Orbán Viktor a Mária Valéria híd újjáépítésének huszadik évfordulója alkalmából Esztergomban elmondott beszédének központi üzenetét összefoglalni három szó (meg egy határozott névelő) is elegendő. „Túlélésünk záloga a barátság!” Látva, mi folyik körülöttünk a világban egyértelmű, a magyar miniszterelnöknek bizony igaza van, mégsem hagy minket nyugodni a kérdés, hányszor lehet még félreütni a baráti jobbot.
Furcsa érzés keríti hatalmába az embert, ha visszatekint az elmúlt hetek magyar–szlovák diplomáciai csörtéire. Talán keserédes szomorúságnak hívják az ilyesmit. Ugyan megint bebizonyosodott a nyilvánvaló, azaz, a szlovák politikusok körében, pártállástól függetlenül, még mindig nemzeti minimum a magyarellenesség ilyen-olyan formája, azért azt jó volt látni, hogy a felvidéki magyar közösséget mindez nem hagyja hidegen. A Szijjártó Péter pozsonyi látogatása után kezdődő, majd a Valášek-nyilatkozattal tetőző (?) szlovák izmozásra közösségünk is élénken reagált, ha már a magyar kormány ezt érthető okokból (ezekről mindjárt) nem tehette meg. A témában született cikkeink több tízezres olvasottsága szépen szemlélteti, a felvidéki magyarság sokat próbált immunrendszere még mindig teszi a dolgát. A Korčok- és Valášek-félék ostobaságait érdemes ugyanarra a polcra helyeznünk, ahová Slota vodkagőzös nyilatkozatait is raktuk. Percemberkék ezek, csakhogy arra kiválóan alkalmasak, hogy néhány ritkán kimondott, de annál fájóbb igazságra felhívják a figyelmünket.
Valášek csak egy aprócska csepp a tengerben
Az idők és a módszerek változnak ugyan, de az alapigazság továbbra is megállja a helyét: a szlovák politikusoknak fogalmuk sincs a magyarok problémáiról. Nagy részük elutasító vagy legalábbis közömbös ezekkel szemben, egy jelentős kisebbség pedig egyenesen soviniszta. Pártállástól függetlenül. Bár Robert Fico szétfolyóban lévő arcvonásai nem erről tanúskodnak, a szlovák politikából Slotával együtt kikoptak az alkohol inspirálta nyilatkozatok, a felvidéki magyarságot nemzeti mivoltában sértő kijelentések csak nem maradtak el. Pártállástól függetlenül, a parlamenti patkó teljes szélességéből hallani ilyeneket, hiszen szó sincs világnézeti kérdésről,
egész egyszerűen az a helyzet, hogy a mindenkori szlovák vezetésnek nem áll érdekében a magyar közösség megmaradása!
Tetszik vagy sem, egyetlen nemzetállami keretek között működő ország sem örülhet annak, hogy (ebül szerzett) területén él egy 500 ezres, nemcsak a szülőföldjéhez, hanem egy másik országhoz is kötődő kisebbség. Áltatja magát, aki azt hiszi, a szlovák elitnek, mondjuk, országa kulturális gazdagítása címén, fontos lenne a felvidéki magyarság szülőföldjén való boldogulása. Miután a kedves honpolgár szíveskedett szépen beállni a sorba, a gyerekeit szlovák iskolába adni, az unokákkal meg szlovákul beszélgetni. Majd akkor lehet!
Addig hol durván, hol finoman, de csak elősegítik az asszimilációt. Kár áltatni magunkat, évtizedes magyar parlamenti képviselet után is több a probléma, mint korábban bármikor.
A vegyespárt talán legnagyobb bűne, hogy nem tudta, vagy nem akarta belátni ezt a fontos igazságot. Tetszik vagy sem, megsemmisítésre kijelölt népből mostanra egyre melegedő vizében békésen „fődögélő” békává változtunk.
Erős Magyarország
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnánk útját állni a rohanó idők szekerének, mégis, délibábokat kerget az, ki a szomszédos népek l’art pour l’art baráti együttműködésére alapoz. Ez a kis francia kifejezés igen fontos részlete az előző mondatnak, Hála Istennek, hogy a magyar kormány is pontosan tudja, jó együttműködés erős Magyarország nélkül sohasem jöhet létre.
Orbán Viktor néhány hónapja a konzervatív Postojnak adott interjújában arról beszélt, pályafutása során az összes szlovák miniszterelnökkel sikerült úgy-ahogy együttműködnie, de közülük mégis Robert Fico volt az, akivel a leginkább szót értett. Számunkra furcsa lehet, hogy a politikai tisztánlátását újra meg újra bizonyító Orbán hogy mondhat ilyet éppen Ficóról,
azt mégis el kell ismernünk, hogy a magyar–szlovák kapcsolatok a 2010 előtti mélypontról azért csak elindultak felfelé az elmúlt években, pont akkor, amikor Orbán és Fico közös nyolc éve zajlott.
