Mit jelent a magyar ember számára Tokaj, és van-e ennek ma gazdasági következménye? Miért nem működik a Tokaji mint sikeres bormárka, és ki tehet erről? Mi kellene ahhoz, hogy a legpatinásabb és legismertebb magyar borvidék felébredjen évszázados álmából? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ Pallagi Ferenc Tokaji keserű című könyve, amely idén ősszel jelent meg a Vince Kiadónál.
A szerző maga is tokaji bortermelő, a legtöbben talán mégis a média világából ismerhetik, hiszen több ismert országos és regionális lapot birtokló magyar kiadóvállalatot is vezetett évtizedekig. Néhány éve visszavonult, és ahogy ő mondja, mádi kisnyugdíjasként elkezdte rendszerezni azt a hatalmas tudásanyagot, amelyet a borvidék múltjáról felhalmozott. A Tokaji keserű viszont nem egy borvidéktörténet, holott a hegyaljai bortermelés ötszáz éves történetéből jócskán merít (esetenként igencsak meglepő) információkat. A könyv első fejezetei inkább a múlttal, illetve azzal foglalkoznak, léteztek, vagy létezhettek-e valaha azok az állapotok a borvidéken, amelyeket az elmúlt száz év során a magyar ember előszeretettel hangoztat Tokaj dicsőséges mivoltát aláhúzandó. A könyv célja viszont nem adathalmazok közlése, hanem annak a (megválaszolhatatlan) kérdésnek a megválaszolása, hogy miért tart ma a tokaji bor ott, ahol tart, és miért nem ott, ahová évtizedekkel ezelőtt álmodtuk, vagy álmodjuk ma is.
Pallagi szabatos, publicisztikai stílusban sorolja azokat a mítoszokat és tényeket, amelyek meggátolták, hogy Tokajt és a tokajit ma a világ kiemelkedő és sikeres borvidékei, illetve bormárkái közt tartsák számon. Leszögezi egyebek mellett, hogy a borvidék területénél fogva eleve nem képes, mert nem is lehet képes olyan világpiaci szereplők mellé besorakozni, mint Piemont vagy Burgundia, és főleg nem édes aszú borokkal, amelyek a hegyaljai termelésnek is csak egy kis százalékát teszik ki. Nem kerüli meg a szocializmus éveiben alkalmazott gazdasági filozófia máig érezhető minőségromboló hatását, amely a Nyugaton oly nagy értéket képviselő (családi birtokokra értett) folytonosság megszüntetése mellett az elvárt tömegtermelés színvonalát tette országos és sok esetben helyi mércévé. Rámutat, hogy a rendszerváltás utáni állami szerepvállalás és sokmilliárdos támogatás „használni nem használt, de ártani biztosan ártott”. Megkockáztat olyan kijelentéseket, hogy az elmúlt tizenöt évben néhány magyar blogger többet tett a tokaji borok hazai népszerűsítéséért, mint a központi stratégia (már ha volt ilyen, mert ez sem mindig volt).
Kapunk a könyvből hasznos fogyasztói tanácsokat is, melyek nem csak Tokajban érvényesek. Említi a szabályt, hogy egy ismeretlen pincénél az első kóstolásnál a legolcsóbb alapbort kérjük. Ha az rendben van, jöhet a többi is, de ha nincs rendben, menjünk inkább máshová. „Ott, ahol az árak és a minőségek pontosan illeszkednek egymáshoz, a legolcsóbb borok is ihatók. (…) Az olcsó tokaji borok nem ilyenek!”
De foglalkozik a bormárka-építéssel is, leszögezve, attól még, hogy valaki jó bort tud készíteni, nem biztos, hogy azt jól el is tudja adni. Szó esik eredetvédelemről, borhamisításról, és a borvidéket jellemző familiáris, patriarchális viszonyokról, amelyekben senki nem meri vállalni a kritikus véleményét, mondván, jobb a békesség.
Félreértés ne essék, Pallagi Ferenc nem szidja Tokajt, sem a tokaji bortermelőket. Csupán próbálja tényekkel alátámasztva elmagyarázni (szakmabelinek és laikusnak), hogy aközött, amit mi Tokajról gondolunk, és ami az aktuális nemzetközi mérce, hiányzik néhány lépcsőfok. Ezeknek a megtétele pedig még jó néhány évtizednyi tanulást igényel. Pallagi mondanivalójának esszenciája talán úgy foglalható össze, hogy bár Tokajban ma jó néhány olyan pince (elsősorban középbirtok) van, amelynek borai nemzetközi szinten is megállják a helyüket, a borvidék nagy része nem minőségi szempontok szerint termel, a zavaros állami beavatkozások és stratégiaváltások következményeképp pedig egy darabig nem is fog. Közben a világ borpiacára olyan országok lépnek be egyre kiválóbb minőségű tételekkel, amelyek semmilyen borkészítési hagyományt nem tudnak felmutatni. Itt pedig nem azt a kérdést kell feltennünk, hogy ugyan ki kíváncsi a Kanadában vagy Uruguayban termett borokra, hanem az, hogy ha ezekben az országokban hagyomány nélkül is tudnak sikeres bormárkákat építeni (biztosítva az ágazatban dolgozók megélhetését), akkor mifelénk miért nem (miközben itt még hagyomány is lenne hozzá). „El kellene elsősorban dönteni, miféle gazdasági modellt követve lesz képes Tokaj önmagát finanszírozni, nyereséges bortermelésével jólétet és biztonságot adni az itt lakóknak és távlatokat biztosítani az utódaiknak” – szól a kiadvány egyik kulcsmondata.
Pallagi Ferenc könyve hasznos és érdekes olvasmány lehet bárkinek, aki szeretne többet tudni Tokajról, a tokaji borokról vagy a borpiac működéséről. A kötet végén található névjegyzék pedig afféle ráadásként rendszerezi azokat a szakírókat és termelőket, akikre Tokaj kapcsán figyelni érdemes.
Pallagi Ferenc: Tokaji keserű. Borokról és a szabadságról, Vince Kiadó, Budapest, 2021
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
