A minap előkerült egy tekercs családi fénykép. Valahol a fiók mélyén rejtőzött, évtizedeken keresztül a sötétben, senki rá sem nézett. Előbukkanva felfedte a múlt rég elfeledett arcait: testvér, szülők, nagyszülők, egykori családi barátok, és én is úgy, ahogyan nem is emlékezhetek magamra.
Az egyik fotón oldalra fordulva figyelek, mint akit megszólítottak és hallgat a nevére; s kíváncsi, ki az, s mit is szeretne tőle. Kitekintek a képből, aki pedig rám pillant, mintha belesne az idő ablakán. Én vagyok, aki nézek, én nézem magamat, pedig az, akit nézek, már nem is létezik.
Pavel Florenszkij szerint az ikon ablak az örökkévalóságra. A fénykép is ablak, csak az a múltra nyílik. Ám míg az ikon mozdulatlansága természetéből fakad – lévén ott nincs változás –, a fotó kimerevített képe olyasmi, ami az ábrázolt valóságtól teljesen idegen. Mintha megállt, megfagyott volna az idő. A fotós az egymás után sorjázó, éppen ezért folytonosnak tűnő pillanatokból – mesterségesen – lemetsz egy hártyavékony szeletet. Az a régenvolt születésnap, amikor a tortát éppen felvágta, s ránézett az apjára – e néhány másodperces jelenetből csupán egy töredékpillanat lesz az, amit a fotó megörökít. A papírképeken ezt jobban érzékelhetjük: az idő halad tovább, míg a fényképen látható gesztus megmerevedik, a mozdulat vagy a madár röpte megáll, és úgy marad, az örökkévalóságig. Kereki Sándor egyik, a Fortepan gyűjteményében látható fényképén – mely több mint ötven éve készült – egy idősebb asszony látható, amint a kutyáját sétáltatja. Most már mindig, míg világ a világ.
Nézzük a gyermekünk fotóit: ez akkor készült, amikor először felállt, itt énekel az óvodában, ezen pedig éppen átveszi a diplomáját. Egy ember életét el lehet mesélni – tényleg? –, ám a fényképeket látva nem történetként érzékeljük a múltat. Még egy életrajz is igyekszik fenntartani a folyamatosság látszatát, a képek sorozatát nézve viszont csak lehasogatott idődarabkákat látunk, melyekből elsőre úgy tűnik, valamiképp mégiscsak összerakható mindaz, ami már nincs. Ami mindörökre elveszett. Ez az igazi illúzió.
Pedig amikor családi körben a múltról anekdotázunk, sokszor azon kapjuk magunkat, hogy pontosabban tudjuk felidézni azokat az eseményeket, melyekről fotó is készült, mint amit kizárólag a memóriánkra hagyatkozva tudunk csak elmesélni. A fotó nem egyszerűen támaszt nyújt az emlékezetnek, hanem egyenesen helyettesíti. A történészek számára egy korabeli fotó elsőrangú forrás. (Tudta ezt Sztálin is, aki egy fényképről egyesével leretusáltatta azokat, akiket ki akart iktatni a kollektív emlékezetből.) Ki volt ott az eseményen, hol is történt; bár az ritkán állapítható meg, hogy valójában mikor. A megmerevített idő legtöbbször pont azt nem rögzíti, hogy melyik pillanat lett megörökítve.
A fénykép lényege – vágjuk rá elsőre –, hogy pontosan adja vissza a valóságot. Úgy, ahogy van. Azaz volt. De mi, vagy inkább ki van a képen? Az anyám, mondom, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Nem csak azért, mert ő már nincs. Tényleg, jelen lehet-e valaki egy fotón? – morfondírozom.
Ötven évvel ezelőtt még drága mulatság volt a fényképezés, ma már viszont mindenki fotózik a telefonjával. Elképesztően sok kép van a birtokunkban, melyeknek a feldolgozására esély sincsen. A legtöbb fotó megmarad az adathordozókon, és talán soha többé nem néz rá senki. A hivatásos fotóriporter azonban gondoskodik arról, hogy képei nyilvánosságra kerüljenek. Sok kikerül az internetre, melyeket aztán át- és átböngészünk. (Hátha rajta vagyunk mi is.) Nemrég a Magyar Kurír fotósainak – Merényi Zitának és Lambert Attilának – a képeiből nyílt kiállítás az esztergomi Keresztény Múzeumban. A látogató nem csak azt veheti észre, hogy az eddig csak képernyőn látott képek – immár poszter méretben – új értelmet nyertek azzal, hogy műalkotássá váltak. Magára a fotózásra is másként tekinthet a figyelmes szemlélő. Amit lát, az nem a valóság. A nyersanyag persze igen, talán jobban, mint más művészeti ágaknál. A festő, a szobrász, a képzőművész újraalkotja a valóságot, a fotós viszont megállítja és lerögzíti, s ezzel a mozdulatával alkalmat ad nekünk arra, hogy észrevegyük. Megláthatjuk azt, ami mindig is ott volt. Elidőzhetünk és elmerenghetünk a pillanaton.
Fotósaink sokszor fényképezik a szakrális cselekvést. Tényleg, jelen lehet a Valaki a fotón? Nyilvánvaló, hogy nem. Mint az a kiállításmegnyitón is elhangzott, a jelenlét nem rögzíthető. A lét forrásával csak úgy tudunk találkozni, ha az időben ugyanakkor és a térben ugyanott vagyunk, ahol Ő. A fotó ebben az esetben közénk áll és elválaszt. Csupán a tevékenység, az esemény lesz ott a fényképen, a szakrális cselekvés lényege nem fog megjelenni rajta. Látjuk a papot, ahogyan átváltoztat, de az átváltoztatást és az Átváltoztatottat nem.
De vajon mindez azt jelenti, hogy a fotó mindörökké és végérvényesen a profán körében marad? Az egyik kiállított kép egy lábmosási szertartáson készült. A csillogó, arany háttér mintegy körülöleli az alázat meghitt cselekedetét. Sokszor alkalmunk volt és lehet még a jövőben is részt venni hasonló eseményen, ám ez a kép – egy láthatóan sokat próbált lábbal a középpontjában – új megvilágításba helyezi. Megállítva az időt valamiképp mégiscsak átemeli az örökkévalóságba, vagy legalábbis az időtlen szférájába. Ikonná válik. E kép meditálásra és elmélkedésre hív. Kinyitja az ablakot arra, amit szentnek hívunk.
Fotó: Fortepan; Lambert Attila
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
