Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„…az ember annyit ér, amennyit türelmesen szeret.”
(Iancu Laura)
A Petőfi 200 évében alkalmunk van hathatósabban hangsúlyozni, amit a szakmai közmegegyezés régóta tud: Petőfi Sándor legföljebb a romantikus szerepkimunkálás szintjén volt, mint azonos című versében írja, a természet vadvirága.
Erre egyetlen példát hozok, egyik legismertebb versének két sorát. Osztozva Báthori Csaba tudósabb ráismerésében: „Mert láttam: mágikus plakatív – főleg politikai – költészetének homlokzata mögött kevesen látják művészetének elemi erejét, képzeletének telitalálatait, nyelvének modernségét, a Petőfi-varázs művészi alkotóelemeit. Az ember úgy érzi: ez a költő újra meg újra, versről versre megszeretteti velünk anyanyelvünket.” (Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit?, nepszava.hu, 2023. 08. 06.)
Az anyaversek történeti halmazában a Füstbement terv (1844) népszerűségével talán csak az Anyám fekete rózsa vetekszik. De míg Csoóri Sándor gyöngéden melankolikus szürrealizmusa elszabadítja a világot a valóságtól, a Petőfi-szólam épp ellenkezőleg: valósággá stilizálja a hétköznapokat. A vers második strófájának 3–4. sora mindannyiunk olvasói eszméletében otthonosan fészkel:
„Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.”
Hadd csatoljak néhány megjegyzést csak ehhez a kicsinyke, de beszédes és jellemző szöveghelyhez!
(1) Mikor kinyújtja/kitárja a karját, mely/mellyel a bölcsőmet ringatta: hozzávetőleg így szólna ez a szöveghely mai szavakkal és semleges szórenddel. A nyomatékos mondattani közbeékelés („mely bölcsőm ringatá”) nyelvtani múlt időt („ringatá”) illeszt a nyelvtani jelen (logikailag jövő) időbe („terjeszti ki”), azaz grammatikailag fejezi ki a jelenbe szervesült, jelenben élő múlt érzelmi tényét. (2) A „terjeszti ki” szóválasztás – a kiterjesztés/kiterjedés tudományos képzetköreinek fölkeltésével – mai nyelvérzékünknek azt sugallja, mintha önálló világdimenzió volna a szeretet. (3) Hogy az anya nem a karját, hanem „a kart terjeszti ki”, egyrészt a spondeusnál szabatosabb jambus érdekét segíti. Ennél lényegesebb azonban, hogy a birtokos személyjel elhagyásával eloldja a kart (az ölelést) a személytől, amivel azt állítja: személyen túli hatalom/akarat (vö. a kart → akart) a szeretet. (4) A „kart terjeszti ki” szószerkezetben az r utáni két t-t csak modorosságig pedáns ejtésmód tagolhatja ketté – egyébként alighanem így hangzik ez a rész: [a kar terjeszti ki]. Vagyis megfordul a tárgyiasság iránya, amennyiben fonologikusan nemcsak az anya a kart, de a kar is „kiterjeszti” az anyát. Ez újólag az emberi szándéknál erősebb érzelmi minőségre mutat. (5) Ugyanezen megfontolás a magánosan ejtett t-t máshova is helyezheti. Ekkor [a kart erjeszti] szókapcsolat lobban fülünkbe, az ölelés organikus-természetes elháríthatatlanságát tanúsítva. (6) A szöveg – ezt a „mely” vonatkozó névmás jelzi – nem tesz különbséget a bölcsőt ringató egykori és az ölelésre kész mostani kar között. Mintha el sem teltek volna évtizedek. Ez a nüansznyi megoldás azt jelenti ki: a kar ugyanaz, vagyis az anyai szeretet a) múlhatatlan, b) önazonos. (7) Alliterációs széphangzás – az m-ek mellett az ly, az l és az ng hangkapcsolat az első idézett sorban – visz közel a jelenet meghittségéhez. (8) Az ajak- és zárhangok (m, b) négyszeres jelenlétét követően a második sor hangzóit kivétel nélkül nyitott ajakkal képezzük, ami a megnyílás, ölelésre tárulkozás fonetikai leképezése. (A mű mintegy megvalósítja, amiről beszél.) (9) Palatális (magas) magánhangzókkal indul („Midőn, mely bölcsőm”) és fejeződik be („terjeszti ki”) ez a szöveghely, a kettő közt veláris (mély) hangrendet („ringatá, / a kart”) találunk. Ez az enyhén keretező szerkezet a formanyelv hangzati síkján modellálja a közrefogás, körbeölelés gesztusát. (10) Mondattannal kezdtük, zárjuk verstannal: a mű azt az angol/skót balladaformát ölti magára (8-6-8-6 szótagos, jambikus sorok), mely más jelentős, 19. századi magyar költeményeknek is versformája. Hiszen ugyanez a dalos dinamika dobban elő Arany János balladaremekéből, A walesi bárdokból (1857) – vagy, ami most még lényegesebb, Vörösmarty Mihály Szózatából (1836) is. Utóbbinak rögtön a nyitányában ismerős képre bukkanunk: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.” Ha a nyolc évvel későbbi Füstbement tervet e strófához mérve olvassuk, az tűnik föl, hogy Petőfi verse a bölcső újraértelmezett motívuma – mint titkos tengely – körül szinte elforog, ami egy költészettörténeti korszakváltást is nyilvánvalóvá tesz: a Szózat romantikus-hazafias pátoszáról a figyelem iránya a bensőséges együttlét bizalmi köreire, életképi igazságára vetődik, a stílus pedig – ehhez igazodóan – köznyelvhez közelítő jegyeket mutat. (Ide tartozó sajátosság, hogy a mű a költészet gyakori paradoxonát éli újra, amennyiben szavak vallanak általa a szavakkal kifejezhetetlenről: „Mit mondok majd először is / Kedvest, szépet neki?” vs. „S én csüggtem ajkán… szótlanúl… / Mint a gyümölcs a fán.”)
(+1) Legvégül egy gondolatjáték. Bízva abban, hogy Petőfi népies költészetétől talán nem teljesen idegen mozzanat, ha popkulturális vonatkozását is érzékeljük. Meglehet ugyanis, hogy egy 1992-ben készült – és csakhamar kultikussá vált – amerikai thriller, A kéz, amely a bölcsőt ringatja (The Hand that Rocks the Cradle) hazai népszerűségéhez is hozzájárult valamelyest, hogy címével a Petőfi-áthallás okán is barátkozott meg oly könnyen a magyar befogadó…
Az ő szemében csoda – kivívott siker – volt már az önmagában, hogy egy nem szabad korban szabadon beszélhetett.” Ezt is Báthori Csaba írja. Idézem, hogy ráébresszem magamat is: csak aki szabadon beszél, az szerethet szabadon.
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
