményezésre az önkormányzat által készíttetetett emléktáblával régi adósságát törleszti meghurcolt elődei felé a hálás utókor. Mint az ünnepségen elhangzott, a megemlékezés mellett legyen ez a tábla egyben emlékeztető is az utókor számára, hogy hitünkért, elveinkért és jogainkért mindig úgy ki kell állni, mint tették azt azok az emberek, akik inkább vállalták otthonuk elhagyását, mintsem hogy vallották volna magukat más nemzet fiainak.
Pedig a hatalom emberei a reszlovakizálás érdekében mindent megtettek Dobfeneken is. Kezdetben győzködték, később fenyegették a lakosságot, de ezeket az embereket nem lehetett megfélemlíteni. Megmaradt az emlékezetben, hogy az elsőként elhurcolt család feje, Farkas Pestu bácsi, azt válaszolta az agitátornak, aki reszlovakizáló szándékkal kereste fel a családot: „magyarnak születtem, magyar vagyok és ezen nem is akarok változtatni.” Pedig csábító volt az ajánlatuk, a reszlovakizált családokat kihúzták a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és tulajdonuk sem került elkobzásra. Igaz az első ígéretüket Dobfeneken nem minden család esetében tartották be, vitték a családfő nélküli, kényszerből reszlovakizált roma családot is.
Az 1945 és 1948 közötti években többszázezer magyar vált a cseh és a szlovák nemzetállami törekvések áldozatává.
Popély Árpád történész, a Selye János Egyetem docense írta, idézem: „A deportálások által leginkább sújtott települések közé tartozott a gömöri Dobfenek is, amely lakosságának közel kétharmadát hurcolták el 1947 januárjában a cseh országrészekbe. A háború után meghurcoltak gyakran éveken, sőt évtizedeken keresztül őrizték magukban tragédiájuk történetét, sokszor anélkül, hogy azt akárcsak gyermekeikkel vagy unokáikkal megosztották volna.”
E sorok írója is bizonyíthatja, hogy 1989 – ig bizony így volt ez Dobfeneken is. A szülők a gyermekeiknek is féltek beszélni a kitelepítésről. Csehországot megjárt szüleimtől kérdéseimre mindig ugyanazt a választ kaptam: „régen volt, ne beszéljünk róla, ne háborgassuk a múltat!”
Dobfenekről három hullámban hurcolták el a családokat, a legtöbbet 1947. január 23 –án.
Nyolc család az éjszaka folyamán a kitelepítés elől, nem kevés rizikót vállalva, a katonák által bekerített faluból átszökött Magyarországra, a többi családot emberhez méltatlan körülmények között marhavagonokban Csehországba szállították.
Hogy a kitelepítés után mi történt a faluban, arra így emlékeztek az otthon maradottak:
„Január végén a falu lakosságának háromnegyede hiányzott. Akiket nem telepítettek Csehországba, azok Magyarországra szöktek. 1947. január 26-án, vasárnap reggel istentiszteletre szólította mélyen vallásos híveit a dobfeneki templom harangja. A templomszolga harmadszor harangozott, Holczmann József kanonok is megérkezett már Péterfaláról, a padokban mégis alig ültek néhányan. Hiányoztak a gyerekek, nem voltak ministránsok… A sekrestyés, Kovács Gusztáv térdepelt le az egyik ministráns helyére, kezdődhetett a mise. A kanonok kilépett az oltár elé, rápillantott a megjelentekre és némán megállt. Persze tudta ő, miért maradtak távol aznap olyan sokan, az ilyen mulasztást nem tekinti bűnnek az egyház. Az a bűnös, aki miatt szinte üres a falu szép kis temploma. A kanonok nehezen jutott szóhoz, az istentiszteletet is rendhagyóan kezdte: Kedves híveim, mielőtt elkezdenénk a szentmisét, imádkozzunk azok Istenben való megrendülhetetlen hitéért, lelki tisztaságáért, lelki nyugalmáért és szerencsés visszatéréséért, akiket az elmúlt napokban kiűztek otthonukból és elhurcoltak idegenbe, azért, mert magyarok.”
A kanonok intett a kántornak és hangosan mondta: „Boldogasszony anyánk” következik. Kis idő múlva az otthon maradt kis közösség tiszta szívből énekelte vele:
Boldogasszony anyánk régi nagy pátrónánk, Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról édes hazánkról ne felejtkezzél el szegény magyarokról.”
A római katolikus templom falán elhelyezett emléktábla előtt Farkas Alfréd, egykori kitelepített mondta el ismeretlen deportált „Deportáltak búcsúja a falutól” című versét. A márványtáblát, amelyet szintén két deportált, Farkas Tibor és Kovács Alfonz leplezett le, dr. Juhász Attila főtisztelendő áldott meg.
A dobfenekiek közül senki nem maradt Csehországban, a határon túlról is minden család visszatért falujába.
Az emléktábla megáldása után a megjelentekkel azok emlékére, akik ennek a gyalázatos meghurcoltatásnak az elszenvedői voltak, elénekelték a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi éneket.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
