Nehéz a dolga manapság az erénynek. Ha emlegetik is, többnyire tagadják, szidják vagy éppen mást állítanak a helyébe. Leginkább ideológiát vagy identitást – hivatást és feladatot a legritkább esetben.
S mintha mi magunk is így volnánk: az ágy mellé térdeplős esti lelkiismeret-vizsgálatból már kinőttünk, és bár volna igényünk olyan erkölcsi mércére, melyhez nap mint nap hozzáigazíthatjuk magunkat, sokszor – a vágyottnál fájdalmasan többször – inkább elhessegetjük magunktól. Nem gondolnánk, hogy ezeket a kérdéseket éppen két, nemrég megjelent lovagfilm teszi fel nekünk, szokatlan élességgel. A mozikban még októberben bemutatott Az utolsó párbaj (The Last Duel) és az Amazon Prime-ról már elérhető A zöld lovag (The Green Knight) egyaránt a középkori lovagerényt kiforgatva mesél jelenkorunk emberéről.
Súlyos vád zaklatja fel egy 14. századi francia nemes udvartartását: Marguerite de Carrouges (Jodie Comer) bevallja férjének, Jean de Carrouges-nak (Matt Damon), hogy annak riválisa, Jacques LeGris (Adam Driver) rátört az otthonában, és megbecstelenítette őt. A vetélytársával szemben már addig is több sérelmet érlelő férfi bosszút esküszik, és istenítéletet követel: halálig tartó párbajban döntsék el a felek, kinek van igaza. VI. Károly király pedig hosszas tanakodás után megadja az engedélyt az összecsapásra.
Az ellentmondásos esetet a történetírás a hivatalos keretek között zajló utolsó lovagi párbajként ismeri. Ridley Scott rendező a Good Will Huntingért forgatókönyvírói Oscar-díjat nyert Matt Damon–Ben Affleck párossal, valamint Nicole Holofcenerrel vágott bele Eric Jager regényének adaptálásába. Az elkészült mozifilmtől azonban ne várjunk történelmi hitelességet: ahogy Scott korábbi kosztümös kalandmozija, úgy Az utolsó párbaj is leginkább a látványra és a közvetlenül sulykolt mondanivalóra épít. Az anti-kolonializmus (1492 – A paradicsom meghódítása, Gladiátor) vagy a feszítő szegény-gazdag ellentét (Mennyei királyság, Robin Hood) után most a #MeToo-mozgalom az aktuális téma, amelyet ezúttal ötletes narratív megoldásként három fejezetben, főszereplőink nézőpontján keresztül bont ki a film.
Scott remekül vonja be nézőjét a történetbe: félóra sem telik el a játékidőből, és már izgatottan kutatjuk karaktereink motivációit, szándékait. A nyomozás gyorsan érdektelenné válik (főként azért, mert viszonylag hamar megsejthető a megoldás), a játékidő közepén pedig túlságosan lelassul a tempó, türelmünket azonban meglepően árnyalt sorsokkal, néhány fontos tanulsággal és egy látványos, brutalitásában megrázó fináléval jutalmazza a film.
Más utat választ, s alaposabban mélyed el zsánerében David Lowery, aki az Artúr-mondakör Sir Gawain lovagját övező mondáinak ered nyomába, hogy egy nagyszabású fantasy díszletei között elmélkedjen a modern ember úttévesztettségéről. Karácsony napján titokzatos vendég jelenik meg a király (Sean Harris) udvarában: a bizarr külsejű lovag azt ajánlja a kerekasztal tagjainak, hogy lesújthatnak rá, ám pontosan egy évvel és egy nappal később állniuk kell az ő hasonló erejű ütését.
Gawain, a fiatal és léha trónvárományos (Dev Patel) a könnyű siker érdekében vállalkozik a feladatra, ám a próba második felvonását egyre csak halogatja. Megelőlegezett (és érdemtelen) hírnevének terhével, kételyekkel a szívében indul végül útnak, melynek során mind nehezebb próbatételek várnak rá. Ő vezet be minket a film különös, szürreális világába; oda, ahol a segítőkészségről kiderül, hogy balga naivitás, a csodatévőnek szánt eszközök fabatkát sem érnek, az útitársul szegődők megerősítés helyett elbizonytalanítják a hőst, a gyenge ígéretben fogant hűséget pedig gyorsan megtöri egy csinos csábító.
Lowery lassú folyású, többféleképpen is értelmezhető filmjében a szimbolikus, metafizikai történéseket illeti az elsőbbség (merítve a középkori moralitásjátékok hatásmechanizmusából). A központi alak azonban jellegzetesen mai, sodródó figura: szeretne felnőni, de nem tud, téttel akarja felruházni életét, de nem találja az eszményt, amiben hihetne. Mégis magunkra ismerünk benne: tétovaságában saját gyarlóságunkat fedezzük fel.
Felelősségről és gyávaságról, erényről és társadalmi elvárásokról értekezik mindkét filmünk, ám míg Az utolsó párbaj megelégszik egy leegyszerűsített, anakronisztikus (bár megfontolandó) üzenettel, addig A zöld lovag a maga ambivalens hangvétele révén sokkal kényelmetlenebb kérdéseket feszeget. A vágtató információáradat és a posztmodern hedonizmus ugyanis nem képes a végtelenségig eltompítani lelkiismeretünket. Van-e még tudomásunk arról az odabent megszólaló szelíd hangról? Érzékenyek vagyunk-e még emberlétünk egyetlen igazi drámájára?
Szöveg: Paksa Balázs
Fotó: 20th Century Studios; Amazon Prime
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
