Semmi extra, tényleg. Csak hat tuti hozzávaló szükséges. Ezek a következők: Mostar, Blagaj, Počitelj, Neum, Trebinje és végül Sutjeska. Miképpen áll össze egy páratlan ízvilág ezen összetevőkből? A következő sorok megmutatják, miképpen csorog össze a nyál, ha Hercegovina jut az ember eszébe.
Követve a hűs Neretva folyását, szerpentines utak kavalkádja után megérkezés a bájos fekvésű Mostarba. Szinte sorsszerű, a hotel előtt épp három üres parkoló volt, amire egyből lecsaptunk. Természetesen már várt minket a hotel recepciósa, aki egyben a tulaj volt. Gyors egyeztetés után elfoglaltuk a szobákat. Nagy meglepetésemre az egész hotel zsír új volt, az összes berendezés meg minden. Mivel utoljára valamikor ebédidő tájt ettünk, ezért a társaság rekordidő alatt rendbe szedte magát és gyors tempóban megszállva Mostart, kerestük az első éttermet, ahol még hajlandóak minket kiszolgálni, mivel elég későre járt már. Rövid időn belül találtunk egy “balekot” aki bőszen bólogatott, itt náluk még nincs zárszó, nyugodtan lehet költeni itt a pénzt. Szerencsétlen csak azzal nem számolt, hogy tizenkét éhes száj lepi el az éttermet. Mire mindenki bedarálta a saját adagját, ki húsos tálját, ki csevapcsicsijét vagy tengeri kajáját, addigra a pincéren is látni lehetett, menne már haza. Elnézve őt, hosszú napja volt.
Másnap reggel már a mostari idillben lövöldöztük a fotókat. Mielőtt elindultunk volna, szó szerint kifosztottuk a tulajt, ami a márkát illeti.
Nagyon jó árfolyamon váltotta, kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget. Pár száz méter séta után megállított minket egy csávó. Látta rajtunk, mi nem a helyi bosnyák vagy horvát etnikai palettát színesítjük. Beinvitált a templom melletti harangtorony tetején elhelyezkedő kilátóba. Sikerült kialkudni egy óriási kedvezményt, ami abban merült ki, a csajoknak ingyenes volt a belépés. Hát az igazat megvallva nem volt egy nagy eresztés az egész. Rövid látogatás után tovább indultunk az óváros sétálóutcái felé. Macskakövezett utcácskái, hangulatos éttermei és kávézói hemzsegett a megannyi árustól és embertől. Rövid séta után el is jutottunk a város szimbolikus hídjához (Stari most), ahol megálltunk készíteni jópár fotót.
Természetesen minden városnak, ha van valamilyen főbb nevezetessége, akkor ott meg lehet találni valamilyen mutatványost, zenészt vagy hasonlót. Ebből itt sem volt hiány. Speciel egy tag azért gyűjtötte a borravalót, majd ő leugrik a 24 méteres hídról a vízbe. Közben egyik utazótársunk beszólásán szakadtunk, miszerint “Én aztán nem fogok azért fizetni, hogy ő lefürödhessen”. Végül csak megunta és leugrott. Hűha! Nem volt egy nagy eresztés, legalább valami tripla szaltót dobhatott volna. Mentünk tovább az árusoktól hemzsegő utcácskákon. Kötelező hűtőmágnesek feltankolása után, hátra arc és séta visszafelé. Volt egy ötletünk, ha már mennyien vagyunk, akkor álljunk be egy sorba és mindenki csináljon egy képet amiben a híd és az előtte álló emberek is benne vannak. Jót bolondoztunk ott és a kép jól sikerült. Persze a napi kávéadag sem maradhat ki, főleg ha a Balkánon tolja az ember. Lenyomtunk egyet a híd lábánál az egyik bárban. Kis szieszta után gyors tempóban mentünk vissza a szállásunkhoz, mivel sürgetett az időbeosztásunk. Vártak minket Blagaj dervisei!
Blagaj nincs messze Mostar városától. Húszperces autóút és ott vagy. Hát jól elidőztünk nála. Éhesek voltunk, mint egy orosz hadifogoly. Hoztuk a formánkat és ismét letámadtuk az egyik helyi éttermet. Úgy kell elképzelni, mint egy partizánakciót. Egyik előremegy és kiszagolja, hogy minden rendben, majd füttyent és támadás. Pincérek persze örültek a rövid magyar honfoglalásnak, mi pedig nem voltunk sóherek, hiszen úgy szórtuk a pénzt, mint az arab sejkek. Bő két órát ettünk, ittunk és emésztettünk, felborítva a teljes időbeosztásunkat. Időt azért szenteltünk a becses derviskolostorra.
Következő megálló, avagy hozzávaló Počitelj. Nagymamák árulták helyi szörpjeiket, ami jól jött a dög melegbe. Megmásztuk a romvárat, mely meghálálta erőfeszítéseinket. Szenzációs panoráma tárult elénk. Természetesen közülünk páran ismét hozták a formájukat. Oda is felmásztak ahová normális ember erre nem vetemedne, de mi tudjuk, bolondoké a világ. Mi pedig bármire képesek vagyunk egy jó kép érdekében. Durván egy órát tekeregtünk a település ódon falai között.
Innen szélsebesen gurultunk Neum felé. Hát itt az ügyeletes sofőrünk nagyon durván váltogatta a sebességet. Én speciel arra vártam, mikor döglik bele a kocsink az egészbe. A háromkocsis karavánt Peti haverunk vezette, aki úgy rallyzik a Balkánon, mint egykoron James Hunt a Forma 1-es pályákon. Péterünk annyira előrement, hogy elvesztettük. A másik két kocsi meg ment tovább, majd arra lettünk figyelmesek, Neum egyre távolodik tőlünk. Leálltunk az út szélén, újratervezés és vissza a városba. Este hat óra körül parkoltattuk le az autókat. Többiek már a tengerparton pihentek és vártak minket. Fürödtünk egy jót, majd miután mindenki kiáztatta magát még hátra volt egy masszív távolság Trebinjéig, ahol már szerbek voltak az urak.
Haláli az út Trebinje felé. A szűkös szerpentinek mindenek voltak, csak nem biztonságosak. Ráadásul a bérelt kocsink kész tragacs volt erre az utakra. Szépsége ellenben az, hogy bámulatos tájakon keresztül mentünk. Magas hegyek, mély völgyek, szétlőtt és elnéptelenedett falvak egyvelege őszinte képet adott nekünk a térségről. Végül este kilenc után értünk a szállásunkra. A recepciós srácok abszolút jófejek voltak velünk. Ingyen rakija mindenkinek és már öntötték ki a welcome drinket. Trebinjében már szerbek a csávók. Főleg ők lakják a várost. Éjszakai életre itt sem nem lehetett panasz. A fiatal szerb lányok megint megmutatták, miért Európa egyik legszebbjei. A dübörgő szerb beauty factory elemi erővel nyomta. E tekintetben abszolút telitalálat ez a hely. Miután be lett támadva az egyik fast food-os egység, én visszasétáltam a szállásunkra. A többiek nem sokkal később szintén visszajöttek és folytatták a dorbézolást a szobákon.
Másnap mondhatni fitten keltem ki az ágyból. Laktató reggelink után besétáltunk a városba. Késő délelőttre már tömve voltak a kávézók. Főleg az idősebb korosztály élvezte a trebinjei dolce vita-t. Kiültünk az egyik kávézó elé, ittuk a kávét, figyeltük a hömpölygő tömeget. Délre visszamentünk a szállásunkra, onnan pedig autókkal közelítettünk meg két helyszínt. Arslanagić híd és a Hercegovačka Gračanica pravoszláv kolostor a szerb szellemi és kultúrális szépség remekei. Itt is brutális fotókat készítettünk. A kolostorból ráadásul beláttuk az egész vidéket. Ráláthatunk az Arslanagić hídra és a város környéki kopár dombokra és hegyekre, amelyekre kisebb templomok illetve harangtornyok épültek. Trebinjei kitérőnket egy pazar ebéddel zártuk. A pincérek abszolút rugalmasak és segítőkészek voltak. Profin megoldották azt a helyzetet – melyek mások nehezen vagy vinnyogva – hogy volt aki euróban fizetett vagy helyi kilométerben (így hívtuk a helyi pénzt – Konvertibilis márka) vagy bankkártyáról. Elégedetten és teli bendővel indultunk tovább a bosnyák főváros felé, ami a Sutjeska Nemzeti Parkon keresztül vezetet. Megint rendesen megizzadtunk, ami a szerpentineket és az utak minőségét illeti. Ráadásul most az égiek áldását is élvezhettük egy kiadós zuhé formájában. Szerencsére egyben érkeztünk meg a Tjentište emlékműhöz.
Az eső nem állt le, így beültünk addig az ottani étterembe. Csapat csajos része úgy döntött, nem gyalogol fel az emlékműhöz. Mi akik tökösebbek voltunk, megvártuk míg az eső alábbhagy, majd erőltetett tempóban betámadtuk a gigászi betonmonstrumot. Természetesen készítettünk képeket, ami jó lesz emlékbe.
Várt minket amolyan záróakkordként az ikonikus Sarajevo. Róla majd jövő héten mesélünk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
