A legkeservesebb viták az új Nemzeti alaptanterv (NAT) eszmeiségével kapcsolatban dúlnak.
Az új NAT nyilvánvalóan nem hiba nélküli. Számos pontját lehetne még csiszolni, némely része megérne egy valódi szakmai vitát is.
De lényegét tekintve új irányba vezet; szakít az egyoldalú, agilis kisebbség véleményét tükröző iránnyal, és más irányt is bátran megjelenít. Megalkotói alapvetően arra törekedtek, hogy mind a gyerekek, mind a tanárok terhelését csökkentsék, noha úgy tűnik, sokan a most megjelenítettnél nagyobb mértékű, bátrabb megoldásokat is el tudtak volna képzelni. Ezen is érdemes lenne elgondolkodni.
Keisz Ágoston, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumának tanára elkeseredetten írta: „A tanár csak végrehajtó marad az új NAT-ban, ha azt betartja.” Felmerül a kérdés: miért, eddig mi volt? Eddig nem kellett végrehajtania az éppen érvényben lévő NAT-ot? Dehogynem. Különös, hogy a tervezet számos lényegi elemét viszonylag kevés támadás éri.
A szeptember 1-jén életbe lépő, az ötödik és a kilencedik évfolyamon felmenő rendszerben életbe lépő módosított NAT jelentős változást ígér a természettudományok tanítása terén is. Ígéretes, noha nyilvánvalóan vitatható változásnak ígérkezik, hogy 2022-től az iskolák a 7–8. évfolyamban, valamint a középiskolák utolsó két évfolyamában összevontan taníthassák a fizikai, a kémiai, a biológiai, akár a földrajzi ismereteket egy komplex, természetismereti tárgy formájában.
Ami viszont a történelmet illeti: mindent elárul az a néhány pont, amit a liberális baloldal össztűz alá vett. Nem mulasztják el megemlíteni, hogy szerintük a NAT-nak különböző társadalmi alternatívákat, értékrendeket kellene bemutatni, a diákoknak pedig azt kellene megtanítani, hogyan alakítsák ki saját identitásukat. „A szöveg alapvetésében említést sem tesznek az európai, illetve egyetemes kulturális hagyományokról.”
Különös, mennyire zavaróan hat egyesekre, ha a magyar diákokat egészséges, magyar szellemben nevelik majd. Pedig az új NAT nem hangsúlyozza túl a nemzeti identitás kérdését, sőt! Az európai civilizációs identitás kialakítása mellett azonban kétségkívül a korábbinál erőteljesebben jelenik meg a magyar nemzeti identitás szerepe is. Ez lenne olyan nagy baj?
Tudjuk, hogy amit mi nemzeti patriotizmusnak nevezünk, az másoknak sötét nacionalizmus, sőt sovinizmus. Szerencsés lenne, ha közmegegyezés születne ennek minimumáról. A hazai közgondolkodást, a kultúránkat, az oktatási rendszerünket máig áthatja a nemzeti érzelmektől való óvatos idegenkedés, mi több, viszolygás. Igaz, a „másik oldal” ezt hevesen tagadja, de ebbe most ne menjünk bele; egyáltalán nem mindegy ugyanis, mit értünk e kifejezés alatt.
A lényeg: a hazaszeretet nem opcionális lehetőség; nem lehet cél pusztán a különböző értékrendek egyik alternatívájaként megjeleníteni a NAT-ban. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak már a jelenlegi tervezetben szereplő szint is elfogadhatatlan, de engedtessék meg nekünk, hogy ragaszkodjunk ehhez a kiindulási alaphoz.
Különösen kényes, kritikus eleme az új alaptantervnek, miszerint „kiemelten kezeli a honvédelmet és a hadtörténetet”.
Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke a következőképpen fanyalgott a Népszavában: „Az anyagban nagyon erősen megjelenik egyfajta kötelező értékrend, ennek következtében egyes helyeken tendenciózusan eltorzítja a történelmet. Például az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem. A törökökkel folytatott háború magyar katonáit hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.”
Azért roppant kíváncsi lennék, az Egyesült Államok alaptanterve meghagyja-e a lehetőséget, hogy a fasizmus ellen küzdő amerikai katonák hősök voltak-e vagy esetleg részeges háborús bűnösök? Az is nagyon érdekelne, hogyan festene az Egyesült Államok alaptanterve, ha a liberális baloldal alkotná meg. Nyilván nagy hangsúlyt kapna benne a sok bűnöző, kétes elem elmenekülése Európából, az indiánok tízmillióinak rezervátumba zárása, módszeres kiirtása, a tömeggyilkosságok sora a fehér faj életterének növelése érdekében.
