Szinte biztosan tudom, hogy első olvasatra nem leszek túl népszerű az alábbi gondolatokkal. És az is könnyen előfordulhat, hogy másodikra sem. De azért bízom benne, hogy a kezdeti ellenérzések után végül többségben lesznek majd azok, akik így, vagy úgy, de továbbgondolják a felvetett kérdéseket.
Nem sokan tudják, de múlt év júliusában Pomázon volt egy találkozó, ahol lényegében összegyűlt a Jobbikon kívül mindenki, aki valamit is számít, vagy számított a nemzeti radikális oldalon. Ott ült az asztalnál többek között Lenhardt Balázs, Budaházy Gyuri, Ináncsi József, a Magyar Nemzeti Gárda kapitánya, Varga B. Tamás, Horka Sándor, a Kárpát Haza Őrei Mozgalom vezetője, Kisgergely András, Molnár Balázs, valamint a Betyársereg és a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület egy-egy képviselője.
A fő téma természetesen a Jobbik és a nemzeti radikalizmus jövője volt.
Abban nagyrészt mindenki egyetértett, hogy a Vona Gábor vezette mozgalom letért arról az útról, amelyen a kezdetekkor elindult, hogy a párt elveszítette radikalizmusát és szépen belesodródott abba a politikai posványba, amiben a teljes magyar politikai elit éli immár több mint 20 éve a mindennapjait. De abban sem volt vita az egybegyűltek között, hogy szükség lenne egy új mozgalomra, ami visszanyúl a gyökerekhez, ami megalkuvás és a megfelelni vágyás kényszere nélkül tudja képviselni a magyarság ügyét.
Azonban az egyetértés, az együttgondolkodás itt véget is ért.
Molnár Balázs, valamint a hozzá csatlakozó Kisgergely András és Horka Sándor azt az utat kezdték el erőltetni, hogy a résztvevők azonnal alapítsanak pártot és az új mozgalom induljon el a 2014-es választásokon, mivel ez az egyetlen esély a továbblépésre. A többiek ezt a felvetést egyátalán nem támogatták, mert a hirtelen pártalapítást célszerűtlennek, előkészítetlennek tartották és nem akartak értelmetlenül törést okozni a nemzeti oldalon.
A fennálló és áthidalhatatlan nézetkülönbségek miatt, végül a megbeszélésen résztvevők közül senki sem csatlakozott a Molnárék által létrehozott szervezethez, sőt a többség a későbbiek során teljesen távol tartotta magát, nem egy esetben pedig el is határolódott a Magyar Hajnal néven futó gyülekezettől, látva a magyarhajnal.com-on megjelenő cikkek némelyikének hangvételét.
Aztán megkezdődött a kampány és mindenki megtapasztalhatta, hogy mi indult el, és ma már az is tudható, hogy mi lett a történet vége. Mindenki láthatta, hogy a Magyar Hajnal tevékenysége éppen az előkészítetlenség, az ötlettelenség, a szervezetlenség és a karizmatikus vezetők hiánya miatt nem állt másból, mint a sárdobálásból és a köpködésből. Az érdemi mondanivaló a nullával volt egyenlő, a jelöltekről – tisztelet persze a néhány kivételnek – üvöltött a diletanizmus és az egész történet átcsúszott egy borzasztó tragikomédiába, amit az elért eredmények is pontosan tükröznek. Nézzük csak az ismertebbeket. Kisgergely András az ózdi körzetben 248 db szavazatot kapott, ez 0,61 %. Holcman László a tiszaújvárosi körzetben 150 db szavazatot gyűjtött be, ez 0,32 %, míg Radányi-Kovács Tamás a sárvári körzetben 50 db szavazatot kapott, ami 0,11 %. És tegyük hozzá még a teljes tisztánlátás kedvéért, hogy az érintett körzetekben nagyjából 40-40 ezren mentek el választani.
Megérte?
Tényleg megérte lenullázni, lejáratni egy olyan dolgot, amiből még akár valami értelmes is kifejlődhetett volna?
Mert azért azt lássuk be: a pomázi találkozó nem véletlenül jött létre. Tavaly nyáron nem azért gyűltek össze a radikális oldal prominensei, mert éppen nem volt más dolguk, hanem azért, mert ők is látták, hogy a Jobbik, a nemzeti oldal zászlóshajója nem éppen abba az irányba tart, mint amit anno, 2006 környékén mi mindannyian ott az utcán kijelöltünk neki.
Persze most sokan mondhatnák azt, hogy mi ezzel a probléma? Miért baj az, hogy a Jobbik kicsit más lett, miért baj az, hogy a Vona-féle vezetés nyitni akar a szélesebb tömegek felé, amihez más hangnem, más gesztusok, más hangsúlyok kellenek? Miért baj az, hogy növelni akarja a támogatottságot, hisz csak így lehet eljutni odáig, hogy kormányzati pozícióba kerüljön a párt?
