Április 6-án, húsvéthétfőn, 94 éves korában elhunyt Czigány György József Attila- és Erkel Ferenc-díjas költő, író, újságíró, érdemes művész, a Magyar Rádió évtizedeken át sugárzott, népszerű Ki nyer ma? című műsorának alapító műsorvezetője. A 2004-ben Stephanus-díjjal kitüntetett alkotóra, az Új Emberben egykor rendszeresen publikáló polihisztorra „harminchárom mondatával” emlékezünk.
Tíz mondat a teremtő olvasásról
Művével az író rátalál, fölfedezőként fényt derít valamire, létre segít valami újat, ami által ráismerünk múltra-jövőre, közös létélményeink valóságdarabkáira, a teljesebbé vált teremtés eddig nem volt részletére. Az író nem termelőként kínálja művét, mi pedig nem egyszerűen befogadói, fogyasztói vagyunk a műalkotásnak, hanem részesei, az idegennek hitt élmény tulajdonosaivá leszünk. Filmrendező munkájához hasonlít az olvasó tevékenysége: valóság és képzelet egyesítésével képeket, helyzeteket, hátteret, díszleteket, arcokat, mozdulatokat, életet teremt, de a film véglegesen, egyszerien rögzített világánál szabadabb és változatosabb, talán álomszerűbb lelki valóságot. Mert a képzelet filmje eleven anyag: velünk változik, gazdagodik, épp az emlékezet lebegő bizonytalansága élteti; kiemel, átszínez, sűrít és érzelmeink hevében az olvasás élményének hiányai is a kíváncsiság energiáit hordoznák.
A hatvanas években gyakran találkoztam a költővel, Pilinszky Jánossal. Sejtéseimet fogalmaztam meg neki verseiről, nyilván valami megerősítést, kiegészítést, megfejtést remélve. A kíváncsi olvasó provokációja volt ez, aki azt hitte, hogy az alkotó nála többet tudhat az idézett versről. János figyelmesen hallgatta meg, hogy költeményének némely sora miféle rezonanciákat keltett bennem, majd szelíden, határozottan kijelentette: amit mondasz, az nincs, illetve nem volt benne a versben. De tudom, hogy az általad fölfedezett tartalmak most már beköltöztek versembe és végérvényesen meg is maradnak benne.
Írni és olvasni egyformán a lélek munkája, élő folyamat, amelyben sok-sok ember, más és más képzelettel különböző korokban vesz részt, éltető módon, teremtő olvasással.
(Új Ember, 2004. november 14.)
Tíz mondat a véletlenről
Nézzétek a mezők liliomait… Micsoda megnyugtató terápiája ez zaklatott lelkeinknek: Isten minden hajszálunkról tud, és gondoskodik rólunk, így vigasztal az örökléttel szembeszegült halandóságunk fájdalmában minket, a bűn által megmérgezetteket. Holott nem kellemetlen szenny a Rossz, amelytől ösztönösen is igyekszünk szabadulni: tüneményes öröm is lehet, ragyogása a gondolatnak, édes szenvedély, szerelemé és hiúságé, elvetése tehát nem zsigeri evidencia számunkra. A Rossz választható, s vonzóak lehetnek ígéretei. Csak a szeretet menthet meg tőle: Isten szeretete, a Gondviselőé.
Kockázatok, véletlenek közt élünk: ezek jót s rosszat egyaránt teremnek. De vannak tragédiák, balesetek, betegségek, értelmetlen katasztrófák, melyek nem a Rossz választásának következményei. Amelyekről az áldozatul eső nem tehet, ártatlanul kell szenvednie; e nyilvánvalóan vak véletlenek nem mondanak-e ellent a gondviselés figyelmének, irgalmának?!
Isten nem óvja meg földi életünket a haláltól, a szenvedéstől, melyekben csak hittel sejthetjük meg rejtőzködő jelenlétét. Az emberi lét szabadságának része a véletlen, de a véletlent is Isten teremtette.
(Új Ember, 2006. augusztus 13.)
Tíz mondat a gyászgondoláról
Leányánál, Wagneréknál lakik Liszt Ferenc Velencében, a Palazzo Vendraminban, amikor egy halotti gondola látványa balsejtelmeket, izzó látomásokat kelt benne. Hat héttel Wagner halála előtt írja meg a Gyászgondola első változatát. Az evezőlapát lassú lüktetését sejthetjük e fájdalmas, makacs, monoton zongoradarab egymásra torlódó, felfénylő és árnyékba boruló, kegyetlenül ismétlődő harmóniáiban. Liszt öregkori, modern, végsőkig lecsupasztott darabjait Wagner értetlen nyugtalansággal hallgatta, úgy látszik, lezárult életművén túlra a zseni sem láthatott. A Gyászgondola második, kései megfogalmazása pedig már Liszt utolsó hónapjainak szikár csöndjéből való.
Nemcsak tengert terelő lapát, emberi szív lüktet a Gyászgondola taktusai sodrában, a vízbe vert árnyakon ingó palotasorok kialvó ablakainak kockasötétjében. Szorongó szív hajtja ezt a gondolát, a sejtelem, hogy folyton távolodnak az élők, egyre messzebb vagyunk egymástól, s ha együtt, akkor is kisebbeden, eltűnőben. Közel a halál tart meg. Hiszen halottunk mindig karnyújtásnyira van álló időben, akár a hátrahagyott útitáska, melynek csatja ismerősen villan, ha reggel a napfény megérinti. S ez mintha dallam is lehetne, áldott, amit riadt örömmel dúdolunk.
(Új Ember, 2007. október 28.)
Este
Csak ami ilyen szomorú,
az lehet ilyen gyönyörű.
Csak búcsúzó boldogság van.
Torkunkban mardosó sírás.
(Új Ember, 2000. július 9.)
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. április 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
