EGY FIGYELEMREMÉLTÓ TANULMÁNY

EGY FIGYELEMREMÉLTÓ TANULMÁNY

Merényletet követek el a Tisztelt Olvasó ellen, ugyanis alább egy 25 oldalas tanulmányt teszek közzé.A tanulmány szerzője Andor László, megjelent a Politikatudományi Szemle 2004/3. számában.Most pedig azért teszem közkinccsé, mert egyes hírek szerint Andor László lesz a baloldal közös miniszterelnök jelöltje.Az alábbi tanulmány főbb megállapításait pedig a mi politikai közösségünk evidenciának tekinti és hosszú évek óta hangoztatja – a baloldal heves tiltakozása, gúnyolódása és ellenkezése közepettre.Úgyhogy ha tényleg Andor lesz a közös jelölt, akkor alaposan meg kell majd magyaráznia, mit is gondol az USA közel-keleti politikájáról, ugyanis e tanulmánya szerint legalábbis homlokegyenest eltér véleménye a politikailag korrekt balos és liberális fősodortól.

És akkor, íme a mű:

ANDOR LÁSZLÓ

 

Két változat az intervencióra

Az olaj mint stratégiai tényezõ az Egyesült Államok

iraki és venezuelai politikájában

 

 

Mind az 1991-es, mind pedig a 2003-as öbölháború idõszakában

gyakran hangzott el az a vád, hogy az Egyesült Államok – az elnöki

retorikával ellentétben – nem felszabadító háborút folytat,

hanem az olajkincs megszerzésére, illetõleg az olajipari cégek

érdekeltségeinek védelmére törekszik erõszakos eszközökkel.

Ez az állítás elsõdlegesen az intervenciók ellenzõi körében szá-

mított evidenciának. Az elmarasztaló publicisztika nem egy

esetben vélt összefüggést találni az Amerikai Egyesült Államok

külpolitikájának hosszabb-rövidebb ideig tartó passzivitása és

az olajlelõhelyek hiánya között, például Bosznia-Hercegovina

vagy Ruanda esetében. Anélkül, hogy a teljesség igényével pró-

bálnánk meg feltárni az energiafelhasználás és az amerikai biztonságpolitika

összefüggéseit, e tanulmányban bemutatjuk azt,

hogy az olajellátás biztonsága valóban fontos tényezõje az amerikai

külpolitikának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült

Államok katonai lépései üzletpolitikai megfontolásoknak

lennének alárendelve. Az általánosabb történeti vázlatot két

esettanulmány: Irak és Venezuela példájának bemutatása követi,

majd pedig a rövid következtetések. A két ország kiválasztá-

sát természetszerûleg az aktualitások vezérlik, de összehasonlíthatóságukat

több fontos tényezõ is alátámasztja. Hasonló mé-

retûek (25 millió fõ körüli lakosság), és mindkét ország alapító

tagja volt az OPEC-nak. Venezuela exportja valamivel diverzifikáltabb,

de mégis elmondható, hogy alapvetõen mindkét ország

jövedelme és megélhetése az olajtól függ. Mindkettõ konfliktusa

az Egyesült Államokkal régi keletû, de nagy különbség,

hogy az egyik nyílt katonai beavatkozás célpontja volt, a másik

inkább csendes destabilizáló törekvéseké. E különbség magyarázata

a tanulmány végére remélhetõleg világossá válik – egyéb

következtetésekkel együtt.

 

AZ OLAJ ÉS AZ AMERIKAI BIZTONSÁGPOLITIKA

 

Az olajkészletek végessége és ennek az amerikai életformára,

illetõleg politikára gyakorolt hatása elõször az 1970-es években

vált közbeszéd tárgyává, miután az arab olajexportõrök kartellé

szervezõdtek és az OPEC útján két hullámban többszörösére

emelték a nyersolaj árát. A Föld nyersanyagkészleteinek belátható

idõn belüli kimerülésére ugyan a Római Klubban tömörült

tudósok (elsõsorban az amerikai Dennis Meadows és társai)

már néhány évvel korábban felhívták ugyan a figyelmet, de ez

önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a piaci folyamatokban,

a fogyasztási kultúrában vagy a nemzetközi gazdaság- és biztonságpolitikában

változásokat idézzen elõ.

„Az arab országok megerõsödése a hatvanas évek második felében

élesebbé tette a politikai ellentéteket az Egyesült Államokkal.

