Ez egy kissé rendhagyó poszt lesz, mert itt nem feltétlenül a képek lesznek régiek, inkább a történet kezdődik régen. Egészen pontosan a II. világháború után. Sokáig hittük, hogy a csernobili nukleáris katasztrófa Földünk legnagyobb ilyen jellegű szennyezése. Ám a kilencvenes évek elején kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nem így van. A Szovjetunióban létezik egy még ennél is szörnyűbb hely. Majak.
Teljes nevén Majak Termelési Egyesülés korábbi nevein Kombinát–817, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem Oroszország Cseljabinszki területén, az ozjorszki zárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk–40, illetve Cseljabinszk–65 néven illették.
A kiáramlott radioaktív anyag tekintetében a majaki szennyezés illetve 4·1018 Bq (Bequerel), ami duplája a csernobili katasztrófának. A másik különbség, hogy míg Csernobilban a szennyezés jórészt helyi és regionális volt és a lakosságot jórészt evakuálták, addig Majakban a felhő nagy területen szórta szét a szennyeződést és a lakosságnak csak kis részét evakuálták és őket is több éven keresztül tartó kitelepítés formájában. Az akkori politikai és katonai vezetők nagyon kevés információt osztottak meg a lakossággal.
Eszerint a táblázat szerint a levegőbe került sugárzó anyagok mennyisége szerint Csernobil csak a szerény 5. helyen áll.
A vegyi üzem fennállása alatt több baleset is történt, aminek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Ezek közül a legsúlyosabb az 1957-es Kistim-tragédia, amely azzal véste be magát a nukleáris katasztrófák közé, hogy az okozott kár és nukleáris szennyezés felülmúlta a csernobili katasztrófát!
A város építését 1945-ben rendelte el a szovjet kormányzat, és Majak komplexum építésének munkálatai még az év augusztusában meg is kezdődtek. A 17 ezer munkára vezényelt rabot és hadifoglyot 12 környező tábOrban helyezték el. Az első urándúsító reaktor “Anotchka” névre hallgatott, 18 hónap alatt készült el (!). Az első, “A” jelű urándúsító reaktor teljes üzembe helyezésére 1948. június 19-én került sor. A cél a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A reaktorban kapott dúsított uránt a telepradiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt fölLdották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben tisztították. 1949. április 29-ére gyűlt össze elegendő mennyiségű plutónium az első szovjet atombomba, az RDSZ–1 megépítéséhez. Az első után további öt reaktor épült 1950 és 1952 között.
A Kistim-baleset
A feldolgozási folyamat maradványa nem más mint savak és hasonló vegyszerek, melyek radioaktív nuklidokat nagy mennyiségben tartalmaznak. Ezeket a feldolgozáskor visszamaradó vegyületeket egy nagy tartályban gyűjtik össze.
A 300 köbméter befogadóképességű, rozsdamentes acélból készült, henger alakú tartályokat betonköpenyben tíz méter mély munkagödörbe süllyesztették, és felülről 160 tonna súlyú borítással látták el, amelyre két méter vastagságban még földet is döngöltek. A radioaktív bomlás miatt az anyagok hőt termelnek – ezért a tartályt folyamatosan hűteni kell. Miután az 1956-os évben az egyik ilyen 300 köbméteres lezárt tartály hűtővezetéke meglazult, majd a hűtés leállt, a tartály belső tartalma elkezdett kiszáradni. 1957. szeptember 29-én a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak (tehát egy vegyi és nem egy nukleáris robbanás történt), így nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Amikor a délutáni órákban az ellenőrző berendezés meghibásodása következtében leállt a hűtés, a tartály felrobbant (a robbanás ereje 80-90 tonna trotilnak felelt meg), és 80 köbméternyi 740 PBq (peta-bequerel) aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe. Ennek egy része 1-2 kilométeres magasságba emelkedve felhőt alkotott, amelyet a szél 10-11 óra leforgása alatt a robbanás helyétől északkeleti irányban 300-350 kilométeres távolságba sodort, és ott lecsapódott. A nukleáris szennyezés beborította a kombinát több üzemét, egy laktanyát, egy tűzoltóállomást és egy kényszermunkatábort, továbbá egy 23 ezer négyzet-kilométernyi (kb. öt magyar megyényi) területet, amelynek 217 településén 270 ezer ember élt. A levegőbe került anyagok hosszú felezési idejű izotópok mint stroncium-90, cézium-137 és plutónium.
A robbanás olyan látványos volt, hogy szemtanúk vallomásai alapján még több száz kilométerről is látható volt.
Három nap múlva küldöttség érkezett Moszkvából a baleset okainak kivizsgálására és a mentesítési munkák irányítására, amelyet J. Szlavszkij középgépipari (értsd: hadiipari) miniszter vezetett. Sok ezer katonát, polgári lakost vezényeltek a helyszínre, akik segítettek a lakosság kitelepítésében (ami csak 7-14 nappal a baleset után kezdődött meg), részt vettek a sugárzásnak kitett háziállatok leölésében, a radioaktív hulladékkal szennyezett talaj eltávolításában.
A balesetről semmiféle hivatalos információt, még egy rövidke hírt sem tettek közzé, igaz, a dezinformációról gondoskodtak. Miután a robbanás nyomán magasba emelkedett narancssárga-vörös színű füstoszlopot egészen messziről is lehetett látni, valamint megváltozott az ég színe – ragyogó kék lett a sugárzás által ionizált légköri molekuláktól, a cseljabinszki megyei újságban az e vidéken fölöttébb ritkán jelentkező sarki fényről szóló színes hírt tettek közzé. A rendkívüli esetnek azonban így is híre ment a Szovjetunióban, hiszen a károk felszámolásában sok tízezer ember vett részt, és bár velük titoktartási kötelezvényt írattak alá, annak teljes mértékben nem tudtak érvényt szerezni.
