Hazánk legnagyobb szigetét, a Nagy- és a Mosoni-Duna körülölelte Szigetközt nem véletlenül nevezik a Duna ajándékának, hiszen annak hordaléka építette fel. Egyedülálló a táj gazdag növény- és állatvilága. A Szigetközi Tájvédelmi Körzetről készített összeállítást Bors Imre atya.
Ezekben az erdőkben él két érdekes és ritka növény is: a légybangó és a méhbangó. A bangók rejtélyes életük, szép, pókra, rovarra hasonlító viráguk miatt a legkülönlegesebb növények közé tartoznak.
Az egyházmegye területének egyik tájvédelmi körzete a 9157 hektár területű „Mezopotámia”, melyet az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna fognak közre. (Ebből 1325 hektár fokozottan védett.) Ennek a szigetnek az alapzata, mely miatt a tájegység a Szigetköz nevet viseli, olyan kavicsokból álló hordalékkúp, melynek vastagsága 400 méternél is több. Ezt a hordalékkúpot a Duna rakta le, és ahogyan kerülgette a saját maga alkotta hordalékkúpot, úgy alakította ki a holtágakat, mellékágakat és a Szigetközre jellemző számos szigetet. E munkája közben még a saját főmedrét is változtatta. Bár az 1900-as évek elején az ember is erősen beavatkozott az árvízvédelmi töltésrendszer elkészítésével a természetes állapotokba, a Szigetköz máig megőrizte egyedülálló természeti értékeit.
1987-ben az Öreg-Duna hullámterének jó részét, illetve azokat a galériaerdőket, melyek a Mosoni-Duna vonalát követik keskeny sávban, valamint például a Dunaszigetnél és Dunakilitinél található mozaikos területeket az ember oltalmába vette és elnevezte Szigetközi Tájvédelmi Körzetnek. Ez a tájvédelmi körzet a teljes Szigetköznek mintegy ötödrészét foglalja magába. (A Fertő-Hansági Nemzeti Park részeként.) A Szigetközi Tájvédelmi Körzet központja Gombócoson van. Gombócos pedig Lipót község külterülete.
Víz alatti emeletek
A Szigetközi Tájvédelmi Körzetben olyan növénytársulások vannak, melyek megjelenését a víz határozza meg. Gondolhatunk itt a hínártársulásokra, amelyek a Duna lassan csordogáló mellékágaiban képződtek. Mind a lebegő, mind a gyökerező hínártársulások előfordulnak a Szigetközben. A lebegő hínártársulások a vízfelszínen vagy közvetlen alatta sodródnak a Dunán a vízáramtól vagy a széltől hajtva, míg a gyökerezőket a folyófenék iszapjához köti vékonyszálú gyökere. De ez a gyökér nemcsak magát a növényt köti meg, hanem az üledéket is. Míg a lebegő hínártársulást alkotó fajok egy síkban helyezkednek el, addig a gyökerező hínártársulás „emeletes”. Az olyan fajok, mint a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum), a tócsagaz (Ceratophyllum demersum), a hínáros békaszőlő (Potamogeton pectinatus), valamint a tavi békaszőlő (Potamogeton lucens) alsó levelei a vízfenék mélyén élnek és élőhelyet biztosítanak a halaknak, illetve más kisebb vízilényeknek. Ezek alkotják a „földszintet”. A „félemelet lakói” olyanok, mint a kolokán (Stratiotes aloides), amely a víz alatt telel, de nyáron a felszínre emelkedik, illetve a sulyom (Trapa natans) és a tündérfátyol (Nymphoides peltata) is a hínártársulás ezen részén található. Ezen fajok közös jellemzője, hogy hosszú száruk van. A hínártásulás „emeletén” úszólevelű fajok élnek: fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), sárga vízitök (Nuphar lutea), úszó békaszőlő (Potamogeton natans) és sulyomlevelek.
