A történet 1945. január 6-án, Mezőberényben kezdődött. A megszállás után először a németes nevű magyar embereket szedték össze, ám később a fogolylétszámok kiegészítése végett bárkit elhurcolhattak.
Éppen a Vízkereszti Istentiszteletre hívott a berényi templom harangja, amikor is kezdetét vette a mezőberényi svábok meghurcoltatása.
Ekkor indultak útnak azok a Gyulára tartó lovas fogatok, amelyeken a szovjet GPU által „összegyűjtött” 572 mezőberényi lakos ült. A Szovjetunió területére, „jóvátételi” kényszermunkára indították útnak őket. A szovjet tisztek nagy részben az 1941. évben történt népszámlálás következtében a magukat német nemzetiségűnek vallókat és a németes nevű magyar embereket gyűjtötték össze, ám a lovas kocsikon többen ültek olyanok is, akiknek nem volt köze a svábsághoz, kizárólag a fogolylétszámok kiegészítése indokolta, hogy ezeket az embereket is – erőszakkal – a kocsikra ültették, ahonnan már nem volt visszaút.
A násznép elmaradt
Az egyik lovas fogaton ült – lánytestvérével együtt – az ekkor még 17 éves Krattinger Magdolna is, aki 1944-ben Mezőberényben ismerte meg az éppen a 22. életévébe lépő, szintén mezőberényi Chovanyecz Pált. A fiatalembert a sorozások alkalmával – szívbetegsége miatt – alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra, majd az 1944. december 21-én kihirdetett 0060. számú– jóvátételi munkára kötelező – parancs hatálya alól is mentesült, ezért ő Mezőberényben maradhatott volna. Ám a fiatal pár között kialakult ismeretség szerelmi kapoccsá fűződött, ezért Chovanyecz Pál kísérletet tett párja kimentésére, ám ez nem sikerült, így ő is az iskola épületében létesült gyűjtőtáborban kívánt maradni. Magdolna szülei még ebben a helyzetben is feltételeket szabtak, hogy a pár együtt lehessen a fogság ideje alatt, ugyanis a lány édesapja – a kor erkölcsi normáit példázva – legalább polgári házasságkötéshez kötötte a Szovjetunióba történő „páros utazást”.
„Meg kell, hogy esküdjetek, hogy együtt tudjatok kimenni…” – idézi édesapja szavait a ma 88 éves Chovanyecz Pálné Krattinger Magdolna. Majd elmondja, hogy a házasságkötő teremben állva „… szegény édesanyám úgy sírt, mikor végignézett rajtam, eszébe jutott, hogy milyen menyasszony akartam lenni. Keserves volt, legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. A házasságkötésnél tanúként csupán egy rendőr és egy hivatalsegéd volt jelen. A násznép elmaradt…
A friss házasokat – a kocsik Gyulára érkezése után –külön-külön vagonba helyezték el, így vette kezdetét a 23 napig tartó „nászút” a sahtii kényszermunkatáborba. (Sahti városa Gyulától 1969 km távolságra, a mai Oroszország rosztovi területén, Krasznodartól északra helyezkedik el.)
A szerelvény 1945. január 29-én érkezett meg Sahtiba, ahol a házaspárokat is külön lágerben helyezték el, nem maradhattak együtt. A felsorakoztatás és a képességfelmérés következtében Chovanyecz Pál asztalos szakmájának köszönhetően a lágermunkások közé került, míg Magdolnának – gyenge testalkata miatt – a szénbánya felszínen végezhető munkafajtái közül a szénválogatás feladata jutott. Sorsuk jobbra fordulását csak a férj munkájának esetleges elismerésétől várhatták, ugyanis köztudott volt a magyar szakemberekről, hogy a malenkij robot ideje alatt a szovjet tisztek lakásaiban számtalan területen végeztek magas minőségű szakmai munkát, amit a szovjetek elismertek. A munkáért cserébe igyekeztek is kedvezni az illető foglyoknak.
Gyermekáldás a táborban
Chovanyecz Pál 8 órás műszakok alatt mindvégig asztalos munkát végzett a tisztek lakásaiban. Ennek köszönhették, hogy felesége Magdolna viszonylag rövid idő után bekerülhetett a láger konyhájába, ahol ezt követően segédmunkásként dolgozott. Nagy öröm volt ez a házaspár számára, hiszen végre minden nap egymás mellé térhettek nyugovóra, hiszen Pál munkájának elismeréseként azt a kis épületet is megkapták lakóhelyül, amelyben a láger központi vízcsapja helyezkedett el. A barakkok magánya után a saját kis szoba megnyugvást adott a fiatal házaspárnak és a nők biológiai folyamatait befolyásoló hormonkezelések ellenére Magdolna rövid idő után máris kisgyermeket várhatott. A leendő szülők megörültek a hírnek, hiszen abban a hitben voltak, hogy várandósságra való tekintettel legalább a leendő anya hazajöhet. Nem így történt, hisz Magdolna kilenc hónap elteltével Sahtiban, a lágerben szülte meg gyermekét. A körülményekről Magdi néni számolt be:
– „[…] 1947. március 30-án reggel vittek volna a kórházba, de már idő nem volt rá, és akkor bent, abba a kis szobába szültem meg a lányomat. Volt ott egy felcser, egy orvos, és egy mezőberényi nő, mint írnok. Azok jöttek ki hozzám azon a napon, reggel. Rövid idővel ez után, mikor a bánya dudálta az 5 órát, akkor született meg ő, akkor sírta el magát először, egyem meg a lelkit. Nehéz volt nagyon, már azért is nehéz volt, mert nagyon sokat sírtam miatta, hogy terhes lettem. Mondom, ha véletlenül betegszállítással haza akarnak hozni, a férjem meg Önként jött velem ki, és ő kint marad… Mert önként jött ki, nem kellett volna, hogy jöjjön. Ezért rengeteget szenvedtem. Önmagam viszont nem tudtam volna hazajönni, nem lett volna szívem otthagyni Őt. De hála Istennek jóra lett minden.”
