Ismét megtartották a Szent Benedek-zarándoklatot, amely a győri bencés rendháztól indult július 5-én, és tihanyi apátságban ért véget a rendalapító nyári ünnepén, július 11-én. Idén a 250 éves ménfőcsanaki templom felé is elkanyarodott az útvonal.
A nagyjából 130 kilométeres távot a hála témájával tette meg gyalogosan száz ember – az öt és fél évestől a hetvennégy évesig.
Hortobágyi Arnold OSB, aki valaha a zarándoklat alapításában is részt vett, idén – pár év lelkipásztori teendők miatti kihagyást követően – újra csatlakozott a menethez. A feladata elsősorban az volt, hogy a szervezőknek háttérországot biztosítson.
és milyen hálásak tudunk lenni azokért, akiktől támogatást kapunk.”
Mint mondja, a zarándokok sokat beszéltek arról, hogy ami magától értetődő az életünkben, az sem az. Tanulni kell felfigyelni arra, amiért hálásak lehetünk. „A Recsek-hegyet szó szerint másztuk meg, nekem ott a kislépések művészetét tanította a természet. Ha ott előrerohanok, akkor nem marad semmi más élmény, mint a győzelem. De vallom, hogy
A saját élettörténeteink is ilyenkor mozdulnak meg bennünk. Az önismeret nagy gyümölcse a zarándoklatnak. Rengeteg fölismerés és rácsodálkozás szegélyezi az utat. Az egyéni megszentelődés légköre a zarándoklat; történik velünk valami nagyon megtisztító, valami üdvözítő. Megtart bennünket az Istennek a terében.”
Mindennap együtt mondták a laudest, a déli imaórát és a vesperást, az úton pedig egy-másfél órás csendes szakaszokat tartottak, amelyeknek gondolati bevezetőt adtak a szervezők. Ezeken a szakaszokon a ráhagyatkozás gyakorlataként sűrűn párba is álltak a zarándokok, és amíg egyikük szemét bekötötték, a másikuk vezette. Ez a Bakony esetenként nagyon nehéz terepén valódi alázatot igényelt.
Oberländer Ányos mindössze tizennégy éves, de már a második zarándoklatán vett részt. „Hozzám a vezetés egy kicsit közelebb állt. Jövőre is szeretnék menni. Nekem a legvonzóbb a közösség, nagyon jó embereket ismertem meg.”
Eszes Levente az egyik fő szervező; 16 éve járja az utat a közösséggel, és azt mondja, akik rutinosan járnak, azok zarándoklattól zarándoklatig számolják a napokat: amikor van, akkor járják, amikor nincs, várják. „Nagyon megérintett, meghitt és szép volt. Nagy egység volt a csapatban, nem szóródtunk szét, együtt haladtunk” – mondja az idei útról.
Akinek több fizikai kihívást jelentett az út, az sem akart kimaradni, hiába volt kisbuszos kíséret, ami egy-egy szakaszra fel tudja venni az illetőt. De a lemaradók mellé is mindig adódott, aki akár a saját pihenőidejének elvesztése terhére is mellé állt és támogatta a lassabbat.
Szöveg: Bella Violetta
Forrás: Kisalföld
Fotó: Kisalföld; Halász Gábor
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