Az a tanterv nyilván hosszan taglalná a rabszolgaság gyalázatát, és mélyen magába tekintene Hirosima és Nagaszaki miatt, majd a világ csendőrének számos, hazugságokra épülő háborúját venné sorra, melyek során a civil lakosság, köztük gyermekek százezrei lelték halálukat. És természetesen az ilyesfajta tanterv részletesen venné valamennyi vereséget, amit amerikai seregek valaha elszenvedtek.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az az elképesztő, ahogyan eddig tálalták a magyar történelmet. Vereségek, gyalázatok sorozataként. A honfoglalás ezen narratíva szerint nem győztes katonai akció volt, hanem a besenyők előli fejvesztett menekülés. A több mit ötven győzedelmes „kalandozó” hadjáratból sikerült két évszámot megtanítani a felnövő magyar generációkkal: az augsburgi és a merseburgi vereséget. „Véletlenül” elfelejtettek említést tenni a pozsonyi csatáról és Árpád törzseinek egyéb győzelmeiről.
Az Árpád-kor betetőzéseként a tatárjárás veresége tette teljessé a képet: középkori eleink vereséget vereségre halmoztak ezen értelmezés szerint. Ennek tükrében nehezen érthető, hogyan uralhatta az Árpádok magyar birodalma a közép-európai térséget, fényes diadalok egész sorát aratva. A kép, amit hosszú évtizedeken át a diákoknak tálaltak, minden volt, csak felemelő, büszkeségre okot adó nem. Viszont cserébe tendenciózus volt és féloldalas. Ami a kritikákat illeti, vereségek ezután is lesznek a tantervben, hiszen sajnos bőven kijutott belőle történelmünk során, de – már bocsánat – nem csak azok.
Lényeges kérdés, jó-e, ha a diákra bízzuk, hogy ki mellett teszi le a garast a nándorfehérvári csatát tanulva; a magyarok vagy a törökök mellett? Csakugyan jó, ha megkérdőjelezzük, hogy végváraink (sokszor igaz, zsivány) katonái a mi hőseink, a haza védelmezői voltak? Milyen különös következetlenség, hogy a II. világháború tanításában fel sem merült a liberális baloldali oktatási szakemberekben, hogy bízzuk a diákokra, ki a szimpatikusabb neki.
Pedig helyettesítsük csak be a kritikusok mondatába ezt a felállást: „A fasizmus ellen folytatott háború szovjet és amerikai katonáit hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Hm. Ehhez vajon mit szólnának? Ha a diákokra bíznánk, ki a szimpatikusabb nekik, a Harmadik Birodalom hadserege vagy Sztálin vörös hordája, bizony hamar elcsúsznának a dolgok, és nem biztos, hogy ennek sokan örülnének. Bizonyos kérdések véleményem szerint nem lehetnek opcionálisak.
Az a szellemiség, ami a kritikákból süt, jól ismert számunkra. Ez a szellemiség okolható azért, hogy évtizedeken át a magyar történelem sokszor gyalázatos, szánalmas események füzéreként ábrázoltatott.
Ez a szellemiség felelős azért, amiért nemcsak oktatási rendszerünk, de irodalmunk, filmművészetünk is javarészt a vereségeinkre, tragédiáinkra koncentrált – persze csak azokra, amelyek megfeleltek a liberális, baloldali hagyománynak és céloknak. A traumák és tragédiák közé viszont Trianon sehogy sem fért be, mint ahogy a határon túl rekedt magyarok sorsának taglalása sem. Ők egyszerűen nem léteztek ebben a narratívában.
Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy néhány nagyszerű kivételtől eltekintve nem készültek filmek győztes történelmi hőseinkről, nagyszerű királyainkról, dicsőséges évszázadaink eseményeiről. Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy most, amikor az új NAT-ba kiegyensúlyozottan bekerülnek a liberális, baloldali véleménydominanciától eltérő, azzal ellentétes gondolatok, máris világvégét vizionálnak.
Bizonyos értelemben egyébként helyesen. Egy világ a végéhez közeledik. Závada Pál író felhívta a figyelmet az irodalomtanítás visszacsúszásának veszélyére a Kádár-korszak első felének durva oktatáspolitikájába, sőt a Rákosi-korszakéba. Szerintem pedig épp most jön ki onnan.
Bán János
A szerző író
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