Jogos a felvetés, hogy akkor is Robert Ficónak hívták az ország miniszterelnökét, amikor megverték Dunaszerdahelyen a DAC-szurkolókat, Nyitrán Malina Hedviget, Sólyom László köztársasági elnököt nem engedték át a komáromi hídon, vagy „kócos asszonyságnak” nevezték a magyar külügyminiszter asszonyt. A két időszak számos nyilvánvaló különbsége közül talán a legfontosabb, hogy 2010 előtt nem beszélhetünk tudatosan építkező, önálló magyar diplomáciáról, ahogy gazdaságilag és nemzeti öntudatában erős Magyarországról sem.
Felesleges bizonygatni a nyilvánvalót, a visegrádi négyek szerepének felértékelődése legalább annyira köszönhető a régió népeinek az európai álomból való kiábrándulásának, mint a magyar–lengyel tengely gazdasági megerősödésének.
Szlovákia addig lesz elkötelezett a V4-ek mellett, sőt, a magyar–szlovák együttműködés mellett, amíg az érdekében áll.
Erős magyar és V4-es érdekérvényesítés hiányában a szlovák állam hamarabb tér vissza az euroatlanti kebelre, minthogy Brüsszelben kimondanák, zmrzlina. Az ezeréves együttélés meg a közös közép-európai sorsnak helye van egy ünnepi beszédben, de a politikai döntések meghozatalakor nincs. Ezt az egyszerű pragmatizmust mindazonáltal felesleges lenne számonkérni a szlovákságon. Hibát követ el, aki emiatt marasztalja el őket, ugyanakkor legalább akkora tévedés nem figyelembe venni mindezt. Már csak azért is, mert erős Magyarország nélkül nincs felvidéki magyar megmaradás.
De miért most tűnt fel?
Nem nagyon szeretünk erről beszélni, de bizony ki kell mondanunk, 500 ezres közösségünk egy jelentékeny részét a magyar államnak pénzzel kell megvédenie az asszimilációtól. A Bethlen Alaptól az óvoda- és templomfelújításokig mindegyik program ezt a célt szolgálja. Ha nem megy nemzeti meggyőződésből, hát majd megy így.
Nem véletlen, hogy Pozsony éppen ezeket pécézte most ki magának, ahogy az sem, hogy néhány hónapja az Európai Bizottság és az Open Society Foundations által támogatott „oknyomozók” is ezekben a programokban találták meg érdeklődésük tárgyát.
A lecsengőben lévő földalapügy kapcsán azonban adódik egy mindeddig megválaszolatlan kérdés. Miért éppen most tűnt fel mindez a szlovák államnak? A szlovákok által kifogásolt földalap (hivatalosan Termőföld Magántőkealap) létrehozását előirányzó kormányrendelet ugyanis már július 16-án megjelent a Magyar Közlönyben. Vagy az van tehát, hogy a szlovák diplomáciának két hónap késéssel sikerült felismernie az „ország területi integritását” (sic!) veszélyeztető magyar szándékot, vagy az, hogy csak a megfelelő időpontra vártak ahhoz, hogy a magyar fél kénytelen legyen visszavonulót fújni. Ha ez utóbbi volt a szándékuk, kétségtelenül sikerrel jártak, ügyes húzás volt.
A csehországi és ausztriai változások miatt, ha túlzás is a magyar ellenzék által hangoztatott elszigetelődés narratívája, az Orbán-kormány kénytelen volt a szokottnál nagyobb óvatossággal kezelni a kérdést és egy tollvonással megszüntetni az egész földalaptervet.
Az együttműködés létszükséglet
A történtek ellenére mégis kijelenthető, Orbánék tulajdonképpen helyesen jártak el, ugyanis szerencsére tisztában vannak azzal, hogy a közép-európai népek együttműködése létszükséglet!
A Közép-Európában élő nemzetek egymással kapcsolatos történelmi sérelmei ellenére is kőkemény realitás, hogy az előttünk álló nagy próbatételeket külön-külön egyetlen állam sem lesz képes elviselni.
Történelmünket, ahogy az elmúlt évszázadokban annyiszor, nem mi írjuk majd, csak elszenvedni leszünk kénytelenek, ha nem találjuk meg az együttműködés felé vezető utat.
Hiába ismételgetjük ad nauseam a régiónkra váró feladatokat (a migrációs válság megfelelő kezelése, az átalakuló világpolitikai erőtérhez való alkalmazkodás, a népességfogyás megállítása, a klímaváltozás mérséklése), ha azt már nem vagyunk hajlandóak elismerni, hogy ezek megoldására csak a közös erőfeszítés nyújt lehetőséget. A magyar állam nincs könnyű helyzetben. Úgy kell megtalálnia az érdekérvényesítés lehetőségeit, hogy közben nem kényszeríti önfeladásra sem saját magát, sem a felvidéki magyarságot. A szlovákoknak ennél egy fokkal könnyebb a dolguk! Csak be kell látniuk, az együttműködés az egyetlen járható út.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