Mind a lebegő, mind a gyökerező hínártársulásoknak jelentősége van a víz öntisztulásában. A leárnyékoló hatás csökkenti az algásodást, a lebegő hínártársulások gyors tápanyagfelvétele tisztítja a vizet, az úszólevelek a mikroorganizmusoknak életteret biztosítanak. A gyökerező hínártársulások oxigént termelnek a vízben. Kalandfilmekben olykor látjuk, hogy egzotikus tájakon a hínárrengeteg megnehezíti a hajózást, így azt gondolhatnánk a vizet meg kell tisztítani a hínároktól, valójában viszont a hínártársulások tisztítják a vizet. A Szigetközben (és máshol is) az a jelentős különbség a lebegő és a gyökerező hínártársulások között, hogy a gyökerező hínártársulások sokkal fajgazdagabbak (nagyobb a biodiverzitás bennük). A lebegő hínártársulásokban egy-két legfeljebb három fajjal találkozunk és mindig van egy domináns faj, amely jóval nagyobb egyedszámban alkotja a társulást a többinél. Egy lebegő hínártársulás a harcról szól, ahol a legrátermettebb faj perifériára szorítja a többit. Ilyenek a békalencsefajok, meg a rucaöröm (Salvinia natans). A gyökerező hínártársulás már szerkezeténél fogva is nagyobb hajlandóságot mutat a biodiverzitásra. Versengés csak az egy szinten élő fajok közt fordul elő, de nem olyan látványosan, mint a lebegő hínártársulásoknál.
Zátonyok növényvilága
A hullámtéri zátonyokon előbb törpekákás iszaptársulások szerveződtek, aztán a folyó további hordalékain bokorfüzesek alakultak ki. Az iszaptársulások a lefolyástalan, alacsony vízállású vagy éppen kiszáradó iszapos partú mellék- vagy holtágakban jönnek létre. Csak olyan rövid életű növények kelnek ki, mint a békabuzogány, a mocsári aszat, (Cirsium palustre), a mocsári nefelejcs (Myosotis scorpioides), a vízi peszérce (Lycopus europaeus) és a sárga nőszirom (Iris pseudacorus). Rövid életük mégis hasznos, mert stabilizálják a partot és átmeneti zónát képeznek a mocsár és a nyílt víz között. Noha az iszaptársulás afféle határsáv a nyílt víz és a part között, nem stabil zóna. Ahogy a Duna hozza folyamatosan a hordalékait és rakja le, egyfajta szukcessziós folyamatként új társulás lép színre: a bokorfüzes társulás. Ahogy a neve is elárulja, itt olyan vízkedvelő növények, fák, cserjék jelennek meg, amilyenek a füzek is. A bokorfüzes azonban nem felváltja az iszaptársulást, csak beljebb tolja a parttól a folyó felé. Ez szoros küzdelem a társulások között, melyet a hordaléklerakódás dönt el. Az iszaptársulásnak nedvességre lesz szüksége, ezért húzódik a folyó felé, a bokorfüzesnek pedig szárazanyag kell, hogy legyen mibe gyökeret verni.
A ligeterdőtől a bangókig
A Szigetköz magasabb pontjain előbb fűz-nyár ligeterdők jelentek meg, később pedig tölgy-kőris-szil ligeterdők mint természetes erdőtársulások. (Előfeltételük a bokorfüzes, ahogy a bokorfüzesnek az iszaptársulás.) Maradványaikat a Szigetközi Tájvédelmi Körzet legértékesebb részegységeiként tartjuk számon. Ennek oka az is, hogy a tölgy-kőris-szil ligeterdőkben számos lágyszárú növényfaj is otthont talált, mint amilyen a narancsvörösen lángoló szirmokkal pompázó tűzliliom (Lilium bulbiferum) és a légy- (Ophrys insectifera) meg a méhbangó (Ophys apifera). A bangók hazai orchideák és onnan kapták a nevüket, hogy mézajkuk színre és formára utánozza a beporzó rovarjaik (legyek, pókok, méhek) nőstényeit. A hímegyed rájuk száll párzási szándékkal és ezzel gyakorlatilag beporozza a bangót. A májusi virágzású légybangó a Nyugat-Dunántúlon a szárhalmi erdőn kívül csak a Szigetközben található meg. Az országos viszonylatban is ritka méhbangó pedig csak a Szigetközben, illetve a Hanság peremén található Lóvári erdőben fordul elő, mely Kapuvártól északkeletre-keletre fekszik.