A katasztrófa okozta sugárbetegségben a robbanást követő tíz napban kb. kétszázan haltak meg. A további áldozatokról nincs, de nem is lehet pontos kimutatás, hiszen hitelesen nem állapítható meg, hogy a közeli települések lakóinak, illetve a károk felszámolását végzőknek a szervezetében azóta is jelentkező, sokszor végzetes daganatos megbetegedések a nukleáris sugárzás következményei-e. Egyes becslések szerint a baleset hatásaként összesen mintegy 250 ezer embert ért káros mértékű radioaktív sugárzás, ebbe közvetlenül vagy közvetetten mintegy 15 ezren haltak bele az első évtizedben.
A folytatás
Az 1960-as évek elején a vállalat radioaktív hulladékot feldolgozó és radioaktív izotópok előállítására alkalmas üzemek építésébe kezdett, s később a hulladékfeldolgozás és az izotópok előállítása váltak elsődleges feladataivá.
A létesítmény összterülete lassan meghaladta a 90 km²-t (kb. egyhatod Budapest méretű(!)). A létesítmény egy része a föld alatt kapott helyet.
Az üzem ekkoriban már 17 000 embert foglalkoztatott. A területen többek között egy újrafeldolgozó-létesítmény és hét (!) atomreaktor található. A létesítmény ezen kívül eddigre rendelkezik egy atomhulladék-lerakóval is.
Tecsa-folyó és a Karacsáj-tó
A szovjet tervek a kezdetektől fogva mellőzték a radioaktív anyagokra vonatkozó legminimálisabb biztonsági előírásokat és figyelmeztetéseket. Ezzel emberek tízezreit tették ki a radioaktivitás veszélyeinek. A Tecsa folyó vizét közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtésére, majd súlyosan szennyezett formában visszavezették a radioaktívvá vált hűtővizet a folyóba. A Tecsa egy 120 000 fős régió ivóvízbázisa, és egyébként az Ob folyóba ömlik. Ez és egy másik körülmény vezetett egy hosszan elnyúló szennyezéshez. Az egyre nyilvánvaló tarthatatlan állapotok miatt később a szomszédos Karacsáj-tóba vezették a hűtővizet. Természetesen tisztítatlanul. A tó teljes élővilága az első hónapban kipusztult. De ez a legkisebb gond volt a ketyegő időzített bombaként hullámzó tóval.
1960-as években a rendkívül száraz időjárásnak köszönhetően kezdődött a tó kiszáradása. Területe az 1951-es 0,5 km²-ről 0,15 km²-re zsugorodott. 1968-ban a tó környékének aszályos időjárása miatt a szél a kiszáradt tómederből a leülepedett radioaktív port széthordta, több milliónyi embert 185 PBq (petabecquerel) sugárzásnak kitéve.
A rádioaktív szél által elsődlegesen elszennyezett terület
A folyóparton csak romok
Ma a Karacsáj-tó nukleáris szennyezés tekintetében a Föld toronymagasan legszennyezettebb pontjai közé tartozik. A tóban felgyülemlett szennyezés 4,44 EBq (exabecquerel) mennyiségű radioaktivitást bocsát ki. Ebből 3,6 EBq-t a cézium–137 és 0,74 EBq-t a stroncium–90 izotópok sugárzása teszi ki. A tó partján mért sugárzási szint egy óra alatt 600 röntgen volt, ami bőven meghaladja az emberi szervezetre ható halálos dózist. Egyszerűbben mondva egy óra elég, hogy halálos radioaktív sugárzás érjen egy felnőtt szervezetet.
A Szovjetunióban első ízben csak a peresztrojka idején, 1989 júliusában, a Legfelső Tanács ülésszakán beszéltek nyíltan a kistimi katasztrófáról és a Karacsáj-tó szennyezésről. A parlament különbizottságot hozott létre a történtek feltárására, majd a vizsgálat eredményét a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség rendelkezésére bocsátották. Nagyjából nemzetközi segítségre és pénzre számítanak.
Sugárzásmérés 2010-ben a Tecsa partján.
Egy 1991-es jelentés szerint a „Cseljabinszk-40” megnyitását követően a leukémiás megbetegedések száma 41%-kal emelkedett. A megbetegedések összesített számai sajnos nem feltétlenül tükrözik a valóságot, ugyanis a számok kozmetikázásának hagyománya Oroszországban erős. Talán inkább jellemzi a kialakult katasztrofális helyzetet, hogy az egyik közeli faluban 1993-ban egy átlagos férfi élettartama mindössze 45 év volt.
A máig fennálló katasztrófahelyzet elhárítására még nem született átfogó terv a sugárzás azóta is folyamatos, sőt az üzemek további szennyezései miatt növekedhetnek. A Karacsáj-tó medrét igyekeznek betontömbökkel feltölteni, ennyi a legtöbb, amit eddig az ügy érdekében tettek.
Segítség a mértékegységek értelmezéséhez:
E = exa 10 a 18-adikon 1.000.000.000.000.000.000 (1 Trillió)
P = peta 10 a 15-ödiken 1.000.000.000.000.000 (1 Billiárd)
T = tera 10 a 12-iken 1.000.000.000.000 (1 Billió)
Forrás: http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2013/11/25/az_eltitkolt_csernobil
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