A közel-keleti kérdésben elfoglalt határozottan Izraelt

támogató magatartása a hatvanas években szembeállította az

Egyesült Államokat az arab világgal, a haladó közel-keleti és afrikai

országokkal. Ugyanakkor hosszú ideig ez nem okozott gazdasági

konfliktust, hiszen a gyorsan növekvõ amerikai kõolajimport

elsõsorban a kevésbé haladó, reakciós vagy elmaradott

arab országokból származott. Az azonban tény, hogy éles ellentmondásba

került a külpolitika azzal a növekvõ függõséggel,

amit az amerikai energiamérlegben megnövekedett súllyal szereplõ

arab olaj jelentett. Éppen ezért – párhuzamosan a belsõ

problémákból fakadó gondokkal – az olaj politikai szerepének

megnövekedése egyúttal az amerikai energiamérleg bizonytalanságát

növelte. Az olcsó közel-keleti, afrikai olaj fegyverré

vált az arab országok kezében.” (Patkó–Várnai 1975: 56)

Az olajárrobbanás problémája a 70-es években beágyazódott

a gazdasági hadviselés szélesedõ konfliktusrendszerébe, valamint

a harmadik világ irányában kialakult általános konfrontá-

ciós helyzetbe, amelynek legjelentõsebb eleme az új nemzetkö-

zi gazdasági rend koncepciója volt. Ezt az ENSZ közgyûlése

1974-ben fogadta el, nem kis mértékben veszélyeztetve a tõkés

Hírdetés

centrumországok világgazdasági pozícióit. Ennek logikus kimenetele

volt az a stratégia, amely egyrészt a harmadik világgal

szembeni keményebb (gazdasági és politikai) vonalvezetéshez,

illetve az ENSZ szerepének csökkentéséhez vezetett. „Ilyen

helyzetben nem meglepõ, hogy megváltozott az Egyesült Államok

közel-keleti politikája. Az energiapolitika és a közel-keleti

politikai közvetítés két szorosan összekapcsolódó tényezõvé

vált.” (Patkó–Várnai 1975: 56)

A második világháború óta az USA külpolitikájának fontos

eleme az energiahordozók behozatalának biztosítása, és konkrétan

annak felismerése, hogy az amerikai gazdaság stabilitása

szempontjából elsõdleges tényezõ a közel-keleti nyersolajhoz

való hozzáférés. Kezdetben az amerikaiak Nagy-Britanniára tá-

maszkodtak a Perzsa-öböl térségében. Amikor azonban az angolok

visszavonultak a térségbõl 1971-ben, Washington az iráni

sahra építette stratégiáját. A sah (Reza Pahlavi) húsz évvel korábban

amerikai segítséggel került hatalomra, miután

Musszadeg miniszterelnök hatalmát a CIA által támogatott

puccs megdöntötte. Musszadeg 1951-ben államosította Irán

olajiparát, ami a rá következõ évben brit bojkottot, majd 1953-

ban az USA által támogatott intervenciót váltott ki (amely megbuktatta

és börtönbe záratta a népszerû kormányfõt).

Az iráni sah a modernizáció híve volt, de kíméletlen elnyomó

diktatúrát mûködtetett. Az Egyesült Államok számára súlyos

megrázkódtatást jelentett, hogy a sah rendszerét 1979-ben megdöntötte

a Khomeini ajatollah által vezetett iszlámista forradalom

(különösen amiatt, hogy a fordulatot egy elhúzódó túszdrá-

ma követte). Innentõl fogva az USA-nak új alapokra kellett helyeznie

az olajforrások biztosítását. Így született meg a Carterdoktrína

1980. január 23-án, amely kimondja, hogy a Perzsa-

öbölhöz való korlátozatlan hozzáférés az Egyesült Államok létfontosságú

érdeke, és ennek védelmében az Egyesült Államok

„bármilyen eszköz felhasználását lehetségesnek tartja, beleértve

a katonai erõt”.

Az iráni forradalom és következményei döntõen befolyásolták

az 1980-as amerikai elnökválasztás tematikáját és kimenetelét,

a washingtoni politika megkeményedését, konzervatív fordulatát.

Az 1980-as években a konzervatív brit kormány az USA

partnere volt a világpolitikai színtéren, és ezen belül a közel-keleti

politikában. Reagan és Thatcher egyaránt érdekeltek voltak

abban, hogy Szaddám Huszein eredményes háborút vívjon az

iszlám fundamentalista uralom alá került Iránnal szemben. Ez

a támogatás egyszerre volt anyagi és erkölcsi természetû; Washington

és London gondoskodott Irak felfegyverzésérõl, és szemet

hunyt afölött, hogy Szaddám Huszein a népirtásig elmenõ

brutalitással igyekezett megszilárdítani hatalmát a háború idõ-

szakában.

