Aki a dimbes-dombos Dunántúlról érkezett Békés vármegyébe, annak különös érzés az Alföldön járni, akár gyalog, akár autóval. A legtöbb utazó változatos tájhoz szokott, ahhoz, hogy az út hegyek, dombok, mezők mellett halad el. Itt viszont pusztaságot, sárgás búzatáblákat, a napraforgó-ültetvények feketére száradt virágait látni mindenfelé a nyári forróságban.
Legfeljebb egy-egy szürke hidroglóbusz emelkedik ki olykor a rónaságból. Igazi boldogság, amikor a végtelennek látszó síkságon, mint afféle felkiáltójel, végre feltűnik egy sárgára festett barokk templomtorony.
Itt, Békés vármegyében, Mezőtúr és Dévaványa közelében, egy kis faluban, Gyomaendrődön található a magyar ipar és kultúra egyik jelentős emléke, a Kner család egykori lakóháza és nyomdája.
A 19. század végén alapította cégét Kner Izidor, aki vándor könyvkötők leszármazottja volt. Nyomdájának nem véletlenül lett az emblémája Kozma Lajos grafikája, a vándor könyvárus, aki a hátán cipeli a rendbe hozott, újrakötött könyveket. Ám a faluban és az egész vármegyében elég könyvkötő dolgozott már abban az időben, többre nemigen volt szükség. Kner Erzsébet ezt írja a kezdetekről visszaemlékezéseiben:
„Nagyapám könyvkötő volt egy Békés megyei községben, Gyomán. Jól emlékszem a fehérhajú szelíd öregúrra, amint egyedül dolgozott nagy munkaasztalánál, javítgatta a hozzá vitt imakönyveket, zsoltároskönyveket. Időnként felkerekedett, s sorra járta a Gyomát körülvevő nagybirtokok kastélyait, hogy a szükséges javításokat az ott lévő könyvtárakban elvégezze.
Édesapám (Kner Izidor) is a könyvkötő mesterséget tanulta, az akkori szokások szerint városról városra járva, hogy a különböző műhelyekben dolgozva sokoldalú kiképzést nyerjen. Budapesten fejezte be tanulóéveit, s onnan hazajött Gyomára. Felment a községházára, hogy engedélyt szerezzen mesterségének otthoni gyakorlására. A községi tanács azonban úgy találta, hogy az öreg Kner úr még el tudja látni a község szükségleteit, ellenben igen nagy szükségük volna egy nyomdára. Úgy látszik, édesapám rendkívül érdeklődő természetű ember volt. Többször dolgozott könyvkötészetekben, amelyek nyomdával voltak összekapcsolva s ő megfigyelte a nyomdászok munkáját. A legenda szerint egyszer egy szedői versenyen megnyerte az első díjat a nyomdászok elől.
Rendkívül szűkös körülmények között, de habozás nélkül hozzálátott új mesterségéhez. Megvette egy szomszédos községbeli nyomdász többszörösen kimustrált, kézzel hajtott öreg nyomdagépét s ezen kezdett el dolgozni. Amint a munka gyarapodott, egyik fiatalabb nővére segített neki. Az alapítás 1882-ben történt, s 1914-ben, az első világháború kitörésekor a nyomda több mint száz emberrel dolgozott, s az országban páratlanul magas színvonalú munkát produkált.”
Aki esetleg arra gondolna, hogy ebben a kis faluban, „a világ végén” biztosan nincs semmi figyelemre méltó vagy érdekes, azt biztosíthatom: egyáltalán nem így van. Gyomaendrőd utcái szépek, rendezettek, a házak többsége gondosan fel van újítva. A Kossuth Lajos utcában ott a Kner-múzeum és mellette a most is működő nyomda, a vele szemben lévő épületben pedig a Kállai Ferenc Múzeum és a Vidovszky Béla Városi Képtár várja a látogatókat. És a nagyon színvonalas Aranka Játékbaba Múzeumbanis érdemes körülnézni.
A Kner Nyomdaipari Múzeum Kozma Lajos által tervezett, barokkos sárga színű, impozáns épülete kiemelkedik az utca frontjából. Két hatalmas voluta (csiga alakú oromdísz) teszi jellegzetessé ezt a különleges homlokzatot. Belépve feltárul előttünk az épen maradt lakóház, amelyben 1925-től a Kner család élt.
Az állandó kiállításon rögtön az első vitrinben feltűnik Gutenberg arcképe, aki eredetileg aranyműves volt. Az 1400-as évek közepén, egy merész gondolattól vezérelve, Mainzban kinyomtatta a negyvenkét soros Bibliát. A hatalmas munka sokáig tartott. A kódexek mintájára gót betűket öntött ólomötvözetből, s ezekkel nyomtatta a nagy méretű könyv oldalait. Amint a kiállításon láthatjuk, két különálló hasábba szedte a szöveget arányos, szép szedéstükörbe ágyazva. Nem túlzás azt állítani, hogy Gutenberg minden eszközt feltalált, ami a nyomtatáshoz szükséges. Nézzünk közülük néhányat! A kiállításon is szemügyre vehetünk például mozgatható betűket, amelyeket vissza lehet tenni a rekeszekből álló szedőszekrénybe. Láthatunk továbbá winkelt (szedővasat), prést, amivel a szőlőprés mintájára lehet oldalakat nyomtatni, szedőhajót, amit spárgával kell összekötözni, és labdacsot, amely a betűk és a klisék festékezésére szolgál.
A Kner-nyomda gazdasági alapját a közigazdasági nyomtatványok teremtették meg. Ez adott lehetőséget arra, hogy aztán könyvkiadással és művészi báli meghívók készítésével is foglalkozhasson a nyomdatulajdonos.
A kiállításon láthatjuk az alapító, Kner Izidor apjának, Kner Sámuelnek az iparengedélyét az 1850-es évekből. Megcsodálhatunk régi masinákat is, nyomógépeket a 19. századból. Az egyik ilyen szépséges öntöttvas prést akár ki is próbálhatjuk. A múzeum munkatársa, tárlatvezetője Kovács Károly, aki nyugdíjazásáig maga is nyomdászként dolgozott a lakóház melletti Kner Nyomdában. Elhivatottsággal, nagy szakértelemmel avatja be az érdeklődőket a nyomdászat múltjába és a nyomtatás technikai jellegzetességeibe. „A tizenhat oldalas kinyomtatott íveket sorba rendezik, így alakul ki a könyvtest. Akkor a gerincet leenyvezik, és egy úgynevezett sapkapapírral látják el. Amikor ez is elkészült, három oldalról körbevágják a könyvtestet, így lapozhatóvá válik, és utána beleragasztják a táblába. A tábla két szürke lemezből áll, középre egy gerinclemez kerül. Erre van ráragasztva, tulajdonképpen rákasírozva a táblaborító, és ebbe a táblába ragasztják bele a könyvtestet. Így készül egy keménytáblás könyv. Persze csak nagyvonalakban van így, hiszen több szakmát érint a könyvkészítés” – hallhattuk.
Az alapító nyomdatulajdonos, Kner Izidor öt gyermeke közül négy a nyomdászszakmában jeleskedett: Kner Erzsébet könyvkötő lett, Albert a reklámszakmában, a csomagolástechnikában szerzett hírnevet Amerikában, Imre pedig a gyomaendrődi nyomda tulajdonosa lett apjuk halála után. Endre szintén a nyomdában dolgozott. A családból egyedül Ilona nem lett nyomdász. Fia, Haiman György viszont igen. Az 1960-as, 70-es években ő volt az Iparművészeti Főiskola Tipografika Tanszékének vezetője.
Kner Imréről érdemes részletesebben is megemlékeznünk. 1899-ben a mezőtúri református gimnáziumban elvégzett két osztályt, majd a harmadikat Aradon. Édesapja szembetegsége miatt ezután abbahagyta az iskolát. 1902–1903-ban szedőinas lett Gyomán, mestere Augenfeld M. Miksa, a művelt szakember. Ezután Lipcsébe kerül, a Maser-féle nyomdásztechnikumba, ahol az ötvenöt, tizenkilenc és negyven év közötti gyakornok közül ő a legfiatalabb. Tehetsége kimagasló: rövid ott-tartózkodás után első díjat nyer a növendékek számára kiírt tipográfiai pályázaton – tudhattuk meg a kiállításon Kner Imre pályakezdéséről.
Kner Izidor ezt írja a Félévszázad mesgyéjén című, 1931-ben kiadott könyvében a tipográfiai stílus kialakításáról: „Könyveink tipográfiai stílusa már közvetlenül a háború előtti időben bizonyos lehiggadáson ment keresztül, igyekeztünk a könyvdíszt a minimumra redukálni és azt a szedett szövegnél mennél szorosabb összefüggésbe hozni. Megkíséreltük egy olyan tipográfiai stílus kialakítását, amely tisztán a betűt használja fel a könyv építőanyagául, és semmiféle díszt nem alkalmaz. 1916-tól kezdve megjelent kiadványaink fiatal modern írók munkáit hozzák, modern magyar grafikusművészek illusztrációival és könyvdíszeivel. Igyekeztünk ezeket olyan kiállításban megjelentetni, amely egyenértékű legyen nyomdai és művészi szempontból a kor külföldi kiadványaival, de amellett meglegyen az összhang a kiállítás és a tartalom stílusa között.”
A múzeumi kiállítótérben, a rendkívül gazdagon berendezett vitrinekben nagyon sok a látnivaló, mondhatni, az egész ólomnyomdászati szakma felvonul a szemünk előtt. Ma már ez emlék csupán, hiszen a rendszerváltozással együtt 1989-ben nálunk is megjelent a számítógép, és elterjedt használata villámgyorsan kiszorította ezt az ötszáz éves szakmát, illetve a hozzá kapcsolódó különböző foglalkozásokat. Hiszen annyi minden van még a nyomdai szakmában, amiről nem beszéltünk, és érthető okokból kiállításon sem látható! Formakészítő, gépszedő, gépmester, nyomdai fotós, retusőr és a többi…
Külön történet, hogy miként alakult a Kner család tagjainak élete és sorsa a 20. század vérzivataros évtizedeiben. Akik időben külföldre menekültek, azok túlélték a náci időket, mint Erzsébet és Albert, akik Amerikában sikeres karriert futottak be. Kner Imre azonban nem ment el, hiába biztatták barátai, ismerősei. Ő és a családja is áldozatul esett a nyilas terrornak. Endre a Magyar 2. hadsereg munkaszolgálatosaként a Don-kanyarban tűnt el a Szovjetunióban, 1943 januárjában.
Végezetül érdemes elolvasnunk Kner Imre gondolatait a szakmai munkáról: „Nekünk mégis csak elsősorban a jövő a fontos, a tradíció nem öncél előttünk. Nem akarunk belecsontosodni elért életformánkba, nem akarunk a rohanva növő és fejlődő élet elé gátakat emelni. (…) Mi a folytonosságot akarjuk. Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és segítsenek meghódítani a jövőt; de főként azt, hogy ne kelljen a mának újra és újra megállnia olyan feladatok előtt, amelyeket már a múlt megoldott. (…) Életem értelme nem az, hogy nyomdász vagyok, hanem az, hogy szolgálok.”
A Kner Nyomdaipari Gyűjtemény, Kner Imre egykori lakóháza április 1-jétől október 31-éig, csütörtöktől vasárnapig, 10 és 16 óra között látogatható.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
