Mielőtt a pestiek kirándulóhelyévé vált volna, a mai Városliget területe évszázadokig kiváló vadászterületnek számított. A vízfolyásokban halak, a mocsaras nádasokban vízimadarak és kisebb emlősök éltek. Nagyvadak – bölények, szarvasok, vaddisznók – vonultak a ligetes erdőfoltokon át a közeli itatókra. A Duna–Tisza köze mindenféle vadon élő állata megfordult errefelé a nyulaktól a rókákig, vadmacskákig. Amikor 1866-ban megnyílt az Állatkert, megjelentek a zárt kifutókban és ketrecekben az errefelé nem honos állatfajok is. Az Állatkert egzotikus faunájával párhuzamosan, a Városliget közparkként működő részén vadon élő és háziasított állatok gazdag, változatos populációja élte és éli ma is mindennapjait. Az emberek és állatok ligeti együttélésének eseményekben gazdag krónikáskönyvéből a tavakat és szigeteket bemutató fejezetet lapozzuk fel.
A földrajzi nevek gyakran utalnak a megnevezett terület jellegzetességeire. Amikor a 19. század fordulóján szabályozták a városerdő vízfolyásait, a mesterségesen létrehozott tavon szigeteket alakítottak ki. Az új szigeteknek nem volt hivatalos névadójuk, a korabeli térképek évtizedekig nem is jelölték névvel őket. Elnevezésük a köznyelvben született. A három városligeti sziget közül kettőnek a rajtuk akkoriban előforduló állatokról adott nevet a Liget közönsége: Páva-sziget és Hattyú-sziget. A legnagyobb szigeten már az 1800-as évek elején egy vendéglő működött, melynek tulajdonosa a vendéglő körül pávákat tartott, hogy növelje a hely vonzerejét. Vahot Imre 1864-ben festői hangulatúként jellemezte a Pávák szigetét, ahol „esténként a szabadban mulat a nép, s ünnepnapokon száz meg száz pár táncol a gyepen.” A pávák népszerűsége később sem kopott meg. A 19. század végén – ekkorra már az egykori Páva-szigetet felszámolták –, a fővárosi kertészet tartott pávákat a közpark területén, hogy ezzel is szórakoztassák a közönséget.
Páva teljes díszben, az 1910-es években készült állatkerti képeslapon, a jobboldali kép hátterében pedig a Páva-sziget az 1870-es években (2)
Az 1813-ban kiírt tervpályázat nyertese, Henrik Nebbien a pesti néppark egyik látványosságaként egy majorságot tervezett, istállóiban lovakkal, tehenekkel, udvarán tyúkokkal, libákkal, pávákkal. Az általa elképzelt mintagazdaság a vidéki életről ad – némiképp idealizált – képet a nagyvárosi embereknek. A látogatók a majorság rusztikus tejvendéglőjében megkóstolhatják a helyben készített termékeket is: tejet, túrót, sajtot. A Szépítő Bizottság 1817-ben jelentős összeget, 34 ezer akkori forintot szavazott meg a majorság építésére. Végül ennél kisebb összegből, az eredetileg tervezettnél egyszerűbb formában alakították ki az állattartó mintagazdaságot a Páva-szigeten. Bérlője 1845-ben a pesti Walthier Antal volt, aki „a puszta szigetet a közönség számára nyilvános kertté varázsolta, a föléttébb kellemes és csinos majorépület körül pedig nyári lakokat alakított ki.”Vahot Imre 1864-es Budapesti kalauzában is említi a Páva-szigeti majorságot és vendéglőjét, amelyet akkor egy bizonyos Newarba nevű bérlő működtetett.
