Megdöbbenve olvastam Puhl Sándor halálhírét. Tele van vele a világsajtó, nekem azonban annak az egy órának (vagy talán valamivel több időnek) az emléke ugrik be , amit rám áldozott az életéből.
Nem kellett volna, hiszen akkori hírneve a futballvilág magaslataira repítette, s onnan nem szokás letekinteni egy újságíró kedvéért. A múlt század kilencvenes éveiben jártunk, és ő volt akkor a magyar futball legismertebb jelzőlámpája. Négy évig jegyezték a világ legjobb játékvezetőjeként, világbajnoki és BL-döntőt fújt. És tekintélyével nem lehetett nem észrevenni a pályán, ugyanakkor észrevétlenül volt jelen, mint a futballkirály, Pelé mondta róla.
A budapesti Fáy utcában egy Vasas–Vác élvonalbeli bajnokin találkoztunk. Már egy órával a megbeszélt időpont előtt ott leselkedtünk fotós kollégámmal, hátha hamarabb érkezik, és akkor többet kérdezősködhetek. Mert nem mindennap faggathatja az ember a világ legjobb futballbíróját. Ő azonban elfoglalt ember volt, Már nyugtalankodni kezdtem, lesz-e ebből valami, mert vészesen közeledett a kezdő sípszó ideje. Egyszer csak begördült Saabja a parkolóba, akkor is telefonált. Aztán kiszállt, vállára akasztotta sporttáskáját, és mintha már ki tudja hányszor találkoztunk volna, szóba elegyedett velünk. Bő egy óra maradt a kezdőrúgásig, bekísértük a játékvezetői öltözőbe, és fél órán át jöhetett bárki, csak a kérdéseim érdekelték. Válaszaiból kiderült, hogy szerénysége, a játékosok, a játékvezető társak tisztelete és vele született bírói készsége tartja a legjobbak között.
Ezután kivételes alkalomban volt részem, amikor a játékoskijáróban, majd a pálya széléről, Szepesi-látószögből szemlélhettem mozgását, milyen ereje van sípjának, gesztusainak. Ma sem tudnám kifejezőbben leírni, mint akkor: „Mindent megkapott, ami a magyar bajnokit irányító játékvezetőnek kijár: a labdarúgás mérhetetlen tiszteletét (Amikor a játékoskijáróban megjelenve sípjába fújt, fokozatosan előbújtak a futballisták, és kisiskolásokra emlékeztető hangos köszöntéssel, némelyikük pedig kézfogással is üdvözölte nagyra becsült sporttársát. Mielőtt bevonultak volna, a szőke bíró odaszólt nekik: Jó játékot, uraim!) és a szurkolók hol rosszmájú, hol heccelő bekiabálásait. De ez mit sem befolyásolta ítéleteiben.”
A meccsből semmi, Puhlból minden megmaradt emlékeimben. Megadta a telefonszámát, és én máskor is zavartam az egri Dómus áruház igazgatóját. Mert akkor ez volt a fő foglalkozása. A titkárnője már betéve ismerhette a hangomat, s adta is őt, mikor lehetett. Mikor harmadszor lett a világ legjobb játékvezetője, újra felhívtam. Újabb fél órát áldozott rám telített életéből. Elárulta nem titkolt futballbírói mottóját, miszerint az a jó játékvezető, akit nem lehet észrevenni a pályán, de amikor kell, észre kell venni, hogy ott van. Mindenkinek a tudtára adta, hogy a futballbíráskodás sajnos olyan pálya, melyen hiba nélkül nem lehet működni. „Én még soha nem vezettem hibátlanul” – erősítette meg állítását.
Többször már nem találkoztunk, csak a képernyő hozta be az életembe bírói ténykedését a világ futballpályáiról. Nemegyszer nálunk, Szlovákiában is megfordult, ha az ideje engedte, elfogadta a meghívásokat. A Rozsnyói járásban fekvő Várhosszúréten hiába vártuk, elfoglaltsága miatt Vágner László sporttársát küldte közénk, Dunamocson, a Komáromi járásban meg én nem voltam jelen, ahol szavai szerint nagyon jól érezte magát, s remélte, azok is jól szórakoztak, akik kimentek a mérkőzésre. Bennünk most azonban más érzések kavarognak. A döbbenet után a szomorúságéi. 65 évesen vitte el a koronavírus, emlékeinkben azonban tovább él.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
