Hajléktalanok között tartottak tehetségkutatót, most az ő bevonásukkal is tartanak foglalkozásokat a gyermekotthonok lakóinak – bemutatkoztak a Közel Hozzánk fiatalokból álló civilszervezet munkatársai a budapesti Akvárium Klubban a KAPOCS rendezvénysorozatának keretében.
Háromnapos sorozatának célja, hogy a fiatalok által összehozott, hátrányosabb helyzetű embertársainkon segítő alapítványok megmutathassák magukat, és ezen a fórumon kicserélhessék tapasztalataikat is. Csütörtökön, elsőként a Közel Hozzánk alapítvány volt soron, mely hajléktalanok bevonásával tart igazán hiánypótló foglalkozásokat a Cseppkő Gyermekotthon sokszor magukra hagyott apró lakóinak.
Hajléktalan-gálaműsor ovációval
A kerekasztal-beszélgetésen a szervezet elnöke, Kovács Orsolya, Piróth Erika szakmai vezető (mindketten pszichológusok), és Galyas László önkéntes, maga is egykori állami gondozott vett részt.
Mint elmesélték, a szervezet először hajléktalanoknak szervezett tehetségkutatót, hogy megmutassák, micsoda értékek vannak a hajléktalanokban – önmagában is szép történet, hogyan találták meg például a Fedél Nélkül hajléktalanlap segítségével a kreatívabb hajlamú otthontalanokat az erdőkben és szállókon, és hogyan tudták egyáltalán megnyerni a bizalmukat ezeknek a sokszor nagyon elkeseredett embereknek, hogy megmutassák magukat, illetve hogy milyen megható ovációval fogadta karácsonykor a háromszáz fős közönség az ő gálaműsorukat.
Esélyük se lenne ilyen figyelemre
Ez mindenki számára akkora élmény volt, hogy sok hajléktalan résztvevő is jelezte, hogy ők is szeretnének valamit visszaadni ebből a közösségi élményből; sokan közülük gyermekotthonokban nőttek fel, így jött az ötlet, hogy ezek kis lakóinak is nyújtsanak valamit. Így először előadásokat, később interaktív programokat, fejlesztő játékokat tartottak. Aztán jött a felismerés, hogy bármilyen jól is érzik együtt magukat – mivel az önkéntesek mindig máshol jelennek meg – ők is csak a bizonytalanságot erősítik a kis gondozottakban. Ezért kiválasztották a legnagyobbat, a Cseppkő Gyermekotthont – mesélte Kovács Orsolya, és szerencsére olyan sokan vannak, hogy
„sokszor egy gyerekre jut egy önkéntes, így olyan személyes figyelmet fordíthatnak kéthetenkénti látogatásaik során a gyerkőcökre, amilyenre a túlterhelt, sokszor nem is kellő képzésben részesített nevelőknek, akikre 10-20 gyermek felügyelete is jut, esélyük sincsen.”
Nem csak lelkifröccs
Szerencsére az intézmények minden ilyen programra nyitottak – sokszor talán túl nyitottak is, nem is kontrollálják eléggé, hogy ki mehet oda foglalkozásokat tartani, így a jó szándék ellenére előfordulhat, hogy még ártanak is a gyermekeknek. Nem véletlenül tartja a Közel Hozzánk is fontosnak az önkéntesek képzését, mert nem mindegy, hogy egy lelkileg esetleg sérült gyerekhez az ember hogyan szól hozzá, vagy hogyan próbál megoldani jól és hitelesen egy konfliktushelyzetet.
Azt Piroth Erika is hangsúlyozta, hogy bár sok ember lelkét megindítják a szegény gyermekek, főleg karácsonykor, de – hangsúlyozta –
„ez nem gyereksimogató, nagyon fontos, hogy az ember felelősséggel segítsen,”
hogy az a kétheti két óra mindenki számára pozitív élmény maradjon. Ugyanis az otthon kis lakói valóban nagyon sok szeretet sugároznak, szinte csüngenek az emberen, de ezt is jól kell tudni kezelni, és le kell tudni vedleni a saját fontosságunk tudatát, különben az ember sokat árthat a szeretetre, biztonságra kiéhezett kicsiknek.
