Ez év január 10-én az assisi Santa Maria degli Angeli-bazilikában ünnepélyes szertartás keretében megnyitották Szent Ferenc tranzitusának, boldog halálának nyolcszázadik jubileumi évét (1226–2026).
Ezelőtt csaknem ötven esztendővel, 1978-ban „Isten Szegénykéje” születésének 700. évfordulójára készülve bizottság alakult az Európa különböző országaiban élő ferencesekből, kapucinusokból, konventuálisokból, harmadrendiekből és ferences világiakból. Az Assisi Szent Ferenc című könyv e csoportnak köszönheti megszületését. A kötet először 1982-ben jelent meg németül, majd 1993-ban a Vigilia Kiadó magyarul is kiadta, Christophora Szöllősy és Kovács Sándor fordításában.
A könyv három fejezetre oszlik. Az első részben Anton Rotzetter (1939-2016) svájci kapucinus Assisi Szent Ferenc élete, életprogramja és alapélményei című tanulmányában azt emeli ki, hogy ha valaki valahol Isten fiaként nyilvánul meg, ott az egész világ fellélegzik. Ferenc azon kevesek közé tartozik, akikre nemcsak a hívők, de az egész teremtett világ sóvárogva vágyakozik (Róm 8,18-22). A róla szóló legendák, történetek is tanúsítják: a farkas megbékél, a nyúl félelme megszűnik, a madarak ráfigyelnek, az emberek önismeretre jutnak. Az Assisi szentjével való találkozásban „a teremtett világ önmagára eszmél, felfedezi igazi lényegét, és a megváltott lét vonzásába kerül”. Minden korban az élet új lehetőségeit fedezik fel az emberek, amikor Ferenccel találkoznak. Kezdetben kételkednek, fejüket csóválják, de aztán igen gyorsan sokan csatlakoznak hozzá, férfiak és nők, házasok és szabad állapotúak. Az esszéíró tapasztalatai szerint talán még soha nem akadt olyan sok csodálója Ferencnek a kifejezetten ferences világon kívül, mint a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján.
Bemutatva Ferenc gyermek- és ifjúkorát, Rotzetter megállapítja: Ferencet életének első húsz-huszonöt évében a történelem alakítja, mielőtt ő maga formálná a történelmet. A kezdeti időszak hatása már megmutatkozik jellemében, még a többnyire negatív tulajdonságaiban is. Mértéktelenül szórja a pénzt, hiú és becsvágyó. Kifejezetten elősegíti ugyanakkor a kegyelem működését rendkívüli érzékenysége a szegények iránt, lovagias magatartása minden emberrel. Már korán felismeri: a szegénység „szívbemarkoló”, a lovagiasság és a bőkezűség pedig nem csak azokra áll, akik viszonozni tudják: mindenekelőtt azok szorulnak rá bőkezűségünkre és lovagiasságunkra, akik semmit sem tudnak adni nekünk. Jellemző Ferencre, hogy a perugiai fogságban figyelmesen gondozza azt a fogolytársukat, akit a kibírhatatlan magatartása miatt a többiek elutasítanak.
A tanulmányból az is kiderül, Ferenc lépésről lépésre jut el a lényeghez. Először a hithez, majd a szegényekhez és a leprásokhoz. Ezzel azonban még mindig nem érte el élete középpontját. Még mindig így imádkozik: „Fölséges és jóságos Isten, világosítsd meg szívem sötétségét, adj értelmet és megismerést, hogy teljesítsem szent és igaz akaratodat!” Az omladozó San Damiano-templomban aztán Ferenc megtapasztalja a magasztos és hatalmas Isten feléje fordult, ragyogó arcát, „Krisztus irgalmas és szelíd tekintetét”. Ferenc ettől kezdve mindig így fogalmazza meg jókívánságát és áldását: „Isten arca világosítson meg mindenkit!” Jézus tekintete által találja meg Ferenc valódi énjének egyik legfontosabb vonását, „a Keresztrefeszítettet”, azt az előtte álló személyt, aki nélkül egész élete megmagyarázhatatlan lenne. „Ettől az órától kezdve Ferenc lélekben stigmatizálódik: Krisztus keresztje egész bensejét meghatározza és átformálja; együtt szenved a világ szenvedésével, azonosul az emberi nyomorral. Naponta elmélkedik a keresztről és a szenvedéstörténetről.”
