A németországi kisemberek 1970–80-as évekbeli lehetőségei felszívódtak, a kilátástalanság egyre növekszik.
Három évtizede élek Németországban, és az ismeretségi körömben, amely többségében az úgynevezett Nachkriegsgenerationból, a háború utáni nemzedékből áll – ma 60-70 év körüliek –, mélyen gyökerezik a holokausztot követő kollektív bűntudat. Ennek és az őket követő generációnak a haza, a nemzet, a patriotizmus kizárólagosan negatív fogalmak. Természetes következmény, hogy az utolsó 10-15 év egyre növekvő globalizációs nyomása, a nemzetek háttérbe szorítása termékeny talajra talált náluk. Az ehhez a nemzedékhez tartozók (természetesen mint minden általánosítás, ez is sántít) nem büszkék, inkább szégyellik németségüket, és alig elérhetők azzal az argumentálással, hogy „de ti nem is éltetek akkor”. Tehát a nemzettel való azonosulás csak szórványosan létezik. Érdekes kivétel a 2006-os németországi futball-világbajnokság, amikor mindenhol lengett a német zászló, és mintha elkezdett volna növekedni a nemzeti érzés palántája. Sajnos e palánta hamar elsorvadt.
A nemzeti érzés hiánya mellett a másik nagy probléma a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Az 1980-as évek közepétől a 90-es évek végéig olyannak éltem meg Németországot, mint amilyen a mai Magyarország. Egy ütemesen fejlődő gazdaság, a szociális olló növekedésének megállítása, gondoskodás a rászorultakról stb.
Jóllehet a németeknek két erős néppártja volt, a CDU és az SPD (amiből mára nem sok maradt), és fundamentalista ellenzékként a kicsit kerge Zöldek kezdtek egyre népszerűbbek lenni a fiatalok között (Joschka Fischer „szemtelensége” mágnesként vonzott bizonyos rétegeket), de az éppen kormányon lévő néppártól függetlenül azt lehetett érezni, hogy az élet évről évre jobb lesz. Norbert Blüm munkaügyi és szociális miniszter 1986-os szlogenje: „Mert egy az biztos: ez a nyugdíj”, realitásnak tűnt. Reálisnak tűnt a szülők azon vágyának beteljesedése, hogy a gyerekeiknek majd jobban fog menni, mint nekik.
Aztán jött Schröder szociáldemokrata kancellár, aki az akkor éppen növekvő munkanélküliséget úgy próbálta kezelni, hogy szétrobbantotta a „drága”, de működő szociális hálót (munkanélküli-segély), és bevezette a Hartz IV-et. Így például egy harminc évet ledolgozott alkalmazott egy év munkanélküliség után a létminimumot jelentő Hartz IV kategóriába került. De ez nem volt minden, ugyancsak a munkanélküliség csökkentésének ürügyével bevezette az úgynevezett Zeitarbeitet. Ezt egykori munkahelyemen, egy kereskedelmi iskolában (ahol 32 évig tanítottam) tapasztalhattam meg.
A nagy iskolacentrumnak több házmestere volt, és a 2000-es évek elejéig a feleségeik látták el a takarítónői feladatot. Mindenki ismerte őket, ez az ő iskolájuk volt. Egyszer csak megváltozott ez az idill, a Zeitarbeit-közvetítők által küldött takarítónők vették át a terepet (mindig valaki más), a házmesterfeleségeknek felmondtak, kereshettek maguknak új munkát. És itt eltört valami. Ezeknek a szerencsétlen zeitarbeitos asszonyoknak minimálbért fizettek, és munkaügyileg szinte nem volt semmi joguk, azonnali kirúgás fenyegette őket. Itt kezdődött el a „neoliberalizmus” burjánzása, a munkahellyel való azonosulás helyett hirtelen a flexibilitás, alkalmazottak helyett az „Ich-AG” („Én Rt.”) lett a trendi. Eredmény: a szakszervezetek mozgástere egyre jobban leszűkült – pedig Németországban sokáig kedvező eredményeket tudtak elérni a munkavállalók érdekében –, és a szociális olló egyre jobban szétnyílt.
Az elmúlt tíz évben egyre kevesebben mondhatják el gyermekeikről (sajnos én is közéjük tartozom a három gyermekemmel), hogy remélhetőleg nekik jobb lesz, mint nekünk. A perifériára szorultak egyre jobban lemorzsolódnak, és a Németország gerincét képviselő középosztály egyre jobban elveszti a talajt a lába alól. Hangjukat alig hallja meg valaki, érdekeiket nem képviseli senki.
A Zöldek korábbi választói beértek, és ma a közép-, illetve felsőosztályt képviselik. Gyermekeik jólétben nőnek fel, gyakran magániskolákba járnak, az élet árnyékos oldalát nem ismerik. Egyre jobban ez a nemzedék veszi át a politikai és ideológiai irányítást. Számukra a nemzeti gondolkodás egy elavult relikvia a múlt évszázadból, nézeteik szerint mindenkinek joga van ott élni, ahol akar, és az ő szemükben „kisebbségek” – melyek szerintük a színes bőrűek, az LMBTQ-személyek, de katalánokról, székelyekről talán még tudomásuk sincsen – elismerését és jogait ellentmondást nem tűrő hangon követelik. Ez a generáció, amelyről a szélsőbaloldali politikus, Sahra Wagenknecht nagyon markánsan ír a Die Selbstgerechten (A következetesek) című könyvében, nagy befolyást gyakorol az ARD és a ZDF műsoraira, a napi és heti újságokra, és kirívóan hangosak a szociális médiában.
A lecsúszók száma egyre növekszik, megélhetésük egyre nehezebb, képviseletük, az egykori SPD inkább az „identitásproblémával” foglalkozik, semmint velük. A német kisemberek 1970–80-as évekbeli reményei eltűntek. A kilátástalanság növekszik.
Engel Zoltán, ny. tanár, Németország
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
