Nem csodálom, hogy ezt az országot nem érti senki. Nemcsak a nyelve miatt, hanem a lelke miatt sem. Itt évszázadok óta egy időben, egyszerre mindenki úgy érzi, hatalmon is van meg ellenzékben is
Többségben is van, s ugyanakkor elnyomott kisebbség is. Mindezt együtt. Ebben az országban közéleti értelemben elégedett ember nincs. Egyetlenegy sincs, és sohasem volt. Viszont mindenkinek igaza van. A ma hatalmon lévők is úgy érzik, hogy mindennapos szabadságharcot kell vívniuk, s az ellenerők kezében olyan eszközök vannak, amelyekkel alig tudják felvenni a versenyt. A miniszterelnök, reggel, ha elolvassa a lapokat, nem tudom, melyik „oldalét” választja inkább. Talál e támaszt, muníciót, érveket az ő politikai oldalához húzó lapokban, s ezért ezeket böngészi, avagy inkább ez ellenzékieket olvassa, hogy tudja, honnan jön a támadás, a kritika, mire készüljön, mivel próbálják ellehetetleníteni, megingatni. S ha van idő mindkettőre? Egy pillanatra, ha a tekintete megpihen valamely kedves tárgyon, hogyan érzi: kétharmaddal a háta mögött kiből van több, barátból vagy ellenségből?
Ennek a helyzetnek vannak tradicionális okai is. Magyarország végzetes kiszolgáltatottsága a külső erőknek, ami Mohács után vált alapélményünkké. Előzményei ennek is voltak, az Árpádok idejéből is. De akkor még az örök „merániakkal” sikerült elbánni. Azután uralkodott el ez az érzés: örökké résen lenni, mert a fejünkre nő a Habsburgokkal érkező német s mindenféle organizáció. Hatalmon is vagyunk – megyében, birtokon, a földünkön –, meg elnyomva is vagyunk, mert nem hívják össze az országgyűlést. Eb ura fakó, József császár nem királyunk! S közben mit gondolhatott a paraszt, ha jobbágy volt, ha szabad? Mint gondolhatott a városi polgár, ha magyar volt, ha német? Itt mindenki egyszerre volt többségben és elnyomatásban. Egyszerre Habsburg-császár és magyar király. S legyünk őszinték: inkább volt császár, mintsem király. A mi királyunk és az ő császáruk. Frusztrált állapot.
A Habsburgokkal sok bajunk volt. Köszönhetünk is nekik egyet s mást, egyetlen Habsburg-uralkodót sem sikerült teljes szívvel a magunk oldalára állítani. Mondjuk így: magyarrá tenni. Pedig ki mindenkit! Szlávnak, németnek, zsidónak született nagyszerű embereket. A Habsburgok „magyar ágából” is túl későn jött csak olyan, aki ténylegesen magyarnak vallotta magát, József Ágost királyi herceg. Az íratlan protokoll szerint ő rögtön a kormányzó után következett, de hát Horthy Miklós semmibe vette, a királyt elűzte, az ő „homo regius”-i pozícióját elsöpörte, a Habsburgokat megfosztotta a magyar tróntól, s a protokoll-listán még egy Gömbös Gyula (murgai tanító fia) is előrébb kerülhetett. De Horthynak sem lehetett könnyű: hatalmon volt csaknem negyedszázadig, de igazán sem az arisztokrácia, sem a felső katolikus klérus, sem a magyarországi Habsburgok, sem az értelmiség nagy részének támogatását nem érezhette. A parasztság, a munkásság nagyon messze volt a Vártól. Végül még a dédelgetett tisztikar is elfordult tőle ’44-ben. Horthy mellett igazán és feltétel nélkül a nagypolgárság állt s az általa befolyásolt „középosztály”. Köztük az izraelita vallású zsidó nagytőkések, kereskedők. Micsoda ellentmondás! Mert ők is úgy érezhették – teljes joggal –, hogy hatalmon vannak, de a közélet felszínén gyakran megbélyegzett „idegenség” jellemezte helyzetüket.
A kiegyezés után, a dualista Osztrák–Magyar Monarchiában a negyvenmilliós állam nem német és magyar polgárai úgy érezhették, hogy itt a németek (osztrákok) meg a magyarok vannak hatalmon, pedig ők vannak többségben. A magyarok többsége meg úgy érezte, csak másodpolgár, a döntő kérdésekben az udvar szava megkérdőjelezhetetlen, s nincs eszköze nemzeti céljainak elérésére.