A szülést követő mindennapok is számos nehézséget és bonyodalmat tartogattak a család számára, ugyanis a gyermek táplálását nagyban befolyásolta, hogy az édesanya egyik melle begyulladt, amit rövidesen meg is operáltak a láger kórházában, így napról-napra csökkentek a gyermek életben maradási esélyei, ám ekkor jött az emberi összefogás és segítség:
– „A lágerben volt egy zöld kereszt, oda kellett vinni havonta egyszer a csecsemőket. Hárman voltak kisbabák a lágerben (mind Mezőberényiek) és akkor az ebédet onnan kaptuk. Az volt a szerencsénk, hogy a konyhán nagyon jó ismerősök voltak, két férfitestvér, akik tolmácsként is működtek, így ők a raktárból mindig tudtak adni hol ezt, hol azt, ruhaanyagot. Mindig volt, aki megvarrta a pólyától kezdve a kis ingekig, kis ruhákig, mindenki segített, mindenki csinált valamit” – emlékezik Magdi néni. „A férjem is nagyon örült neki, hogy kislány lett, mert ő egyedüli fiú volt. Ám ideje nem volt neki velünk foglalkozni, mert reggeltől estig dolgoztak, nem úgy foglalkoztak akkor a gyerekekkel az apák, mint most.
Az édesanya betegségén kívül egyetlen komolyabb probléma érte az újszülött kislányt a kint eltöltött időszak alatt: „A körülmények okozták, hogy a kislányom elkapta a szamárköhögést, most is ha meg van fázva olyan csúnyán tud köhögni.”
Hazatérés hárman
A család életében a Sahtiban eltöltött 31 hónapból 4 hónap időtartam esett a gyermek megszületését követő fogság időszakára, hiszen 1945 júliusában – Szabó Árpád kisgazda országgyűlési képviselő közbenjárását követően – 446 fő hazatérhetett a mezőberényiek közül. A négy hónapos csecsemő és a család hazatéréséről és a gyermek személyének reményt megtartó szerepéről Magdi néni a következőket mondta:
– „A hazafelé út nagyon-nagyon keserves volt, mindenki segített, amit csak tudott, ahányan voltunk, mindenkinek kedvence volt a lányom. Az volt a szerencse, hogy nyáron jöttünk haza, nem volt hideg, így nem fázott meg Magdika. Fontos elmondanom, hogy nagyon jó baba volt, mindig foglalkoztak vele, állandóan ment a játék a vagonban. Amikor megállt a szerelvény és kiengedtek bennünket, akkor hol az egyik, hol a másik vitte levegőzni. Magyarországon az első állomásunk Debrecen volt. Itt kaptunk 20 forintot, és bizony ringybe-rongyba voltunk felöltözve, kinek éppen mi volt. 31 hónap után, hajnalban érkeztünk haza Mezőberénybe, tele volt az állomás környéke, rengetegen vártak bennünket, ám többen nem hittek a szemüknek, nem akarták elhinni, hogy hárman jöttünk haza. Volt, aki jó szemmel vette, volt, aki nem, de hála Istennek a család és mindenki örült. Nem volt leányálom azt követő itthoni lét sem, hiszen se munkahely, semmi, és mégiscsak hárman voltunk. Megúsztuk Isten segítségével és most van egy nagyon okos lányom, aki most 68 éves, ő, mint pedagógus már nyugdíjas. A férjem viszont 1988 novemberében szívinfarktusban halt meg.”
Magdi néni többek között büszkén mesélt arról is, hogy a lánya hogyan éli meg a mai napig ennek az eseménynek a jelentőségét, de elmondta azt is, hogy bizony nagyon sokáig nem mertek beszélni a történtekről még neki sem:
– „A lányom elég nehezen dolgozta fel ezeket a dolgokat, tudta ő, hallotta ő, csak éppen nyilvánosan nem beszélhettünk róla. Viszont a rendszerváltozás után, mikor már tabuk nélkül lehetett beszélni az egész ügyről, akkorra már felnőtt nő lett Magdika, férjes asszony. Egyszerűen egészen 1990-ig nem lehetett ezzel foglalkozni. Ám a lányom később is mindent magába fojtott, csak már mikor nyugdíjba mentek és hazajöttek Párizsból, akkor kezdett ezzel a dologgal jobban foglalkozni. Ez a tevékenysége abban nyilvánult meg, hogy rengeteget segített a nyugdíj kiegészítésünk adminisztrációjában, mindenkinek intézte a sorsát, aki csak elment hozzá. Nagyon-nagyon sokat segített ebben a munkában és azóta is szívén viseli a mezőberényi svábok sorsát ő is, meg a férje is.”
Magdi néni elfáradt az interjú alatt, ám hozzám intézett utolsó mondata ténylegesen összefoglalja, hogy miért is fontos, hogy feltárjuk a múltat és átadjuk azt az örökséget az utókornak, amelyet ezek ez emberek magukban őriznek a kényszermunkatáborok világából. Egyre kevesebben… „Vallásos emberként bizony sokat gondoltam rá az elmúlt lassan 70 év alatt, hogy ami velünk történt, nagyban hasonlított a Szentcsalád sorsához. Viszont a fiatalság nem tud erről semmit sem. Pedig ez a valós történelem.”
Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága/Hajagos Csaba
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