Nebbien Henrik 1817-ben elfogadott pályázata aprólékosan megfestett látványterveket is tartalmazott a majorságról. A képeken szakszerűen kialakított gazdasági udvar, körülötte pedig észak-itáliai stílusú épületek láthatók. A majorság a pénzhiány miatt ennél jóval egyszerűbb kivitelben épült fel, de a tartalmat tekintve a terv megvalósult: az egymást váltó bérlők évtizedekig tartottak állatokat, és kínáltak helyben készült termékeket a Páva-szigeten (3)
A legjelentősebb városligeti tehenészetet az 1850-es évek elején létesítette Cséry Lajos (1821–1906) országgyűlési képviselő. Egyes források szerint ez a tehenészet is a Páva-szigeten működött, de ott kevés lett volna a hely a száznál több tehén és tenyészbika gondozásához. Valószínűbbnek tűnik, hogy a Liget peremén, a mai Hermina út és Stefánia út közötti területen működött a mintagazdaság, ahol svájci, holland és magyar tenyészállatokat neveltek. A friss tejet innen szállították naponta, zárt edényekben a belvárosba, a megrendelőknek. Cséry Lajos svájci tehenészete 1865-ben országos hírnévre tett szert. Ekkor a Városligetben rendezték a Gazdasági Kiállítást, amelyet Ferenc József is meglátogatott. Kiállítási körútja során a császár és kísérete gyalog ment át a sáros úton Cséryék szomszédos tehenészetébe, ahol megtekintette a tenyészállatokat és hosszan beszélgetett vendéglátóival. Cséry Lajos jó viszonyba került a császári udvarral: 1869-ben két díjnyertes tehenet küldött a bécsi császári palota istállójába, hogy ellássák tejjel az egyéves Mária Valéria főhercegnőt. Két évtizedig működött a ligeti mintatehenészet, 1870 körül költöztették át a Városliget mellől Szent Lőrinc-pusztára, a későbbi Pestszentlőrinc területére.
Holland-svájci keverék tehén és bika a baloldali képen a büszke tulajdonosokkal, jobbra pedig Ferenc József látogatása 1865-ben, az ünnepi eseményre zászlódíszbe öltözött városligeti majorságban (4)
Kezdettől fogva a Városliget egyik fő attrakciójának számított a csónakázótó, amelyet egy évszázadon keresztül, kisebb-nagyobb megszakításokkal haltenyésztésre is hasznosítottak. A tó mindenkori bérlőjének feladata volt a halak telepítése, gondozása, haszna pedig a tó halászati jogából származott. A leglátványosabb halászatokat, amelyek zenés, táncos halvacsorával végződtek, az 1840-es években rendezték. József nádor nevéhez fűződik az első ilyen esemény, egy látványos vizahalászat 1839-ben. A nevezetes alkalomra díszes emelvényt építettek számára a Páva-szigeten, a köznép pedig a tó partjáról figyelte Schwarz halászmester bemutatóját. Segédeivel szakszerűen kifogta az előző nap a tóba engedett, hatalmas dunai vizát, amelyet estefelé a közönség jóízűen elfogyasztott.
A csónakokkal teli Városligeti-tó az 1840-es években (balra), a jobboldali képen az eliszaposodott tó rendbetétele 1865-ben (5)
A Városligeti tó a 19. század utolsó harmadáig jóval nagyobb volt, mint amekkorának mi ismerjük. Először az 1865-ös rendezésekor csökkentették a vízfelületet, megnövelve a Széchenyi-szigetet, ahová később Vajdahunyad vára épült. Majd az 1896-os Millenniumi Kiállítás építésekor temették be a tó egy részét, félszigetté alakítva a Nádor-szigetet (korábbi nevén: Páva-sziget). A haltenyésztés és a tavon folyó halászat bérleti jogát a tó kedvező adottságai miatt jó áron tudta a főváros értékesíteni. Az 1869-ben megalakult Pesti Korcsolyázó Egylet első melegedője évekig egy olyan fabódé volt, amelyet nyaranta a halászok használtak. A Vasárnapi Újság riportja szerint pedig 1904-ben halak bértárolására használták a tavat: „Aki a vízi tájakat kedveli, az megy a hídra, s onnan gyönyörködik az úszkáló hattyúkban, a tovasikló csónakokban, s ha tetszik, a halakat is etetheti. Sok hal van ugyanis a városligeti tóban, amelyet egy nagy halkereskedő cég bérel, hogy ott tarthassa a halászati tilalom idején a piacra való potykákat. E halak hetenként kétszer jó csomó árpát kapnak, de úgy látszik, a kiflit, a perecet jobban szeretik.”