A világról való gondolkodását vizsgálva, a tanulmány írója rámutat, hogy Ferenc ebben a sorrendben használja a címszavakat: „Evangélium”, „engedelmesség”, „szegénység”, „világ”. Istenről és a világról vallott felfogását így összegezhetjük: „Isten alázata minden dologban és dolog mögött, de főként Jézus Krisztusban.” Ferenc az alázatos Istennel találkozva jut el ahhoz a csodálatos kifejezéshez, mely egyszerre fejezi ki életének indítékát és célját: „A szeretet iránti szeretetből… Nagyon kell szeretnünk annak a szeretetét, aki minket nagyon szeretett.” Az esszé írója szerint ebben a „szakramentális és misztikus” tapasztalatban – mely a ferences lelkiség végső alapját adja – rejlik a legmélye annak, amit Ferencről el lehet mondani.
A könyv második fejezetében Willibrord-Christian Van Dijk (1915-2020) francia kapucinus szerzetes, egyháztörténész A ferences lelkiség története című esszéjében azt tartja figyelemre méltónak, hogy bár Ferenc másképp viselkedik, mint korának lovagjai, polgárai, szerzetesei, kanonokai és jogászai, mégis elindított egy olyan eszmei, gyakorlati és szentségi mozgalmat, amely ma is él a ferencesek családjában. Szerinte nem szabad a lelkiséget úgy „bemutatnunk, hogy közben ne éreztetnénk azt a lüktető életet, amelyet férfiak és nők milliói éltek meg, akik Ferencet mesterüknek és példaképüknek tartották.” A ferences lelkiségtörténet nem lehet csupán irodalom- és pedagógiatörténet. A ferences lelkiség történetének áttekintése a ferences történelem mindenre kiterjedő vizsgálatát kívánja meg.
A francia kapucinus szerzetes arra is emlékeztet, hogy 1517. május 29-én X. Leó pápa aláírja a „Menjetek ti is a szőlőmbe” kezdetű bullát, amely jogilag rögzíti a ferences családnak két önálló részre szakadását. A ferences rend mozgalmas történelme folyamán először alkottak Ferenc testvérei jogilag két, egymástól független csoportot: az egyik oldalon a konventuálisok álltak, akik nyitottak maradtak a belső megújulási mozgalmak számára, a másik oldalon pedig az obszervánsok, azok a kisebb testvérek, akik csatlakoztak a reformhoz, és akik maguk is több csoportot alkotnak.
Van Dijk történeti áttekintésében rámutat: a szerzetesek szerepe a reformáció létrejötte után fokozatosan csökkent, az egyházi és világi hatalom szétválása elválasztotta a vallásos embert a világtól. A mélypontot a francia forradalom rombolása jelentette. A 19. századot többen „kicsinyesnek és korlátoltnak” nevezték, mégis ez az évszázad indított el egy dinamikus missziós mozgalmat, és számtalan ferences közösséget is létrehozott. Szintén ez az évszázad, amikor, XIII. Leó nevéhez köthetően, sor kerül ferences szempontból az egyik legnagyobb, újkori történelmi eseményre: Ferenc születésének 700. évfordulójának évében, 1882-ben a pápa meghirdeti a Szent Ferenc-évet. Ennek az évnek korszakos lett a jelentősége – írja a szerző. A következő évektől kezdve ugyanis életrajzi és lelki művek keletkeztek máig véget nem érő sorozatban. A 20. század küszöbét a ferences rend erősödő lelki egységben lépte át. 1968-ban a miniszter generálisok az assisi San Francisco-bazilika oltáránál együtt miséztek. A kapucinusok nagykáptalanja adott erre alkalmat. Ekkor élték át a ferences lelkiség nagy történelmi pillanatát: Ferenc „egyesíti sírjánál mindazokat, akik atyjuknak ismerik el őt”.
A tanulmány írója szerint Szent Ferenc igazi tanítványai a szentek. Az évszázadok során a ferences rend százhúsz szentet és 233 boldogot ad az Egyháznak, a keresztény élet példaképeiként. A ferences lelkiség középpontja egyértelműen Krisztus, akinek emberi oldalát is különös tisztelet illeti: szenvedése jobban vonz dicsőségénél, Eucharisztiája az elvont szemlélődésnél, jelenléte az Egyházban és az emberekben a dogmatikus rendszereknél.