Ujjaskosborok
A szigetközi rétek másodlagos társulásoknak számítanak. A szigetközi rétek helyén korábban erdők álltak. Ezeken a másodlagos társulásokon találkozunk a kiszáradó mocsárréteken az augusztusban viruló kornistárniccsal (Gentiana pneumonanthe), a hússzínű ujjaskosborral (Dactylorhiza incarnata), nedvesebb réteken a szibériai nőszirommal (Iris sibirica) és a tőzegmohalápokban a keskenylevelű gyapjúsással (Eriophorum angustifolium) is. A hússzínű ujjaskosbor májusban virágzik, mind a Szigetközben, mind a Hanságban, mind pedig Sopron környékén. (A gumók „ujjas” tagoltságáról kapták az ujjaskosborok a nevüket.)
Állatvilág
A Szigetköz állatvilágát elsősorban vízi állatok alkotják. A szigetközi fauna mind fajszámban, mind egyedszámban jelentős. A fajok gazdagságát jól mutatja, hogy a magyar halfauna fajainak 80 százaléka megtalálható a Szigetközben és csaknem az összes hazai kétéltűfajjal találkozhatunk itt. 230 madárfajt figyeltek meg a Szigetközben, melyek közül rendszeres fészkelőnek számít a fekete gólya (Ciconia nigra), a barna kánya (Milvus migrans) és a hamvas rétihéja (Circus pygarus). A magas egyedszámot pedig jól mutatják a hatalmas kolóniákban fészkelő bakcsók (Nycticorax nycticorax), másnéven vakvarjak (nem vakságuk, hanem kvak hangjuk miatt kapták ezt a melléknevet) és szürke gémek (Ardea cinerea). Utóbbiak inkább a szigetközi erdőkben fészkelnek, mint a nádasban. Számos denevérfaj lakik e tájon és az emlősök közül még jellemző a nyuszt és a hermelin. Hogy ezek az állatok milyen természeti értékeket képviselnek, arról sokat elárul az, hogy páldául az egész Nyugat-Dunántúlon a Szigetköztől az Őrségig 2002-ben mindössze tíz pár fekete gólya fészkelt.
1992-ben az ember a Duna elterelésével beleszólt a természet rendjébe. Az Öreg-Duna a közepes vízhozamának csak a 10 százalékát kapta meg, amely a vízhez kötődő fajok sok egyedének a pusztulásához vezetett, mert a magasabb fekvésű mellékágakba már nem tudott eljutni a víz, így azok kiszáradtak. 1993 tavaszán pedig már a flóra pusztulása is szemmel látható méreteket öltött. A Szigetköz hároméves szenvedésének végére a Dunakiliti fölött megépült fenéklépcső tett pontot. A megemelkedett vízszintnek köszönhetően a korábban kiszáradt folyóágak ismét vízhez jutottak és a víz ismét elvitte oda az életet. A visszakapott vizet pedig a mellékágakban megépített zárásokkal őrizék meg. Mindezek a műveletek ugyan átalakították valamelyest a tájképet, mint ahogy az ember szervezete sem lesz ugyanolyan, amikor valami igen komoly, életmentő műtéten esik át, ugyanez történt meg a Szigetközzel is. A lényeg azonban az, hogy a Szigetköz él.
Szerző: Bors Imre
Forrás: Győri Egyházmegye
Fotó: Wikipedia, Fertő-Hanság Nemzeti Park, Győr-Moson-Sopron Vármegyei Értéktár
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