A meder kitisztítása, a partfalak rendbetétele és a vízutánpótlás biztosítása újból lehetővé tette a haltenyésztést és a halászatot, amelynek a bérleti jogát évről-évre a legjobb ajánlatot tevő vállalkozó kapta meg a fővárostól. Az 1893–95 között készült képeslapon jól kivehető a tó kiterjedt vízfelülete és többnyire még vadregényes partja (6)
A horgászok fantáziáját száz évvel ezelőtt is ugyanúgy izgatták a Városligeti-tó halai, mint napjainkban. A szocializmus évtizedeiben, egészen az 1990-es évekig, a tó vizét évente leengedték és a tavat lehalászták. Az elmúlt évtizedekben viszont a felső tó állandóan olyan hőmérsékletű vízzel volt feltöltve, ami télen sem fagyott be. A Széchenyi Fürdőből érkező langyos vízben trópusi halak és rákok izgalmas mikrovilága alakult ki. A halbarátok körében legendák övezik például a 2010-es év halbőségét, amikor több mint száz halfaj élt együtt a felső tóban, s közülük kéttucatnyi önfenntartó állományt alkotott. Az interneten keringő fotók tanúsága szerint ritka halkülönlegességek is felbukkantak időről-időre a felső tóban. Hogyan kerültek oda? Egy internetes fórum egyik bejegyzése alapján bepillanthatunk a horgász titkokba: „Tegnap hajnalban a befolyónál úszkált egy hatalmas amur, de szúnyogirtót nem láttam, csak kínai razbórákat meg márványrákokat. Telepítettem bele egy-két sügérfajt, vagy 40-50 darabot, hátha sikerül valami.” Amint a példa mutatja, a horgász szenvedély örök…
A meglepő helyeken és napszakokban megjelenő horgászok több mint egy évszázada hozzátartoznak a Városligeti-tó látványához. A régi képes levelezőlapokon is gyakran felbukkannak a hurgászok: balra horgászat 1900 körül a korcsolyacsarnok előtt, csónakból , középen a Vajdahunyadvár melletti partszakaszon az 1950-es években, Élesdy István grafikusművész által megörökítve , jobbra pedig egy vízbe nyúló kis földnyelven, ugyancsak Vajdahunyadvár környékén, valamikor az 1910-es években (7)
A Városligetnek a 19. században volt egy kisebbik tava is, a Hattyú-tó. A park legmélyebb pontján, vízgyűjtőként szolgált. Közepén kis szigetet alakítottak ki, amelyet beültettek rózsával. Mégsem a virágokról kapta a nevét. Hattyú-szigetnek nevezték el, mivel a Liget vizein megtelepedett hattyúk költőhelyül használták. A Városligeti-tó látványa fél évszázadon át nem volt elképzelhető hattyúk nélkül. A tó vizén úszkáló, mutatós fehér madarak számtalan 1900 körül készült fotón és képeslapon feltűnnek a csónakázók körül. Amint az előbb idézett, 1904-es újságcikk folytatásából kiderül, etetésük a korabeli látogatók kedvelt szórakozása volt: „Mert délutánonként a halcsapat mind oda gyülekszik a híd környékére, s ott várják a híd karjára sorban könyöklő közönség bőven hulló adományát a hattyúkkal együtt, melyek ezen időtájra szintén odahúzódnak.”
A 20. század fordulóján elképzelhetetlennek tartottak olyan képeslapot a Városligeti-tóról, amelyiken nem úszkáltak a csónakok körül hattyúk. Az elegáns fehér madarak évtizedeken keresztül hozzátartoztak a tó képéhez (8)
A két képeslap más-más ok miatt érdekes. A baloldali a tó híd feletti részén készült, és valóságos hattyú hadsereget örökít meg a tó híd feletti, kevésbé forgalmas részén. A jobboldali képeslap nem elsősorban a hattyúk miatt rendhagyó, hanem azért, mert a tó irányából takarás nélkül látszik rajta Vajdahunyadvár udvara a Jáki-kápolnával.