A tanulmánykötet harmadik részében Thaddé Matura (1922-2020), lengyel származású kanadai kapucinus, történész Szent Ferenc és mai öröksége című tanulmányában arról beszél, hogy a „ferences” és „Ferenc” sok mindent jelent: a szépség költői árnyalatait, a naivitást, az egyszerűséget, az örömöt, a fantáziát, valamint olyan emberi értékeket, mint az igazlelkűség, a jóindulat, az igénytelenség, a tisztánlátás, a nyitottság, a szabadság, az önzetlenség. Az elemzésből kiderül az is, hogy Ferenc a 19. századi romantika óta visszatérő alakja az irodalomnak, a költészetnek, a képzőművészetnek, és a filmművészet sem feledkezett meg a Poverello „lenyűgöző” alakjáról.
Thaddé Matura szerint senki sem vonja kétségbe, hogy Ferenc jelentősége elsősorban a lelki életben nyilvánul meg. Az Evangélium embere, olyan ember, „aki testestül-lelkestül Jézus ígéreteire bízta magát, aki radikálisan – azaz a kegyelmi gyökerekből – él”. Mindez még a szentek között is kiemelkedő szereppel ruházza fel. Vonzereje különböző formákban nyilvánul meg. A lelki életben Ferenc alakja növeli az emberek vallásos buzgóságát. Az életrajzok és lelki könyvek különleges jelenségeket mesélnek el a szent életéből: sebhelyeit, szenvedésmisztikáját, a betlehemi jászolt, a szegénység és a természet szeretetét, állandó belső derűjét. Nem mondanak azonban semmit a legmélyebbről, az igazán lényegesről, életének alaptapasztalatáról, közelségéről az Evangéliumhoz. Ehhez jönnek a tudós tanulmányok és teológiai értelmezések. Az elemzések nyomán növekszik Ferenc lelki tekintélye és evangéliumi hitele, de sok szempont van még, ami felfedezésre vár.
A szerző megállapítja: Ferenc eleven alakja itt él köztünk, titka által vonzza az embereket. A művészet, a történelem és a lelkiségi irodalom utakat nyitnak hozzá. Ő azonban mindig ugyanazt a kérdést teszi föl: „És te hogyan éled Jézus Evangéliumát?” Imádkozik értünk, ha imaközösségre lépünk vele, meghalljuk szólítását, és megadatik számunkra is a lehetőség, hogy előrehaladjunk az Evangélium útján. A történelem során a leghitelesebben utódai közvetítik Ferencet: azok a férfiak és nők, akiket megérintett az a mód, ahogyan ő élte az életet, s akik ugyanarra a kalandra vállalkoztak, mint ő.
Thaddé Matura arra is kitér, hogy Ferenc nem véletlenül nevezte magát a legnagyobb bűnösnek. „Hiszen éppen embersége által van annyira közel hozzánk. Így ismerhetjük fel azt, hogy Isten ereje az emberi gyengeségben lesz teljessé. A szerző arra is figyelmeztet, hogy ha Ferencet túlságosan idealizáljuk, akkor megközelíthetetlenné tesszük, csodálat tárgyává, akinek nincs számunkra mondanivalója. Ám ha ellentmondásos helyzetben szemléljük őt, erényeivel és hibáival, akkor jobban megértjük, amikor azt mondja, hogy egyedül Isten irgalma mentheti meg az embert. „Ferenc Isten mérhetetlen és feltétlen irgalmasságába veti magát, mégpedig úgy, ahogyan van: kicsiny, gyönge és bűnös lényként. Ez az oka annak, hogy Bernardone fia a legnagyobb emberek közé emelkedik.”
A kötet írója idéz abból a levélből, amit Ferenc élete végén intézett testvéreihez, és amiben ismét összefoglalta tanítását:
„Halljátok meg, az Úrnak fiai, testvéreim,
s fogadjátok fületekbe szavaimat!
Nyissátok meg szívetek fülét,
és engedelmeskedjetek az Istenfia szavának!
Őrizzétek szívetekben parancsait,
és teljesítsétek tanácsait tökéletes hűségben!
Dicsérjétek őt, hiszen jó,
dicsőítsétek meg tevékenységetekben!
Azért küldött benneteket a világba,
hogy szóval és tettel
tanúságot tegyetek üzenetére,
s mindenkinek tudtára adjátok,
hogy senki sem mindenható rajta kívül!”
Thaddé Matura szerint Ferencnek és utódainak jelenléte „ma egyetlen hatalmas örömujjongás: Isten jó és hatalmas az emberek között. Új világ építését kezdi el velünk.”
Fotó: Wikipédia; Vigilia Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