Ha megvizsgáljuk a korszak választásait, kiderül, hogy a tisztán magyarlakta területeken legtöbbször ellenzéki többség alakult ki. Mégis, a szabadelvű kormánypárt 1905-ig minden választást könnyen megnyert, főleg a nemzetiségi területek mandátumainak megszerzésével. (Itt a választójogi cenzusok, a voksvásárlás és az adminisztratív nyomás jobban működött.) Mindenkinek volt sérelme, hiszen még a magyar kormány is ellenzéki volt néha – Béccsel szemben! S akkor ki mindenki a kormánnyal szemben! Függetlenségi, negyvennyolcas, nemzetiségi, szocialista, szabadkőműves, katolikus-klerikális, radikális vagy csak egyszerűen nyomorgó pária.
Ugyanakkor – mivel az állam túlhatalma egyre nőtt, s egyre többen és több szállal kapcsolódtak az államhoz, kormánypártinak is kellett lenni. De az ellenzékiség uralkodhatott megyében, nagybirtokon, gyárban, egyházban, kulturális intézményben, sok helyen. A magyarok ragaszkodtak a dualizmushoz is, holott sok jót Bécstől nem várhattak. S aztán elvéreztek egy hatalmas háborúban, Bécs nyomására. Na ezt értse meg egy angol színésznő vagy portugál aktivista, mielőtt szólni mer „magyar ügyben”.
Nem, nem várhatjuk el. Előbb magunknak kellene megérteni magunkat. A fenti két történelmi korszak csúnya bukással ért véget. A bukás fő oka kívülről érkezett, de természetesen megvan a mi felelősségünk is. A ránk kényszerített háborúk lényegét nem értettük, vagy csak későn értettük meg. De akkor már Trianon, majd a szovjet megszállás következett. Sablonok alapján az sem érthető, mi történt 1948 és 1990 között. Nem azért, mert a felszínes propaganda szerint mindannyian hatalmon voltunk (99,8 százalék), hanem mert a hatalmon lévők is tisztában voltak azzal, hogy a „nép” ellenzékben van. Az biztos volt, hogy többségben van… (És nem csak a börtönökben, táborokban fogva tartottak, megbélyegzettek.)
Talán Kádár és néhány bolondja egy-két évre elhitte, hogy tényleg igaz a tétele, hogy aki nincs ellene, az már vele van. De azért a III. Főcsoportfőnökség tovább dolgozott a „belső ellenség” likvidálásán. Az ellenzékiség a diktatúrában valamiféle kulturális igénnyé vált. Nem volt feltétlenül politikai megnyilvánulás, erre nem volt terep és elszántság sem. De a kultúra az más! Állítólag itt mindenki értett mindent a sorok között. Kacsingatott, de kacsintott a hatalom felé is, naná. És a hatalom is kacsingatott a „lakosság” felé. A messziről jött idegen azt hihette, valami furcsa szembetegség gyötri ezt a belterjes nemzetet. Kicsit talán sajnálta is.
Ebből is érthető, ami 1990 után történt. Súlyos volt a gazdasági összeomlás; alávaló a nemzetközi tőke magatartása (felvásárlásunk, majd sok esetben a szakadékba lökésünk); álságosak a politikai ígéretek. De a legveszedelmesebb a „kifelé kacsintás”, a nemzet elleni támadás. Ennek is sok hadszíntere volt és van. A munkaerő és a vagyon kiszolgáltatása, „agyelszívás”, nyílt vagy álcázott nemzetellenes szervezetek beépítése a társadalmi önszerveződés szférájába, az illegális – és ezért kezelhetetlen – bevándorlás kényszerítése, a kvóta erőltetése stb. De a legfontosabb a kultúra területe.
Mert lett légyen valaki hatalmon vagy ellenzékben, legyen akár egyszerre mindkét helyzetben, hasadjon a lelke, érezze magát kisebbségben vagy többségben: de maradjon meg a magyar kultúra pártján. S itt a lényeg: aki a magyar kultúra pártján áll, az egyben a magyar nemzet pártján is áll. Különválasztani ezt nem lehet. S viszont: aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy. Csinálhatja magyarul is. Kormányon vagy ellenzékben, egyre megy. Erről szól harminc éve a légiháború, erről szól minden belső villongás, erről szól most a színművészet ügye is.
Nem csodálom, hogy nehéz ezt átlátni, egy angol színésznőtől el sem várom. De egy magyartól? Ha másra nem is, arra jó ez a perpatvar, hogy kiderüljön: ki áll itt a magyar kultúra pártján. Sok csalódás fog érni minket. Sok kedves arcról fog kiderülni, hogy máshová tartozónak érzi magát, vagy nem ért semmit. Nem baj. Talán a nemzet megérti végre, hogy önmagunkkal szemben ellenzékben lenni nem is olyan hasznos dolog.
Legfeljebb egy magyar hagyomány….
Szerencsés Károly
A szerző történész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
