Van valami nehezen megmagyarázható szerelem a haladó liberálisok és a retrográd diktátorok között.
Azaz, a retrográd diktátorok részéről érthető a szimpátia, többnyire a haladó liberálisok vezette országok által küldött segélyek ellopásából tartják fent a diktatúrájukat, abból fizetik a hadsereget, ami lelövi a szeretett népet, ha lázadozni merészelnek. És persze abból fizetik az élcsapatot. Fordítva felmerülnek kérdések.
Apropónk, Kanada szuperprogresszív miniszterelnöke, a első számú pojácája alélt hangon emlékezett meg Kuba nagyszerű vezetőjéről, a tömeggyilkos, erőszaktevő, elnyomó diktátorról, Fidel Castroról. Egy félmondatban utalt ugyan rá, hogy nem egyértelmű az életműve (szerény véleményem szerint az), de mindenképpen jelentős teljesítményt tett le az asztalra. Ő az egészségügyet és az oktatást említette, ám hiába, mert Fidel egyedüli teljesítménye az, hogy Szovjetunió nélkül is hatalmon tudott maradni.
Fidel valóban kiváló autokrata vezető volt, ezt az is mutatja, hogy a hatalom megszerzése utáni 5. évben már egyetlen egy volt harcostársa se volt életben. Mindenki tőle függött, ő volt a hatalom egyedüli birtokosa, az előnyök, a fizetés forrása. Míg Szovjetunió létezett, könnyű dolga volt, hisz a minden pénzt megért a „nemzetközieknek”, hogy az USA hátsó udvarában tarthasson egy provokatív barátot. Bár a nukleáris arzenál odatelepítésével egyszer azért ők is túltolták a bringát, de legalább képesek voltak visszatolni, ami arra mutat, hogy Fidellel szemben a szovjetek mindig is reálpolitikusok voltak.
A kubai rakétaválság névre hallgató faszméregetés egyébként semmi mást nem bizonyít, minthogy Fidel Castro számára a kubai nép jóléte (egyáltalán léte) sokadlagos kérdés volt a nemzetközi munkásmozgalomnak nevezett nemzetközi bűnszövetség sikere mögött.
Ahogy az „egészségügy és az oktatás fejlesztése” is.
Noha a diktatúrák liberális apologétái szívesen hazudják az ellenkezőjét, ezek sem voltak sikeresek Kubában, ellenben legalább drágák. Az egészségügy egy klassz nosztalgiavonat, ha eltekintünk a rendkívül csinos és kedves ápolónőktől, kb. a hatvanas évek színvonala. Fénykorában, a hidegháború csúcsán Szovjetunió és a Varsói Szerződés csatlósállami fizették, hogy egyrészt skanzen jellegével rávilágítson a kapitalizmus embertelenségére, másrészt oktatóközpontként funkcionáljon a harmadik világ szocialista útra tévedt szerencsétleneinek. Az, hogy Angolából meg ki tudja honnan oda jártak orvoslást (és kínzást) tanulni, a Szovjetunió által adott korrupciós tétel volt, semmi más.
Az oktatás fejlesztésének dicsérete alatt talán még Trudeau se érti, hogy mit akart mondani. Megtanította írni-olvasni a „népeket”, aztán annyi. Többé-kevésbe felszámolta az analfabetizmust, de ezt talán ne tartsuk évszázados sikernek.
Kuba nem más, mint egy embertelen, megalázó panoptikum.
Kuba a lassan hatvan éve lezajlott „forradalom” óta is az, aminek látszik: szocialista panoptikum, a politikai idealisták nosztalgiaországa, melyben az ember óhatatlanul válik ennek a múzeumnak valamely kiállítási tárgyává. Kuba mindeközben a poszt-68’-as generáció ideális üdülőtelepe, ahol az egyszeri libnyaf értelmiségi kedvére hódolhat a lődörgésnek, semmittevésnek, az unalomnak, ami a szegények egyetlen luxusa.
Az, hogy enyhül a rendszer, nem a felvilágosult élcsapat felismeréséből táplálkozik, hanem a Szovjetunióból érkező támogatások elapadásából. A kényszer nagy úr, egy olyan természeti kincsek nélküli országban, mint Kuba csak két dologra lehet támaszkodni, ha pénzt kell szerezni az élcsapatnak és a hadseregnek. Az egyik az emberek munkája, de ahhoz szükséges volna néhány jogot megadni nekik cserébe, vagy a másik lehetőség, hogy hagyjuk a „nemzetközi” liberálisoknak, hogy most ők fizessenek le. Persze az egészet lepapírozva néhány szállodanyitási koncesszióval…
Kuba a másodikat választotta. Trudeau is. De legalább továbbra is lehet hódolni a fekete autóknak és a szórakozást egyedül biztosító feljelentgetésnek. Mert itt mindenki a kubai nép legnagyobb barátja….
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
