Évközi 18. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 6,24–35)
János evangéliumát olvasva sokszor támadhat az a benyomásunk, hogy a szereplők – Jézus és hallgatósága – mintha nem is folytatnának valódi párbeszédet egymással, hanem elbeszélnének egymás mellett. Mintha két párhuzamos világban élnének. A kenyérszaporítás csodája után, az élet kenyeréről szóló jézusi beszéd kezdetét hallva is (Jn 6, 24–35) hasonló a helyzet. Jézus hallgatói, akik tanúi lettek a kenyérszaporítás csodájának, további anyagi táplálékot várnak: folyamatos, érezhető gondoskodást Isten részéről, és látványos csodákat.
Ezért követik Jézust a Genezáreti-tavon túlra. Az ószövetségi hagyomány áll előttük mintaként, arra hivatkoznak és annak mentén fogalmazzák meg konkrét elvárásaikat is Jézus felé: Isten Mózesen keresztül kézzelfogható módon gondoskodott választott népéről a pusztai vándorlás során, amikor manna hullott az égből. Hasonlót várnak tehát a názáreti rabbitól is: csodajeleket („Te milyen jelet viszel végbe?” „Add nekünk ezt a kenyeret!”) és útmutatást arra nézve, hogyan, milyen cselekedetek végrehajtásával nyerhetnék el Isten jóindulatát. Vagyis a Törvényhez hasonló szabályokat szeretnének. („Mit kell tennünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”)
Jézus válasza azonban kilép ebből a számukra ismerős logikából, s más, addig elgondolhatatlan távlatot nyit meg: egyrészt saját magát hirdeti meg az élet kenyerének, másrészt kijelenti, hogy Isten nem konkrét tettek végrehajtását kéri, hanem hitet kíván őbenne, akit küldött. Isten tehát nem valamit ad – mannát –, hanem saját magát. Kiderül, a kenyérszaporítás csodájának valódi célja nem az, hogy állandósuljon, hanem hogy rámutasson: Jézus maga az adomány, ő az, aki táplál, saját magával.
Nyugodtan hátradőlhetnénk ezen a ponton, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy mi Jézus kortársainál sokkal emelkedettebb szinten vagyunk. Ám ez az evangéliumi rész sem pusztán a régmúltbeli történet felidézése. Olvasása nekünk is tükröt tarthat, képet adhat vágyainkról és Istennel szembeni elvárásainkról.
Érdemes tehát feltennünk a kérdést: mit is keresünk, amikor Istent keressük? Jóllétet, jó érzést, biztonságot? Élményt? Isten arra „kellene”, hogy földi gondjainkban biztos segítség legyen? Útmutatásnak „használom” őt arra, hogy jól éljem az életem?
A jó hír az, hogy Jézus számára nem létezik egyetlen válasz ezekre a kérdésekre. Hiszen hallgatóságának kissé földhözragadt keresését, elvárásait nem elutasítja, inkább elmélyíti, kitágítja, rámutatva valami olyanra, ami addig elképzelhetetlen volt.
Szerző: Deák Hedvig OP
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