Galyas László önkéntes is beszélt egykori állami gondozotti létéről, amely nála huszonöt évig tartott; mint mondta, tizenéves koráig nem érzett mást, csak gyűlöletet és agressziót, nem volt senkije, a nevelők verték és parancsolgattak, de szeretetet sehol sem kapott. Amikor nyolcadikos korában rájött, hogy ez nem járható út, a nevelőitől akkor sem kapott segítséget ahhoz, hogy megváltozzon. Volt, hogy a tiszadobi gyermekotthonban kétszáz méterre lakott a valódi szüleitől, azonban amikor 23 éves korában találkoztak, édesanyja egyáltalán nem fogadta el, édesapja pedig, aki – fogalmazása szerint – „gyerekgyártási kisiparos volt, szintén nem foglalkozott vele. Végül Budapesten kezdett új életet, kiderült, hogy tehetséges zenész, és rendeződött a helyzete.
Mint mondta, miután megváltozott, nem ismertek rá, és
„sokan a mai napig nem értik, miért ennyire más, mint a sztereotípiákban élő roma,”
csendes, szerény, visszahúzódó.
Amikor rendeződtek a dolgok, úgy érezte, neki is segítenie kell azoknak, akik hozzá hasonlóan gyermekotthonokban élnek, ezért némi keresgélés után egymásra találtak a Közel Hozzánk alapítvánnyal, elment velük a Cseppkő otthonba, és mint mondta: itt felszabadult.
„Kaptam egy családot”
Az önkéntesek programjai, a városnézések és minden más, ami a kerítésekkel határolt, zárt világból néha ki-kiviszi a gyerekeket, szerinte óriási dolog: ő a kisboltnál messzebb sosem jutott gondozottként.
Orsolya kihangsúlyozta, László személyisége, a múltjából és tapasztalataiból fakadó hitelessége nagyon sokat segít az otthonbeli foglalkozások során: például hogy megtanította a gyermekeket, hogy a fociban nem a nagy száj, hanem az összefogás a siker kulcsa. László hozzátette: ami fontos, hogy az ember hiteles legyen, és meg merjen nyílni, akkor szinte minden konfliktust meg lehet beszélni. És hogy mit kapott ettől a programtól?
„Először mondhatom ki, hogy nekem is van családom, melyhez tartozhatok. És innentől kezdve nincs problémám.”
Orsolya még elmondta: januártól új programot indítanak, amelyben egy-egy gyermek segítése mellett hosszú távra elkötelezi magát egy-egy mentor, így az otthonon kívül is működő, a való életben segítő kapcsolatok is kialakulhatnak. Ennek a programnak – remélem, sosem lesz vége – mondta.
Kovács Orsolya, a Közel Hozzánk elnöke Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
A szervezet vezetője az MNO-nak azt is elmondta, hogy pályázati forrásokból és adományokból fedezik a lehetséges minimumra szorított költségeiket, a politika világát tudatosan kerülik, bár minden oldalról kaptak már megkeresést. Ehelyett inkább a multikra támaszkodnak, akiknél trendi pályázatokkal támogatni szervezeteket, illetve aukciókon veszik a hajléktalanok által készített műtárgyakat.
Hatvan önkéntes
Az önkénteseket, mint Orsolya mondta, előzetesen megszűrik, majd személyre szabottan, játékos feladatokban mérik fel, milyen irányban érdemes fejleszteni, hosszú munkával, hogy azzal, hogy megismerik önmagukat, minél többet tudjanak adni ebből úgy, hogy például minden játékban tudjon minden gyereknek szerepet adni: például a legrosszcsontabb gyermek lesz a rendért felelős. Az ilyen képességek kialakításához persze nem kis gyakorlat kell. Ugyanakkor az önkéntesek is rengeteget tanulnak ezekből a programokból, például jobb szülők is lesznek ezáltal. Ami az önkéntesek számát illeti, nagyjából hatvanan vannak, egy-egy foglalkozásra úgy 15-20 önkéntessel mennek el.
A kormányt nem érdekelte
A KAPOCS – mindamellett, hogy a három témában most három különböző, fiatalok által beindított, sikeres civil szervezetet mutat be, fórumként is szolgál számukra, hogy egymást is segíthessék. Például a Csodapont nevű szervezet, amely ilyen kezdeményezések felkarolására jött létre, szintén részt vett a rendezvényen – mondta el az MNO-nak Joó Beatris, aki maga gimnazista kora óta végzett önkéntes munkája révén csöppent bele a szférába, és lett a rendezvény főszervezője. Céljuk hagyományfélét is teremteni ezzel.