A kérdések teljesen jogosak. És a válasz is egyértelmű rá: nem baj. Nincs ezzel semmi gond sem. Mindössze két dolgot érdemes megjegyezni. Az egyik: választások útján Magyarországon, záros időn belül igazi radikális párt nem fog hatalomra jutni. A másik ebből az állításból következik: megéri-e úgy felpuhítani a pártot a hatalomért, hogy a végére az eredeti radikális célokból nagyon kevés marad?
De lépjünk is mindjárt tovább, mert az előbbiekben feszegetett kérdések, pontosabban az arra adandó válaszok már megszülettek. Így innentől már csak egy kérdésre kell, vagy kéne választ találni a nemzeti oldalon: kell-e, szükség van-e egy másik radikális pártra, vagy mozgalomra a Jobbik mellett?
Mielőtt válaszolnánk, azt javaslom, emelkedjünk felül egy pillanatra a pártszimpátián, a vélt vagy valós sérelmeken és csak egy szempontot vegyünk figyelembe, mégpedig a nemzet jövőjét.
Tegyük fel, hogy létrejön egy új mozgalom, ami mind szervezettségben, mind kreativitásban, mind gondolatiságában felnő a Jobbik szintjére. Ami bele tud szólni a közbeszédbe, ami olyan gondolatokat tud megfogalmazni és bemutatni, amire odafigyelnek az emberek, amire odafigyel a média.
Mi lehet, mi lehetne ennek a következménye?
A magyar politikai paletta már középtávon is még inkább jobbra tolódna. A fidesz végleg becsúszna a centrumba, egy részen már át a baloldali térfélre, a Jobbik a mostani irányvonallal egy harcosabb hangvételű, de mérsékelt párttá válna, míg az új radikális mozgalom elfoglalná a közélet jobb szélét. A másik oldalon is jelentős változások történnének, hisz a mai balliberált pártok mind tömegbázisban, mind ideológiailag a bal szélre sodródnának, elveszítve végképp a lehetőséget, hogy érdemben beleszóljanak az ország ügyeibe.
Jó lenne Magyarországnak egy ilyen jellegű változás?
Azt hiszem, igen.
Ebből a szempontból érdemes megvizsgálni a néhány évvel ezelőtti ausztriai eseményeket. Gondolom, még sokan emlékeznek arra, amikor Haider és csapata kivált az ottani radikális Szabadságpártból (FPÖ), annak mondjuk úgy bepuhulása miatt és létrehozta a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) mozgalmat. A következő választásokon mindkét radikális párt bejutott a törvényhozásba teljesen átrendezve ezzel az osztrák politikai erőviszonyokat. De hasonló helyzet alakult ki Lengyelországban is. A Szejm 460 képviselője közül ma már mindössze csak 65 fő baloldali és liberális politikus, a többiek a jobbközép és a nemzeti radikális pártok képviselői közül kerülnek ki.
Ok, eddig rendben. Fogjuk rá, hogy működne a dolog középtávon – mondhatnák a kételkedők – de rövidtávon biztosan visszalépés lenne egy új mozgalom megjelenése, hisz megosztaná, feldarabolná a nemzeti oldalt. Megéri ezt kockáztatni?
Igen, ez minden bizonnyal így van. Rövidtávon a törés valószínűleg elkerülhetetlen lenne. De nézzük meg ezt a kérdést is más szemszögből. Nézzük meg azt a verziót, amikor összességében az új párt nem hozza, hanem megosztja a szimpatizánsokat. Mi van akkor, ha a következő választásokon a Jobbik nem 20-25 százalékot szerez, hanem csak 18-19-et, a maradékot pedig elviszi az új mozgalom? Lefordítva ezt a mai állapotra. Mit számítana, ha most a parlamentben öt jobbikossal több, vagy kevesebb lenne? Mindannyian tudjuk, hogy érdemi beleszólás se így, se úgy nincs a dolgokba.
Természetesen nem vitatom, hogy az egész problémafelvetés első hallásra már önmagában is megosztó, és azt sem, hogy azért ez egy veszélyes játék. Azonban azt is látni, hallani kell, hogy a nemzeti oldalon az igény megfogalmazódott a továbblépésre.
A Magyar Hajnal elbukott, de még jöhet egy újabb napkelte, még jöhet egy újabb hajnalhasadás, hisz a radikális oldal belső kérdései és kétségei továbbra is megvannak. És valamiféle megoldásért kiáltanak…
Forrás:radicalpuzzle.blogspot.com
Tovább a cikkre »