A Hattyú-sziget az 1885-ös Országos Általános Kiállításon – története során utoljára – fontos szerepet kapott. Vizén egy kiállított valódi hajó lebegett, hattyúi is a népszerű látványosságok közé tartoztak. Egy évtized múlva, az 1896-os Millenniumi Kiállításra a tavacskát véglegesen felszámolták. A hattyúk azonban nem tűntek el a Városligetből. A kertészek fészekrakásra is alkalmas szállást építettek számukra a nagy tó partján. A hattyúház a jégcsarnokkal szemben, a Nye bojsza torony tövében bújt meg. Innen szálltak vízre az elegáns madarak, hogy nap mint nap a tó eleven díszei legyenek. A ligeti hattyúk virágkora az I. világháború végéig tartott. A háború lezárása körüli, zavaros években nem gondozták őket, az állomány gyorsan fogyatkozott. A boldog békeidőket jelképező díszmadarak hosszú időre eltűntek a Városligeti-tóról. A szomszédos Állatkertben találtak békésebb otthonra. Az Állatkerti-tavon alakítottak ki számukra egy újabb, védett Hattyú-szigetet.
Az állatkerti Hattyú-sziget, az itteni madárközösségben élő hattyúk pihenő és fészkelőhelye (balra), jobbra pedig hattyúk és más vízimadarak az Állatkerti tavon 1943-ban (10)
Napjainkban a szabadon élő galambok etetését egészségügyi és környezetvédelmi okok miatt szigorú, bár sokak által vitatott szabályokkal korlátozzák világszerte a nagyvárosok közterületein és parkjaiban. Hiába számít azonban a magyar fővárosban is tiltott tevékenységnek etetésük, tucatjával találunk az internetes közösségi oldalakon friss fotókat a Városligeti-tó vizén megtelepedett kacsákat és a tóparti galambokat etető gyerekekről és felnőttekről. A galambetetés száz évvel ezelőtt még nem volt tiltott elfoglaltság a Városligetben. Az 1910-es években népszerű galambetető helynek számított Vajdahunyadvár udvara, számos korabeli fotón és képeslapon is megörökítették az állandóan itt tanyázó galambrajt.
A mutatós kalapot viselő dadus és a babakocsiban ülő kisgyerek egyaránt élvezi a galambok etetését az 1916-ban készülf felvételen (balra), jobbra pedig képes levelezőlap galambokkal ugyanebből az évből és ugyanerről a helyről Vajdahunyadvár udvarán (11)
Egy középkori hangulatú, tornyokkal tűzdelt vár szinte elképzelhetetlen denevérek nélkül. A Széchenyi-szigetre épült Vajdahunyadvár – és kedvező adottságainak köszönhetően az egész Városliget – a főváros egyik legjelentősebb denevéres élőhelye, ahol féltucat különböző denevérfaj egyedeit figyelték meg. Többségüknek itt van a búvóhelye, mivel a a Városligeti-tó környéke kiváló táplálkozási lehetőségeket kínál számukra. A városligeti denevérek szerepelnek egy közismert történetben is, amely egy világraszóló találmány születéséhez kapcsolódik. A történet főszereplője a 25 éves Nicola Tesla (1856–1943), aki 1881-ben gyakran sétálgatott a pesti Liget sétányain. Barátja, Szigeti Antal beszélte rá a rendszeres tesmozgásra. A megfeszített munkától ugyanis idegösszeomlást kapott. Érzékszervei olyan érzékenyekké váltak, hogy arra panaszkodott: esténként hallja a Városliget fái között repkedő denevérek szárnyának surrogását. A mozgásnak és a friss levegőnek köszönhetően Tesla fokozatosan visszanyerte egészségét. Egy ilyen egészségügyi séta során villant agyába a váltóáramú villanymotor működésének elve, amit rögtön le is rajzolt sétabotjával a Városliget porába barátjának. Az 1888-ban szabadalmaztatott találmány az alapja mai elektromos eszközeink működésének.
A városligeti épületek tornyai és az öreg fák odúi egyaránt kiváló búvóhelyeket kínálnak napközben a különféle denevérfajoknak. Esténként azután megelevenedik a légtér, a gyorsröptű állatok megkezdik éjszakai vadászatukat (12)
A Liget Budapest facebook oldalon hangulatos fotók találhatók a gazdag madárvilágot vonzó Városligeti-tóról, amint a téli napokon a felszálló gőzben melegednek a város madarai: kacsák, sirályok és a part mentén összegyűlő galambok.
Lovas Dániel teljes cikke, valamint a képek forrásai itt találhatók.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