Joó Beatris, a KAPOCS szervezője hosszú távra tervez Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
Ugyanakkor, mint mondta, fontos lett volna egy társadalmi párbeszéd beindítása is: szerette volna összehozni a politikai döntéshozókat is a civil fiatalokkal. Azonban hiába sikerült felvenni a kapcsolatot három államtitkárral, ők azonban a pozitív kezdetek ellenére később virágnyelven jelezték, hogy nem állhatnak szóba akárkivel. Hiszen eleve az, hogy léteznek ilyen fiatalokból álló civil csoportok, az ő szemszögükből azt feltételezheti, hogy az állam nem végzi jól a munkáját. Mintha eleve azt kommunikálták volna, hogy ilyenekre nincs is szükség, hiszen, mint tudjuk, például „gyermekéhezés sincsen”. Így ez az együttműködés nem jött létre, mert, mint Beatris mondta, ő ragaszkodott ahhoz, hogy ne a kormánypártiság, hanem a valódi tettek alapján kiválasztott civilek jöjjenek el. Beatris egyébként a program kapcsán nemrégen szerepelt a Hír Televízió Reggeli járat című műsorában is.
Nem csak szomorú arcok
A kerekasztal-beszélgetést egyébként megelőzte egy kis fotókiállítás is. Fontos, hogy az emberek tudják: egy gyermekotthon lakói nem azonosak a mindenki fejében élő, szomorú, „jaj de rossz nekem” arccal a világba tekintő gyerekek képével – igenis tudnak nyüzsgő, életvidám rosszcsontok lenni. Ezt az oldalukat, ezt a „bennük élő csodát” akarták megmutatni – mondta el Kovács Orsolya, a Közel Hozzánk elnöke. Ezért pályázatot hirdettek fotósoknak, akik egy évre afféle beépített emberként részt vettek a foglalkozásokon, és fényképezték a gyerekeket – erre egyébként annyian jelentkeztek, hogy többkörös kiválasztás után sikerült megtalálni a két legmegfelelőbb embert, akiket a gyermekek is elfogadtak, és élvezték a közös munkát.
Hatalmas élmény a kicsiknek
A fotósok – Mohos Zsófia és Hegyháti Réka – elmondták: elsősorban kíváncsiság és a kihívás volt a motivációjuk a jelentkezésre, és eleinte kicsit a gyermekek és ők is zárkózottak voltak, de később fokozatosan kinyíltak egymás felé. Zsófia egy mese köré építette fel a fotózást, mivel úgy tapasztalta, hogy a gyermekotthon kis lakóinak senki sem mesél, ez a rész náluk teljesen kimaradt – ezért áprilisban kivitte őket a Börzsönybe, ahol ők maguk játszhattak el egy mesét, választhattak jelmezt, együtt készíthettek kellékeket, mindez pedig hatalmas élmény volt a kicsik számára.
A gyermekek maguk is a mese részeseivé válhattak – a képen Mohos Zsófia mutatja a fotóit egy érdeklődőnek
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
A mese története, hogy egy elveszett kisfiú – aki éppúgy szimbolizálhatja bármelyikünket, mint egy állami gondozott kisfiút – elkezd barátokat keresni az erdőben, köztük állatokat is, egyre szaporodik a kis csapat, míg végül megérkeznek egy kislányhoz, aki már várja őket.
Kastélyban pizsamában
Réka pedig fényképeivel azt szerette volna megmutatni, ahogy a testvérek, barátok megpróbálják a családot valahogy újrateremteni az intézet falai között. Sokuk számára csak álom, hogy valaha hazaviszik őket a szüleik, így a képek is álomszerűek.
A fényképezés maga sem volt egyszerű feladat, a gyermekektől ugyanis nem lehetett elvárni, hogy hosszú ideig pózoljanak a kamera előtt – mesélte Hegyháti Réka
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
A gyermekek a gödöllői és a nagytétényi kastélyban, az Opera vagy a Nemzeti Múzeum díszes termeiben pózolnak – pizsamában.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
