Nem vagyok híve az erőltetett extravaganciának, a kultúrában különösen nem. Persze vitathatatlan: vannak érdekes extrém személyiségek a művészek között, még zsenik is. Viszont az a fajta zsenialitás kizárólag az önazonosság hitelességéből fakad.
Az extravagáns legtöbbször öncélú magamutogató, aki sérüléseiből és sértettségeiből ideát kreál. Olyan, mint a „lázadó” kamasz; haladónak, véleményformálónak képzeli magát, miközben az ő különállása is csak behódolás egy szubkultúra képviselői által irányított tömegízlésmintának. Úgy egyedi, hogy észre sem veszi, valójában számtalan van belőle. Az extravagáns alkotó, előadó időhöz kötött, ugyanúgy, mint a trend és a divat. A lehető legmulandóbb fajta. Ideig-óráig hat, és akkor is csak azért, mert mindig talál könnyen megvezethető „progresszíveket”, akik görcsös valahova tartozni akarásukban ruhát vizionálnak a meztelen királyra.
A karmester fenegyerek, az athéni születésű, de kötődéseiben „eloroszosodott” Teodor Currentzis személyiségéhez hasonló fenntartásokkal közelítettem. Különös figura a klasszikus zene világában. Ötvenévesen is egy nyakigláb siheder, valamiféle elvont hippi, egy punk és egy emós keveréke oldalt felnyírt, máshol hosszúra hagyott hajával, szikárságát hangsúlyozó fekete öltözékeivel, élénk gesztusaival. Még a kézmozdulataival machináló portréi is a különállóságát üzenik, amelyek között alig találni olyat, ami ne egy elszabadult művészfotós eredetieskedését tükrözné. A zeneiségéről, a zenéhez való viszonyáról szóló hírek, recenziók, beszámolók azonban egészen másról tanúskodtak. 2018-ban már járt Budapesten, akkor a permi MusicAeterna zenekarral lépett fel a Müpában. És ódákat zengtek róla itthon is. Arról, hogy milyen új, ismeretlen rétegeit tárta fel a műsorra tűzött (Mahler-) daraboknak, mennyire összetett és mély mindaz, amit a rábízott együttesekkel művel. November 17-én ismét a Müpába várták Currentzist; ezúttal a tavaly alapított, a világ különböző országait képviselő, kiváló ifjú hangszeresekből verbuvált Utopia Orchestrával jött. Kelemen Barnabás pazar szólójával Brahms D-dúr hegedűversenyét és Csajkovszkij V. (e-moll) szimfóniáját szólaltatták meg.
E koncertre készülve beszereztem Currentzis néhány felvételét, köztük Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniáját, aminél jobb teszt talán nem is létezik arra nézve, hogy kiderüljön, érző és értő művészről van-e szó vagy egy népszerűségre törő, blöffölő szélhámosról. Az első tétel tíz percének elteltével már a felfedezés izgalmának és a tanúságtétel erejének olyasféle nyugtalansága kerített hatalmába, amilyet csak a legnagyobb remekművekkel szembesülve, az élet legmegindítóbb pillanataiban él át az ember. Amikor feltárul az a fajta lelki rokonság, amit a hozzánk legközelebb állókkal, régi-új hitvallókkal, írókkal, zeneszerzőkkel, alkotókkal kapcsolatban érezhetünk. A „Patetikus” minden egyes hangjának logikája, a színek és árnyalatok gazdagsága, pátosz és negédesség nélkül az orosz lélek karaktere és Csajkovszkij sorsának mérhetetlen drámája tárul fel ebben az autentikus olvasatban. Ha valaki arról érdeklődne, hogy e szimfónia számos felvétele közül most melyik a legmagasabb rendű, a válasz magától értetődő.
A felfokozott várakozást visszaigazolta a novemberi koncert a Művészetek Palotájában. Currentzis „izgága”, a darabot eltáncoló vezénylése akár karmester-paródiának is tűnhet. Pálca nélkül dirigál; a Brahms-concertót nem dobogóról, hanem a szólista mellől, féloldalasan, forgolódva, a zenekar terébe be-belépve. Csajkovszkijt kívülről tudja. A szimfónia közben már használja a pulpitust, az együttes nagy része ugyanis itt már – persze hangszertípustól függően – állva játszik. Currentzis előadói módszerei közé tartozik a muzsikusok mozgásának ilyetén megkönnyítése, ami a kifejezés közvetlenségét, akadálytalanítását szolgálja. Az ő sokat emlegetett „mágiája” a zenésztársakkal való folytonos kommunikációban, a gondolatátvitelben, az ezt segítő túlvezérelt, de nagyon is hatékony testbeszédben, a mindent pontosan jelző kézmozdulatokban rejlik. Currentzis egyik titka, hogy (egyszerre) nem visz nagy repertoárt, kevesebb darabbal foglalkozik, viszont azokat zenészeivel a próbák alkalmával lényegében hangról hangra „átelmélkedi”. Ezért érzi úgy a hallgató, hogy még az agyonjátszott művekkel is képes nemcsak stílusosat és újat, hanem többet mondani. Integráló, az ellentéteket feloldó személyiség; egyszerre korkövető művész, magamutogató lázadó és hagyománytisztelő misztikus, aki szereplései – ha tetszik, lelkigyakorlatai – előtt rendre ortodox keresztvetéssel lép a takarásból a pódiumra.
Közeleg a karácsony; nemhogy itthon, Európában, de immár az egész világon nincs ünnep A diótörő, Csajkovszkij eme késői alkotása nélkül. Minden ízében remekmű ez is. Másfél órányi varázslatos zene; a zeneszerző komor lelkiállapotával ellentétben (érthetetlen, de) csupa fény, játékosság, lelemény, áradó melódia. A diótörő, amit a legtöbben könnyűnek hisznek és felhőtlennek hallanak. Számomra a darab abszolút zenei csúcspontja, kedvenc részlete mindig is a nagy Pas de deux volt. Ez a melankolikus lírából drámai dübörgésbe átcsapó tétel a maga ismétlődő, lefelé tartó, fájdalmas dallamával, amelynek nehézkedése, megrendítő volta sehogyan sem illik a karácsonyi álomhoz, a tündérmeséhez. És Currentzis éppen ezt választotta ráadásnak, külön utalva Csajkovszkijnak a bemutató után pár hónappal később elkövetett öngyilkosságára. Az első jeles karmester, aki felfedezte és szóvá tette e tényt, az árnyékot, a „cukormázba” csomagolt tragédiát. Választása és az előadás súlya minden kétséget kizáróan igazolta vissza mindazt, ami Currentzis előzetes hallgatása közben már megsejthető volt: kivételes értő, beavatott közvetítő Ég és Föld, ember és ember között.
Fotó: Hirling Bálint / Müpa
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
