Az olimpia az emberiség egyik nagy közös ünnepe, s noha mindig voltak benne kisebb-nagyobb szennyeződések, sokat segíthet abban, hogy a sportvilág napról napra belenevessen a celebnyomulás otromba ábrázatába.
archív
Noha az eredménytáblán elfoglalt 14. helyezés és a hat Himnusz semmiképp nem mondható rossz eredménynek, azt sem tagadhatjuk, hogy a párizsi olimpia nagy csalódásokat is hozott a magyar közönség számára.
A celebesedés sajnos a magyar versenyzőkre is hatott.
Mindjárt az elején a kardvívásban jött velünk szembe a valóság. Egy nappal később a bronzérmes tőrvívónő, fiatal tatabányai versenyző mutatott rá, hogy a kard – és a vívás általában – hatalmas koncentrációt követel. Egy mosoly is ki tudja rángatni az embert a kellő fókuszból. Egy nagy, és már harmincas éveiben járó versenyző nem látta ezt át, és a celebes gesztusok miatt hatalmas blamát szenvedett. Széles csalódást keltett, s a kardcsapat ezüstje ezt nem tudta helyrehozni.
Trianon-viselt országban csak az aranyak fénylenek eléggé. Nekünk a Himnusz kell.
Az eset fölidézi Kovács Kokó István pályájának bukását. Őt egy televíziós társaság semmisítette meg. A budapesti mérkőzés előtt a bevonulást majmokkal rendezte meg a tehetségtelen televíziós. Természetesen nem majmokkal, hanem majomként vonagló emberekkel (táncosnak nem nevezhető gnómokkal) kellett bejönnie a szorítóhoz a sportolónak. Már akkor látszott az arcán, hogy kiesett a fókuszból.
És meg is lett a borzalmas következmény.
Senkit nem távolítottak el a televíziótól, pedig nem „csak” Kokó pályáját törték ketté, hanem maga a műsor is borzalmas véget ért. Ilyen beteges „bevonulást” sem előtte, sem azóta sem kellett végigszenvednie a bokszvilágnak.
A mostani olimpián sajnos elsüllyedt a magyar kajak-kenu sport. A sportági vezetőségnek lemondásokkal kell önkritikát gyakorolnia.
Nem lemondás, hanem teljes személycsere kötelező a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban.
Ekkora rombolást még soha nem szenvedett el ez a mozgalom.
Valószínű, hogy Thomas Bach megérezte ezt, és gyorsan elállt az elnöki poszt meghosszabbításáról.
A többieknek is menniük kell, köztük a testület magyar tagjának is. Ő is nevét adta olyan döntéshez, amely nemcsak a női ökölvívást küldte padlóra, hanem az olimpiai mozgalmat is megroggyantotta.
Nem tudjuk, melyik a rosszabb: elszomorító az a cinizmus, amellyel a NOB a női ökölvíváshoz hozzáállt, de egyben nevetséges is.
Gúny öntötte el a kiberteret. A közönség bohózatot is láthatott a szorítóban.
A kőszegi magyar versenyzőnő nagyszerűen helytállt, az első és a harmadik menetet megnyerte – utóbbit azért, mert a küzdelmet birkózómeccsé átalakító tehetségtelen ellenfelet a ringbíró megintette –, a pontozók azonban nem mertek szembemenni a propagandanyomással és a harcias, fenyegető közönséggel.
Ez a dráma az Eurovíziós Dalfesztivál megroppanását idézi fel: az olimpiai mozgalomba ugyanaz az extrémitás nyomult be, amely a zenei versenyt lenullázta.
Kérdés, hogy Los Angelesig kijavítható-e ez a jelenleg végzetesnek tűnő hiba.
Ami a legtöbbet emlegetett botrányt, a bűnös megnyitó ünnepséget illeti: egyvalamit senki nem írt meg róla.
Bűn unalmas volt.
Menekülni kellett a képernyő elől. Ha a francia kultúrából, Párizs szépségeiből csak ezt tudta kihozni a látványművész, akkor ez a tehetségtelenség csimborasszója. Hogy vallásellenes propagandával is belerondított, az lehet, ám vigasz, hogy azt is tehetségtelenül csinálta. Ezzel a förmedvénnyel semmilyen vallásnak nem ártott. Az olimpiának igen.
A celebesedés már a megnyitó előtt rombolt, s groteszk ceremónia csak megerősítést adott.
Ám nem mindenki celebesedett: a bajnokok sportemberek maradtak – ezért tudtak nyerni. Magának az olimpiának a leghatározottabban kellene a celebesedés ellen hatnia. A férfias küzdelem nem azt jelenti, hogy küzdősportban férfiakat indítsunk nők ellen. Ez a biológiatagadás bornírt változata, holott a minőségi sport nem lehet tudományellenes.
Négy év adott, hogy a következő olimpiát már megtisztítsák a halálos fertőzéstől.
Ebben az elsősorban szellemi küzdelemben nemcsak a sportvilágnak kell részt vennie. Noha elsősorban annak: a Magyar Olimpiai Bizottságnak is jelentős önkritikát kell gyakorolnia, neki nem a celebesedés miatt, hanem a kihagyott lehetőségek miatt – ezek ugyanis nem térnek vissza. Megújulás, érezhető személyi mozgás is kell a MOB-ban. Ámbár az elért eredmény szép, nem szabad kizárólag sikertörténetként reklámozni a párizsi olimpiát. A hősi sportolói teljesítmények ellenére – noha ezek sok-sok magyarnak szereztek nagy örömöt – nem volt az.
Már ezekben a napokban rögzíteni kell, hogy a versenysportoló nem celeb.
A versenysporthoz rendkívül fontos a látvány, ám maga a küzdelem nem showműsor.
Az olimpia az emberiség egyik nagy közös ünnepe, s noha mindig voltak benne kisebb-nagyobb szennyeződések, sokat segíthet abban, hogy a sportvilág napról napra belenevessen a celebnyomulás otromba ábrázatába.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
