A napokban a honvédség számára beszerzendő többfunkciós kormányzati szállító repülőgépek kérdése irányította a figyelmet ismét a magyar légierőre. (Pontosabban a Magyar Honvédség repülő és légvédelmi erőire, hiszen nálunk nem létezik szakmai önállóságot élvező szervezetként a légtér védelmi célú felhasználásáért felelő haderőnem – annak minden negatív következményével együtt.) Az Orbán-kabinet által elismerten zajlik ugyanis – a 2010 után teljesen leépülni hagyott – nemzeti légi szállítóképesség helyreállítása, de a kormányzat nem hajlandó arra, hogy átláthatóan intézze ezt a tízmilliárd forint nagyságrendű, az adófizetőket, a magyar állampolgárokat nagyon is érintő ügyletet. Példátlan információbiztonsági intézkedésekkel, közbeszerzés alóli mentességgel, helyenként dezinformációval bástyázták körül, csak láthatóan arról feledkeztek el ismét, hogy a digitális fényképezőgépek, a közösségi médiumok és az interneten is aktív szpotterek (amatőr repülőgép-figyelők) korában, a XXI. században már nem lehet a nyilvánosság elől elrejteni egy ilyen, összetett és hosszadalmas folyamatot.
Egyébként is, nemzeti közügyről van szó! Minden valamirevaló, magát szuverénnek nevező modern országnak szüksége van nemzeti légi szállítóképességre. Képesnek kell lennie saját vezetőit önállóan, a repülőgép-bérbeadók és üzleti gépeiket „kölcsönadó” oligarchák, de még szövetségesek kényétől-kedvétől is függetlenül szállítani, akár interkontinentális távolságra. Képesnek kell lennie arra, hogy katonáit és felszerelésüket a szükségleteknek megfelelően célba juttassa, ha kell, akár hadműveleti területre is, ahol a gépek nemcsak az ellenség behatásainak lehetnek kitéve, hanem olyan hiányos repülőtéri infrastruktúrának is, amelyen normál repülőgépekkel lehetetlen le- és felszállni, már ha egyáltalán. Végül, de nem utolsósorban pedig képesnek kell lennie arra is, hogy jelentős számban hazamenekítsen külföldön bajba jutott, esetleg balesetet szenvedett magyar állampolgárokat válsághelyzet, katasztrófa esetén.
http://mno.hu/
Hogy mindez teljesüljön, Magyarország esetében akár nyolc-tíz darab repülőgépre, két-háromféle típusra van szükség. Olyan nagyobbakra, amelyek beszerzése most láthatóan elkezdődött; kifejezett katonai szállítógépekre, fokozott túlélő képességgel; végezetül pedig, ha marad erőforrás, kisebb méretű, kisebb delegációk, kis létszámú sérült, fontos „csomagok” gyors szállítására alkalmas „üzleti” vagy futárrepülőgépekre. Nem kell messze menni, a térségi, hasonló vagy rosszabb anyagi helyzetben lévő országok mindegyike rendelkezik ilyen jellegű flottákkal vagy megoldással – szégyenszemre Magyarország a kakukktojás.
Egyszóval, ha a kormány most úgy döntött, hogy bepótolja az elmaradást, jól teszi. Mert kell a kormánygép, kell a katonai szállítógép. Nem szégyellni kell, nem titkolni, hanem kiállni, elmondani az embereknek, hogy miért, mire kell, mennyiért. Az a „kommunikáció” és ködösítés, amellyel ezt az ügyletet körbevették, csak arra jó, hogy társadalmunkban ismét tobzódjon egyet a posztkádári kisszerűség, és erre ráépülve olyan rövidlátó kampány kaphasson táptalajt, amely egy ilyen – sokak által meg sem értett – nemzeti érdeket könnyedén odadobna némi politikai haszonszerzésért cserébe.
http://mno.hu/
Mindez igaz a honvédség és a légierő más, folyamatban lévő vagy tervezett beszerzési programjaira is, legyen szó a helikopterekről, a Gripenek további korszerűsítéséről vagy a légvédelmi rakéta- és radarképesség elodázhatatlan modernizációjáról. A közelmúltban nem egy esetben az a paradox helyzet állt elő, hogy a Magyar Nemzetben részletesen beszámoltunk a fejleményekről, míg a kormány elhallgatta a pozitív hírt is. Meggyőződésem, hogy az átláthatóság ilyen mérvű mellőzése – történjék az politikai kommunikációs megfontolásból, nem feltétlenül azért, mert tényleges korrupciót próbálnak vele álcázni – csak árthat a nemzet biztonságának.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
