Egy válás dinamikája Kulcsár Péter2024. 10. 21., h – 19:00
Meddig kell kitartani egy látszólag jó életben, amiben a főhősök feszültek, kényszeresek, ingerültek, eltávolodtak önmaguktól? Abban a létezésben már azt sem ismerik fel, mi az szerep és mi a valós. Meddig kell maradni ott, ahol az otthonnak kellene lennie, biztonságos fészeknek, amely véd, ápol és betakar, helyette viszont nyirkos, széllel bélelt, ahol a zugok a menedékek, mindenhol máshol meg farkashideg van?
Hogyan kellene ott jól élni, ahol látszólag minden is megvan, de minden is csak a fizikai síkon létezik, nincs megtartás, kedvesség, csak funkcionalitás?
Maradni kell vagy menni, ha üres a lélek, és az ember árnyéka önmagának? De látszólag minden szennyes kimosva és kiteregetve és a fű is centire kaszálva!
Létezhet-e őszinte lét ott, ahol csupán aludni képes a lélek, mert az ébrenlét túl fájdalmas felismerésekkel jár, mondjuk azzal, hogy szembesíti az embert a saját kudarcaival vagy az önbecsapás árnyaival?
Tényleg projekt az élet, amit le kell szervezni? Nevelni a gyereket, próbálni azt elég jól csinálni, majd belebukni százszor és újrakezdeni, elkísérni a szülőket a sírig, lassan megöregedve sok pénzt keresni és még többet költeni? Valóban itt van az ember igazi szükséglete? Ennyiből áll ez a félelemmel teli létezés, amire leszülettünk?
Lehet lézengeni a saját életünkben? Mindig csak egy napot túlélni, valahogy, valakiért? Önmagunktól távol, csak mert így kell, ez az elvárás, hisz mindenki így él, fogadd el jelszó alá parancsolhatja a valódit?
Aztán vannak a bátrak, a gyermeklelkűek, akik vágynak az ismeretlen kihívásaiba, az újrakezdésbe, a jobba, a reménybe. Hogy talán valahol, valamiért változik a rend, hogy ez a hiábavalóság eloszlik egy újban, egy másban, az egyedüllétben. Ők a küzdők. Végül megtörnek, és alkut kötnek újra: túl rettenetes a világ, kell egy óvó ölelés, mégha ábránd is, ragaszkodunk az emberi karok erejébe.
Ha maradunk, mi lesz velünk? Tudunk majd kapcsolódni valahogy? Lesz még tavaszunk?
S mi lesz akkor, ha már nem bírjuk, egy év múlva, vagy tíz? Egymás húsába beletépünk, mint Ady héjaként Lédába? Fogjuk gyűlölni egymást az elvesztegetett időért is?
Aztán a cafatok helyett kinő a vadhús, és már messziről sem olyan, mint a régi, de még összetartja a csontvázat – fájni fog?
Ha az ember mégis úgy dönt, válik, kilép, nem tűr, azt mikor tegye, kinek a szempontját nézze? Kicsi gyerek miatt marad a fennálló állapot, míg elég érett nem lesz ahhoz, hogy megértse az apját, anyját – de az hány éves korban is lesz? Tegyük már fel a kérdést: valóban érte maradunk, vagy mert gyengék vagyunk ahhoz, hogy egyedül csináljuk végig ezt az életfeladatot?
Mindez ma egy válás dinamikája.
Készülök a november végi előadásomra és arra, hogy a hozzám forduló ügyfelekkel a lehető legőszintébb tudjak lenni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
