Az úgynevezett Komócsin-klánnak, a Szegedről indult, befolyásos szélsőbalos pártcsoportnak igazából soha nem volt esélye Kádár Jánossal szemben. A szovjet vezetés ugyanis a kényes pillanatokban Kádár mellett tette le a voksát, legfeljebb aduként játszotta ki ellene Komócsin Zoltánt és Biszku Bélát. A „klánnak” így hatalma zenitjén erősebb pártapparátusbeli befolyásra és vidéki nábobságra futotta. Utóbbira jó példa Komócsin Zoltán öccse, a nemrég meghalt Komócsin Mihály.
Nem, nem igaz. Komócsin Mihály nem akarta Csongrád megyét Romániához csatolni. Hogy mégis elterjedt a hír, az a népi pletykának köszönhető. No de miért e pletyka? A tömegek feltehetően úgy vélték, s nem éppen alaptalanul, hogy a pártbizottsági szobájában titkos menekülőajtóval is rendelkező Komócsin Mihály annyira dogmatikus kommunista vezér, hogy inkább érezte volna otthon magát Ceaușescu Romániájában, mint Kádár Magyarországán. A nagy hatalmú pártpotentátról egyébként számtalan, manapság az interneten is könnyedén elérhető legenda terjedt el; kapásból az úgynevezett Komócsin-hurok jut eszembe. A helyi gázvezeték építésekor ugyanis fontos népgazdasági szempontként merült fel, hogy a cső elkanyarodjon a pártvezető nem egészen útba eső nyaralójához, s onnan vissza, mintegy hurkot írva le folytassa útját a földi halandók otthonai felé.
Legutóbb Tóth-Szenesi Attila újságíró kolléga idézte fel Komócsin Mihályhoz kapcsolódó egyetlen, néhány perces, ám jellemző emlékét az Indexen: egy focimeccsen „a főlelátón volt néhány Pestről érkezett MTK-s is, akik elég nagypofájúan szidták a szegedi játékosokat meg a bírót. A közelben ülő Komócsin elvtársnak több se kellett: odaintette magához az egyik közelben tartózkodó rendőrt, és rámutatott a szerinte renitens vendégszurkolókra: vezessék ki őket a stadionból. Ki is lettek vezetve, a rend helyreállt.”
A hatalmaskodással elegyített szigorú bolsevik politika azonban kontraproduktívnak bizonyult: ellenhatásként itt alakultak meg 1989-ben az első radikális MSZMP-reformkörök. Hogy a Pol Pot megyeként emlegetett Csongrád kiskirályát nem szerették a népek, az nem csupán rajta múlott, és nem is kizárólag neki szólt, hanem a manapság is gyakran emlegetett úgynevezett Komócsin-klánnak. Hogy kik is tartoztak pontosan a Milovan Gyilasz-i terminus szerint a hivatásos forradalmárokból kialakult „új osztály” ezen kiváltságos képviselői közé, az viszont jóval kevésbé ismert.
A kezdetek a mozgalmi ősidőkbe nyúlnak vissza. A két veterán illegális kommunista, Komócsin Mihály és Komócsin Illés már 1944 szeptemberétől, a szovjet hadsereg megérkezésétől rangos pozícióba került: Mihály ideiglenes nemzetgyűlési képviselő lett, Illés pedig a helyi politikai rendőrség főnökeként, majd pedig ÁVH-s tisztként harcolt az osztályellenség maradványai ellen. Mihály azonos nevű – fentebb már hosszan emlegetett – kisebbik fia rövid fővárosi pártkarrier után (az MDP-kv agitációs-propaganda osztályának helyettes vezetője és a XII. kerületi pártbizottság első titkára volt többek között) leginkább a csongrádi végeken posztolt, 1971-től megyei tanácselnökként; 1974 márciusában a reformellenes visszarendeződés jegyében került a megyei pártbizottság s ezzel ténylegesen Csongrád élére. Elődje, a szintén klikken belüli, a magyar sajtó orra alá sok borsot törő Győri Imre ekkor került Komócsinék támogatásával Budapestre a központi bizottság ideológiai titkárának.
A „Pol Pot-os” ifjabb Komócsin Mihály befolyásos Zoltán bátyja árnyékában növekedhetett nagyra. Komócsin Zoltán, a „klán” informális vezetője országos pártkarriert futott be, dolgozott már az MDP központi apparátusában is, később ő volt az alakuló KISZ vezetője. A hatvanas évek közepétől az egyre magasabb posztokat betöltő funkcionárius Kádár balos, úgynevezett munkásellenzékének vezetője volt Biszku Bélával együtt. (Igaz, párton belüli klasszikus ellenzéki csoporttá jelenlegi tudásunk szerint nem szerveződtek.) Hogy manapság csupán mint a múlt, a diktatúra egyik rekvizitumaként tekintünk rá, s nem mint egykori első számú magyar vezetőre, az elsősorban a Szovjetuniónak köszönhető. Leginkább annak, hogy a hetvenes évek elején egy kritikus pillanatban Leonyid Brezsnyev és politikustársai némi hezitálás után Kádár János megtartása mellett döntöttek.
A magyar első titkár iránti bizalom ugyanis nemegyszer megingott Moszkvában Brezsnyev hatalomra kerülése óta. Először rögtön 1964 októberében a Hruscsovot eltávolító, a közbeszédben csupán kis októberi forradalomnak gúnyolt államcsíny alkalmával, amikor az éppen Varsóból hazatérő Kádár, leszállva a vonatról, beszédet mondott a Keleti pályaudvaron, majd nagyon finoman jelezte távolságtartását a moszkvai eseményekkel kapcsolatban. A jól sakkozó, a taktikához, a politikai fortélyokhoz remekül értő Kádár Jánost természetesen nem ejtették fejre. Pontosan tisztában volt a ténnyel, hogy a KGB a magyar pártapparátusban – mint azt Kádár monográfusa, Huszár Tibor is megállapítja – fontos hadállásokkal rendelkezett; egyáltalán nem volt életidegen gondolat tehát feltételezni, hogy a kremlbeli eseményekhez hasonló készül nálunk is. Sejthette, hogy az akció bizonyosan a KGB felől indulhat, és talán azzal is tisztában lehetett, hogy Gáspár Sándor és Biszku Béla egy, Komócsin Zoltán viszont két szállal is kötődik a szovjet titkosrendőrséghez. (Utóbbi Seljepin korábbi és Szemicsasztnij éppen hivatalban lévő állambiztonsági főnökkel állt egyszerre kapcsolatban.) Huszár feltételezése szerint az első titkár azt a taktikát választotta, hogy a hatalmára potenciálisan veszélyt jelentőket bizonyos mértékben bevonta a vezető tisztségek amúgy is tervezett újraelosztásába. Lekenyerezésükkel kívánta egy időre semlegesíteni pártbeli riválisait. Ez időlegesen sikerült is, bár 1964–65-ben a kutatások szerint az új szovjet vezetés sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy Kádárt megbuktassa. Kivártak, figyeltek. (A gyenge képességű, ráadásul Hruscsov mellett szintén kiálló csehszlovák főtitkár, Antonín Novotný menesztésére is csak 1968 elején találtak alkalmat.)
Növelte a Kádár iránti bizalmatlanságot a szovjetekben a kibontakozó nyugati kapcsolatokon, a gazdasági reformokon túl az is, hogy az 1968-as csehszlovákiai események „kezelésében” ingadozó magatartást tanúsított, s szinte a legutolsó pillanatig elutasította a katonai beavatkozás gondolatát. Nyomasztóbb tehertételként nehezedett a kétoldalú viszonyra a Szovjetunióban kibontakozó resztalinizációs folyamat, amely kis híján az egykori generalisszimusz rehabilitációjával végződött: 1969 decemberében a Pravda szerkesztőségi cikkben emlékezett meg születésének 90. évfordulója alkalmából Sztálinról mint hibákat elkövető „nagy teoretikusról”, 1970-ben pedig szobrot helyeztek kremlbeli sírja fölé. Kádár menesztése ismét napirendre került a szovjet politbürón belül; az akkor már a KGB-t irányító Jurij Andropov (a forradalom alatt ő volt a szovjet nagykövet Pesten) 1956-os „érdemeire” való tekintettel felfelé buktatását javasolta: tegyék meg pártelnöknek. Mások ezt is sokallták. Tény, hogy a Komócsin és Biszku vezette „munkásellenzékkel” a hetvenes évek kezdetétől jóval intenzívebbé váltak a szovjet kapcsolatok. Hogy egészen pontosan milyen folyamatok zajlottak a háttérben, az a moszkvai levéltári anyagok ismeretének hiányában kideríthetetlen. Vlagyimir Alekszandrovics, a későbbi KGB-főnök, Andropov bizalmasa némiképp talányosan mindenesetre így ír a válságos időszakról visszaemlékezésében: „Kádár azon szándékáról, hogy nyugdíjba vonul, több alkalommal beszélgetett J. V. Andropovval, akivel kapcsolata soha nem szakadt meg. Ezen gondolatait Kádár velem is megosztotta.” (A magyar vezető feltehetően taktikázott: mint a későbbi események mutatják, nem volt valódi nyugállományba vonulási szándéka.)
Hogy Moszkvában végül a maradása mellett döntöttek, abban a nála hat évvel idősebb, a magyarországi „fiatalítástól” mint rossz példától tartó, saját „ifjú törökjeitől” is félő Brezsnyev elhatározásának állítólag jelentős szerepe volt. Mindezért cserébe, a hatalom megtartásáért a reformistákat – így Fock Jenőt, Nyers Rezsőt – idővel ki kellett szorítani a vezetésből, ami Komócsin Zoltán és Biszku befolyásának növekedésével járt. Amikor viszont Kádár 1972 májusában, 60. születésnapja előtt felvetette nyugdíjba vonulásának lehetőségét, tisztában volt vele, hogy vezetőtársai – ismerve Moszkva mellette szóló döntését – egyet tehetnek: egyhangúlag elutasíthatják, megerősítve őt pozíciójában. Ez is történt. Hogy a balos csoport hatalma idővel megroppant, abban Komócsin Zoltán súlyos betegsége, majd halála, Biszku Béla ötvenhét évesen való nyugállományba helyezése mellett szerepet játszott az is, hogy a reform leállítása súlyos problémákat idézett elő, miközben a nemzetközi gazdasági viszonyok is jelentősen romlottak az olajválság következtében.
Ami ezután a Komócsin-csoport időnként erőre kapó maradékával történt, az utójáték csupán: Győri Imrét előbb 1980-ban kb-titkárból agitprop-osztályvezetővé fokozták le, majd ötvennyolc évesen nyugdíjba küldték. Az egyik utolsó fontos bástyát, Komócsin Mihályt 1985-ben, az országgyűlési választáson érte kiheverhetetlen csapás: a spontán jelöltként felbukkanó Király Zoltán – Kádár szándékaival egyáltalán nem ellentétesen – kibuktatta a parlamentből a megye vezetőjét. Talpon maradt viszont a csoporthoz vékonyabb szálakkal kötődő Grósz Károly, aki 1988-ban szovjet beleegyezéssel Kádár utódja lett.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 28.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
