Prokopp Katalin az Új Város Online számára készített interjút két fiatal lánnyal, akik háborús helyzetből jöttek Magyarországra: Samaher Koussa Szíriából, Clara Kyi Mianmarból (Burma). Azt írja: „Számomra megrendítő, felemelő volt hallgatni őket élettörténetükről, családjukról, itteni tapasztalataikról, a hit megtartó erejéről. Megállapítottam: a bölcsesség nem csak az idősek privilégiuma.”
Clara 2025 augusztusában érkezett Mianmarból, és a BGE egyetemen turizmus-vendéglátást tanul. Samaher, akit a Fokoláre közösségben Mimi néven ismernek, 2024 szeptemberében érkezett, hogy megkezdje a műszaki menedzser mesterképzést. Szíria középső részéről származik, de mielőtt idejött, kilenc évig Damaszkuszban élt.
Ajánlóként kiemelünk néhány gondolatot az interjúból.
– Elmondanátok, miért és hogyan kerültetek Magyarországra, miért hagytátok el az országotokat, és miért éppen Magyarországot választottátok?
Clara: Nem Magyarország volt az első célpontom. 2024 februárjában a mianmari katonaság bejelentette, hogy toborzást indít, amelynek keretében erőszakkal soroznak be fiatalokat, hogy a háborús övezetbe küldjék őket. Ezért márciusban úgy döntöttem, hogy Thaiföldre megyek. Ott próbáltam közben újragondolni, mit kezdjek az életemmel. Elvégeztem néhány tanfolyamot, részmunkaidős állásokat vállaltam. Másrészt nézegettem az európai egyetemeket, hogy hol folytassam a tanulmányaimat. Jelentkeztem néhány csehországi és lengyelországi egyetemre, fel is vettek, és végül Csehországot választottam. Sajnos röviddel a kezdés előtt lemondták a nemzetközi képzést, mert nem jelentkeztek rá elegen. Szóval hirtelen felborultak a terveim. Olyan egyetemeket kerestem hát, amelyek még fogadtak jelentkezéseket, Magyarországon volt egy ilyen, fel is vettek, és most itt vagyok.
Samaher: Számomra a háború volt a meghatározó tényező: nehéz ez, mivel születésem óta tart. Soha nem jártam Szírián kívül, csak a szomszédos Libanonban. Nem tudtam, mi történik Szírián kívül, és kíváncsi voltam, hogyan élnek az emberek háború nélkül. Az egyetlen lehetőségnek a tanulás ígérkezett ösztöndíjjal vagy valami hasonló módon. A családom nem engedheti meg magának, hogy a tanulmányaimat finanszírozza, még a saját országomban sem, ezért 18 éves korom óta dolgoznom kellett. Próbáltam ösztöndíjat keresni, hogy eljöhessek. Így találtam rá egy nagyon jó magyar ösztöndíjra. Amikor aztán idekerültem, és lehetőségem nyílt a helyi emberekkel, különösen a Fokoláre közösség tagjaival együtt lenni, az nagyszerű volt. Hiszem, hogy Jézus rendezte el, hogy ebben az időszakban itt legyek. Ha újra választani lehetne, ismét Magyarországot választanám. (…)
– Tudom, hogy mindketten mélyen vallásosak vagytok. Hogyan segít jelenlegi élethelyzetetekben a hitetek?
Samaher: Számomra kereszténynek lenni azt jelenti, hogy bárkivel is találkozom, Jézusról teszek tanúságot. Magyarországon sok lehetőségem nyílt mások megsegítésére. Egy évvel utánunk érkezett néhány új diák, akik senkit sem ismertek, és nem tudták, mit hogyan tegyenek. Én voltam az egyetlen a diákok chatcsoportjában, aki azt válaszolta nekik, hogy szívesen segít. Szerintem ez a kereszténység: amikor nem csak azt teszed meg, amit kell, hanem azt, amire szükség van, mint Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében. Segítettem hát ezeknek az újonnan érkezett diákoknak.
