Életrajz

Életrajz

Megszületett. Az egyre vadabbul forgó Földön háború vérszaga és csendes havazás várta. Bölcsőjénél angyalok szórták a pelyheket. Szépséges búbos kemencén, édesanyja szívén melegedett.

Végre megkondult a templom és a gyöngyvirág harangja, beköszöntött a béke, a szülőföldjét azonban elszakították a hazájától. A hatalmasok új törvényeket hoztak. Megtagadták az Istent! Betiltották az anyanyelvét, és két évesen háborús bűnös lett ő is!

Közben édesapja megjött a fogságból, így ismét éjjel-nappal gyógyíthatta betegeit.
Az iskolában idegen szavak vették körül, elindult hát édesanyja az erdőn át, a tilos országhatáron, hogy olvasókönyvet csempésszen neki. Rejtett ösvényen járt, titkát nem susogták ki a falevelek, nem kürtölte világgá a szél. Így két tanítóhoz jutott – az egyik az iskolában, a másik otthon oktatta. Lelkében akkor rögzült a fák, a vizek, a csillagok látványa fölött érzett örök ámulat.

Egy délután iszonyú dörrenés rázta meg a levegőt: pajtásai aknához nyúltak! Házuk előtt csupa vér lett a sárga rózsa bokor.

Hírdetés

Akár egy színpadon, peregtek élete felvonásai. Sikerült csel a futballpályán? – mintha víg tücsköt hallott volna a fűből. Nyomorgó anyókákra talált fűtetlen viskókban. Verset írt az almafa virágáról és a hadirokkant görbebotjáról. Megfigyelte: van, aki teremt, s van, aki rombol. Várta, hogy az est mélykék selyme lehulljon, s ő összebújhasson a szerelmével.

Undorodott, amikor a farizeusok a világbékéről papoltak, miközben vég nélkül gördültek a futószalagokról tankjaik. Felfedezte, hogy a hazug mosoly árnyékot vet az arcon. Mikor a szívére, akár egy erdei forrásra, világhazugságok korhadó falevelei hulltak, kiült a fái közé, hogy csendesen szemlélődve felejtsen, és ámulva nézze, miként pörög el a dáliák vörös kerekén a nyár.

Hangyamód cipelte a terheit és félelmeit; küzdött, hogy boldogulhasson… És eljött az idő, amikor meghallotta: a szélvihar sebezte fenyőfákból Jézus sóhaja száll, és meglátta, Krisztus vére piroslik mindegyik tulipánban.

Egy reggel havazott. A pihék nyomban olvadozni kezdtek, de a kökénybokor alatt, az avaron, még rálelt a vízzé vált utolsó pehelyre. Abban, akár egy plazmagömböcskében, a szüleit látta fényruhában.

Szeméből most könnycsepp gördül: köszöni a létezés mámorát; hogy magyar lehet, s hogy megtalált téged, Mindenható Atyánk.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »