Ajánlok egy kísérletet. Keressünk meg a neten egy humoristát, aki olyan nyelven ad elő, amit nem értünk. Kezdjük nézni! Észre fogjuk venni, egy idő után jó kedvünk lesz, talán még nevetünk is. Pedig erre semmi ok: hiszen fogalmunk sincs miről van szó. De maga a környezet olyan, hogy magával ragad.
Valami ilyet éreztem 1997-ben, amikor a Madách Színházban jártam, Hofi Géza előadást, az Élelem bérét nézni. Nagy szám volt, mert nem sokkal Hofi betegsége utáni visszatérése után volt.
Én szerettem Hofit 1989 előtt, nem értettem soha egyet azzal az állásponttal, hogy bármit is levonna teljesítményéből, hogy ő volt a hivatalos “szelep”, s neki meg volt engedve több, mint másoknak, meg ő amolyan álkritikus volt, hiszen a valóságban a pártvezetés közeli haverja volt.
Az 1989 utáni totális leépülésétől viszont meg voltam döbbenve. A korábbi stílusából csak a keménykedés maradt meg, de mellé lett téve az értelmetlen trágárkodás és a pártkatonáskodás.
1989 volt az átmeneti időszaka, ekkor még nem tudta hová kell állnia, de még az év vége előtt gyorsan rájött hová kell állnia. S beállt, csak immár tehetségtelenül.
Az említett 1997-es előadáson értetlenül néztem, hogy az emberek min nevetnek. Valami olyan hangulat volt, mint amikor egy focicsapat rajongói tombolnak, s nem is érdekli őket a meccs, ők őrjöngeni jöttek és verekedni az ellenséges rajongókkal. Részben persze az ok az, amit az első bekezdésben írtam, de itt állandó taps és röhögés volt. Mintha egy szekta gyűlése lenne.
A neten egyébként sok helyen megvan a felvétel, több verzió is, hiszen az előadás folyamatosan változott.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