Odamentem hozzájuk, megtanítottam nekik, hol, hogy lehet bevásárolni, hogy lehet telefonszámot létrehozni, elvittem őket enni, bemutattam nekik Budapestet és mindent, ami itt van. És társul szegődtem melléjük. Minden alkalommal nagyon meglepődtek. Manapság nem szokás ugyanis idegeneknek segíteni, mert általában vissza kell fizetni, amit érted tettek. Amikor megkérdezték, miért teszem ezt, megmondtam nekik, hogy nem kell viszonozniuk, és hogy ők is cselekedhetnek ugyanígy, amikor másokkal találkoznak. Hiszem, hogy ez a hullám megváltoztathatja a világot, mert ha én így viselkedek egy idegennel, ő sok más emberhez eljut, és így a világ majd megváltozik. (…)
Clara: Szüleim mindig azt tanították nekem, hogy soha ne veszítsem el a hitemet. Nagyon vallásosak voltak és aktívan részt vettek az egyházi közösségek életében, de az öcsém betegsége után még erősebb hitre leltek. Testvérem állapota kritikus volt, háromszor is az intenzív osztályon kezelték. Az orvosok nem tudták garantálni a gyógyulását, de mi úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk, amit csak tudunk, és hiszünk Istenben. Több kemoterápiás kezelés után az orvosok közölték velünk, hogy az állapota javult, és már nincs szüksége csontvelő-átültetésre. Igazán áldottnak és hálásnak éreztük magunkat. Azokban a nehéz időkben a családunk mindennap imádkozott, és hittünk abban, hogy Istentől kapunk erőt. (…)
– Az utolsó előtti kérdésem az, hogy hogy vannak most otthon a családtagjaitok, a szeretteitek?
Samaher: Valójában a családom két helyen él. Az egyik fele, a nővérem a családjával Libanonban, a másik fele, a szüleim és a bátyám egy keresztény szíriai faluban élnek. A bátyám úgy döntött, hogy a szüleimmel marad, hogy segítsen nekik, és nekünk támogatnunk kell őt, mert egy egész életre a faluban maradni nagy áldozat a részéről. Az anyagi helyzetük miatt így nem teheti meg, hogy megházasodjon, mégis úgy döntött, hogy a szüleinkkel marad, hogy segítsen nekik, mert ők egyre csak öregszenek. Hazánkban 60 év felett az emberek nem tudnak már egyedül élni. Gyorsabban öregszenek és betegszenek meg, mint más országokban, mert egész életükben háborúban éltek. Itt láttam 70-80 éves embereket, akik egészségesebbek, mint az 50-60 éves szüleim, akik túlhajszolták magukat. A bátyám egyébként méheket tenyészt, mézet készít.
Clara: Jelenleg biztonságban van a családom és egészségesek. A testvérem is jól van, és jók lettek a legutóbbi leletei is, úgyhogy megkönnyebbültem… A magyarországi tanulmányaim négy évig fognak tartani. Jelenleg néha aggódom a családom biztonságáért Mianmarban. Őszintén szólva, mostanában emiatt nem is alszom jól. Annak ellenére, hogy a városközpontban laknak, bármi megtörténhet, a helyzet egyre rosszabb. Nap, mint nap fegyveresek járőröznek a városban katonai gépjárművekkel, és felveszik a fiatal fiúkat, akiket meglátnak, akár 14-15 éveseket. Ha a családjuk vissza akarja kapni őket, meg kell vesztegetniük a katonákat. Ezért aggódom az öcsémért, aki hamarosan betölti a 18. életévét, és a családom biztonságáért is.
– Van valami üzenet, amit mindenképpen el akartok mondani az olvasóinknak? (…)
Samaher: Csak egy kis gondolat: idegennek lenni azt jelenti, hogy az ember távol van az otthonától, de ha jól választod meg otthonodat, akkor már nem fogod magad idegennek érezni. Ha otthonodul a mennyországot választod Jézussal, vagy az Egyházat, akkor nem fogod magad kívülállónak érezni, bárhová is mész a földön. Úgy fogod érezni, hogy minden más emberi lényhez tartozol, mert ő is Jézust hordozza magában…
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: Új Város Online
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
