Vannak pillanatok, amikor az élet nem kérdez, csak csendben halad, de végérvényesen. Egy napon arra ébredünk, hogy az a gyermek, akit valaha a karunkban ringattunk, már a saját életét éli. Az a kis kéz, amely egykor a miénket kereste, most a világ felé fordul.
Ilyenkor az ember szíve egyszerre telik meg büszkeséggel és ürességgel. Az anyák könnyeiről sokat hallani, de kevesen beszélnek arról, mit él át ilyenkor egy apa, amikor a szívében csend van, a tekintetében pedig a múlt emlékei. Ez az írás erről a csendről, az elengedés fájdalmáról és az apai tartás erejéről szól.
Az időt nem lehet megállítani. Néha ennek örülünk, amikor valamit nagyon várunk, máskor bosszant, amikor a tükörben észrevesszük, hogy bizony múlnak az évek. Sokáig azt hittem, hogy az idő múlása természetes folyamat, amiért senki sem hibás.
De ma már tudom: valahogy még ezért is mi, férfiak vagyunk felelősek. Legalábbis néha úgy tűnik.
Én is „bűnös” lettem. Nem állítottam meg az időt, és nem tettem semmit ellene. Hagytam, hogy a természet tegye a dolgát: születés, fejlődés, felnövés, elengedés.
És most itt tartunk, a kislányom, akit nem is olyan régen még a karjaimban ringattam, elindult a saját útján, elkezdte önálló életét.
Persze tudtuk, hogy ez a nap el fog jönni. Beszéltünk róla sokszor, készültünk rá, támogattuk is mindenben. A feleségem volt a lelki tanácsadó, én pedig a logisztikai és pénzügyi háttér. Ez így is van rendjén.
A költözés napján, amikor láttam a lányom izgatott, boldog arcát, minden korábbi feszültség elszállt. Azt hittem, túl vagyunk a nehezén.
De akkor kezdődött el igazán a „minden az én hibám” fejezet.
Ahogy próbáltam feldolgozni a saját érzéseimet, két síró nőt kellett vigasztalnom, támogatnom. Ez többé, kevésbé sikerült is de ez a siker sem lett időálló. Egy hét nyugalom után a feleségem szemében újra megjelentek a könnyek, aztán jött a mondat, ami egy bárd erejével sújtott le:
„Te tehetsz róla, hogy elköltözött.”
Hát persze. Én finanszíroztam az önálló életét, én segítettem a költözést, és a legnagyobb bűnöm, hogy nem tiltottam meg neki a költözést.
Belegondolni sem merek, hányféleképpen lehettem volna hibás, ha mégis megtiltom.
Azt meg végiggondolni sem tudom, miként is tilthattam volna meg neki a költözést.
Minden szülő életében eljön a pillanat, amikor a gyerek kirepül a fészekből. Az anyák könnyeiről sok szó esik, az apák csendjéről viszont alig. Pedig nekünk sem könnyű.
Mi nem sírunk, nem azért, mert nem érzünk, hanem mert nekünk kell tartani a frontot. Miközben a társunk gyászolja a gyermekünk gyerekkorának a végét, nekünk erősnek kell maradnunk, támaszt kell nyújtanunk, és közben magunkban megküzdenünk ugyanazzal a fájó ürességgel.
A mai társadalom egyre gyakrabban kéri számon a férfiakon, hogy „mutassák ki az érzéseiket”. De őszintén: ha mi sem tudnánk felülkerekedni az érzelmeinken, akkor ki tartaná össze a családot?
Ki nyújtana támaszt a nők számára, amikor az érzelmeik alatt roskadoznak?
Mert amikor az anya könnyezik, a gyerek bizonytalan, és mindenki tőlünk várja az erőt, akkor nem sírhatunk együtt. Nem, mert mi férfiak vagyunk.
A férfi szerepe és sorsa az, hogy álljon, amikor mindenki más inog.
Az idő közben mindent rendbe tesz. Ma már a feleségem és a lányunk naponta többször is beszélnek telefonon, néha kicsit sokszor is. Ennek ellenére azért örömöt jelent számomra, hogy az eltávolodás ellenére is erősen kötődnek egymáshoz. Én beérem azzal, ha kéthetente felhív: általában akkor, ha valamit cipelni, fúrni vagy összeszerelni kell.
De ilyenkor, amikor ott állok a kislányom új otthonában, és látom, hogy boldog, minden fáradtság és nehéz érzés semmissé válik.
Mert ez a dolgunk. Férfiként, apaként, emberként.
Elengedni, támogatni, háttérben maradni, és közben csendben büszkének lenni.
Ha pedig sírni kell, azt is csak csendben és magunkban tehetjük, hogy mindig megmaradjunk annak a férfinak és apának, akire támaszkodni lehet.
Egyszer minden madár kirepül a fészekből.
És mi, apák, ott maradunk alatta, hogy ha egyszer visszatérne, legyen hova leszállnia.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
