Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„De vége lesz ennek egyszer,
fölkelek egy reggel,
s mikor minden még nyújtózkodva ásít,
körém ülnek a lombok, a szerelmeim,
én, meg az a másik.”
(Szentmártoni János: Tanvers az ásásról)
Miről mond le egy költő, ha a formáról lemond? Egyrészt a ritmus, a rímek, a hangzás és a szövegkép esztétikájáról. Másrészt az alaktan jelentéshordozó többletéről. Hozok egy tetszőleges-tetszetős példát. Arany János Mátyás anyja című balladája hatsoros, karcsú strófákból áll, de ha gondolatban átszerkesztjük a sorokat, kitűnik: felező tizenketteseket tördelt kisebb elemekre a poétika, amely formai sajátosság a címszereplő megtört, törődött lelkére, avagy lélegzetvételeinek szaggatottságára olvasható vissza: „Szilágyi / Örzsébet / Levelét megirta; / Szerelmes / Könnyével / Azt is telesirta.”
A modern világlírában meghatározóvá vált szabadvers azonban csak látszólag forma nélküli alakulat. Szabadsága a kötött verselés klasszikus hagyományaitól eloldja ugyan, ám saját kompozíciós rendet hoz létre, magára szabott formanyelvet érvényesít. Kulin Borbála első verseskönyvének költeményei is jelentős részben ilyenek: menet közben alkotják meg törvényeiket. Mégpedig egyensúlyos színvonalon.
A kötet főbb erényei üstöllést lajstromozhatók. Ilyen a szerkezeti, szerkesztési arányosság. Az emlékezetes sorok, főként zárlattájékon. A köznapi lét érzelmi rétegzettségének ábrázolása. A kiérlelt, egységes tónus és stílus; a saját hang – a saját dilemmákhoz. Vagy a képalkotási biztonság, mely a versbéli jelenetezést elemeli a gyalogos valóságtól.
A női hangütés és nézőpont (melynek iróniától érintettebb változata például Turi Tímea költészetében jelenik meg, szarkasztikusabb-nyersebb módozatai Kiss Judit Ágnestől ismerősek, elégikusabb válfaja pedig Imre Flóránál tapasztalható) végig meghatározza a szólamok és pászták irányát. A kötet fölirata a Nem vagyok költő című vers nyitósorából származik: „Nem vagyok költő, csak szeretek kávézókba járni.” Ez az önlefokozó mértéktartás, a kontextus leválván, már nem érzékelhető a borítón; a kivágat ellenben középpontba vonja a szeretet minőségét, s előrevetíti a bátran személyes poétikát.
Karcsú kötet, de több színt gyűjt egybe. Van vers, mely epikus tisztasággal beszéli el magát; van, amelyik tárgyias-klasszikus formakultúrát testesít meg; s akad epigrammatikus kisszerkezet is. Mindez öt ciklusban, melyek a gyermekkor élményvilágától (a nyelv emlékezetétől) családi bevésődéseken és társkapcsolati problémákon át utazások, külhoni tapasztalások rendjéig és művészi, női, anyai önmeghatározás-próbákig terjesztik ki tárgyi mezejüket.
Egy helyütt az emlékezetes főnévi igenévi megoldás („eltörődni”) élesíti ki a válságtudatos önismereti-identitáspoétikai hajlamot: „…gyűjts erőt – hideg lesz, de jobb eltörődni. / Részvét homályosít csempére, tükörre. / Új arcodra figyelj. A többit töröld le” (Zuhany). Másutt találkozunk szentenciába foglalt érzékiséggel: „Reped a szerelem, ha megérik” (Minden szakadásban) éppúgy, mint a melankolikus kétértelműség higgadt vákuumával: „Olyan közel kerültünk egymáshoz, / hogy közöttünk már semmi sincsen” (Ahol el se kezdtük). E sűrített nyelvi térben a gondviselő figyelmességből is axiómás következtetés bomlik ki: „Lelkemre, kisfiam, ne lépj olyan közel! / Ami őriz, ami vár, egyformán mozdulatlan” (Pinceablak); az úti létmód bonyolultságáról könnyeden komoly Illyés-allúzió tájékoztat: „Így repülünk, négy nap múlva, haza a magasban” (Haza, a magasban); s jellemző, hogy az antropológiai dac is szójátékos alakot ölt: „Nem kell, hogy megválts, csak válts engem valóra!” (Azon az éjszakán) Végül hadd emeljem ki a Kecskebúcsúztató című verset. Túlvilágra nyíló érzékenységével, kompassiós létbizalmával Tóth Krisztina ikonikus Kutyájának szellemi-szemléleti ellenpontjaként olvashatjuk.
Ismerünk a kortárs irodalomból jeles lírikusokat, akik nem huszonévesen debütáltak verseskötettel; költőket, akik nem költőként indultak. Ki tanári, ki tudósi, ki szerkesztői-műfordítói pályaívet gazdagított – többé-kevésbé váratlanul – poétikai megjelenéssel. Gondoljunk csak Bánfai Zsolt, Falcsik Mari, Fischer Mária (1937–2012), Leveles Ibolya vagy Vörös Viktória költészetére. Kulin Borbála is irodalomtörténészi, kritikusi és szerkesztői névjegyét toldotta meg költői ranggal; sokunk örömére.
Kulin Borbála: …csak szeretek, Magyar Napló Kiadó – FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2022.
Fotó: Magyar Napló Kiadó – FOKUSZ Egyesület
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