Az iráni rezsim iránti antagonizmus és Szaddám Huszein kü-

lönösebb feltételek nélküli támogatása Washington politikájá-

nak része maradt az irak–iráni háború (1980–88) befejezõdése

után is. 1989 októberében, az iraki kurdok elleni gáztámadás

utáni évben Bush elnök nemzetbiztonsági direktívát adott ki,

amelyben az Egyesült Államok és Irak közötti jó viszonyt hoszszú

távú érdeknek nevezte, az év végén pedig feloldotta az Iraknak

nyújtható kölcsönök tilalmát. 1990 áprilisában a szenátus

republikánus többségének vezetõje, Bob Dole (késõbbi elnökjelölt)

meglátogatta Szaddám Huszeint. Átadta Bush elnök üdvözletét,

biztosította az iraki elnököt arról, hogy tenni fognak azért,

hogy az Amerikai Egyesült Államok sajtója jobb legyen, és

konkrétan a vele szemben túl kritikus tudósítóját mással váltsa

fel az Amerika Hangja. (Chomsky 2003: 112)

Az irak–iráni háború – az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyba

kerülõ Irán megbüntetésén, valamint a nem lebecsü-

lendõ fegyverexporton túlmenõen – azért sem volt Washington

ellenére, mert maga után vonta az OPEC-en belüli konfliktusok

kiélezõdését. Igaz, addigra az OPEC pozíciója más okoknál fogva

is meggyengült. Mindenekelõtt azért, mert a tagországok világpiaci

részesedése az 1973-as 63 százalékról elõbb 48 százalékra

(1979), majd 33 százalékra (1983) csökkent. (Spero 1992:

277) Megindult a termelés olyan országokban, amelyek az USA

szövetségesei voltak (Nagy-Britannia és Norvégia), felfutott ott,

ahol nem voltak vele ellenségesek (Mexikó, Egyiptom, Malajzia),

és fokozódott az egyre krónikusabb devizaéhséggel küzdõ

Szovjetunióban is. OPEC-en kívüli exportõrként jelent meg ebben

az idõszakban Kína is. A hetvenes évek árrobbanásai következtében

megérte fokozni a kitermelést Brazíliában és Indiában

is. Az új exportõrök megjelenése és a kereslet csökkenése miatt

viszont az 1980-as éveket inkább az árak stagnálása jellemezte

(ennek eléréséhez is szükség volt a szaúdi termelés visszafogá-

sára).

Az a szándék, hogy az Egyesült Államok biztonságos energiaellátása

érdekében politikailag át kell szabni a Közel-Keletet és

az arab világot, nem volt pártspecifikus. Az eszközöket tekintve

azonban megfigyelhetõk különbségek a demokraták és a republikánusok

között; az elõbbiek jellemzõen a diplomáciai megoldásokat

preferálták, az utóbbiaknak kevesebb fenntartásuk volt

a katonai erõ alkalmazását illetõen. Carter idején a demokraták

a Camp David-i békemegállapodás kikényszerítésével emelték

ki Egyiptomot, a korszak legerõsebb arab államát az Izrael- és

USA-ellenes tömbbõl. Az akkori külügyminiszter-helyettes,

Warren Christopher 1993–97 között mint külügyminiszter

újabb egyezményt tudott kicsikarni 1993-ban, ezúttal az izraeli

kormány és a palesztin vezetés között. A keményvonalas konzervatívok

mindezt kispályás külpolitikának tekintették, és

szinte folyamatosan dolgoztak az átfogóbb és következetesebb

megoldáson.

Mindazonáltal a Carter-doktrínát elõször a republikánus kormány

idején alkalmazták, mégpedig 1987-ben, amikor – az

irak–iráni háború idején iráni ágyúnaszádok kuvaiti tartályha

jókra lõttek, Washington pedig onnantól fogva katonai kíséretet

biztosítottak a kuvaiti hajóknak. Másodszor 1990 augusztusá-

ban alkalmazták ezt az elvet, amikor Irak megtámadta Kuvaitot,

és fenyegetõleg lépett fel Szaúd-Arábiával szemben. George

Bush elnök válaszul kiverte az irakiakat Kuvaitból, még ha

nem is folytatta a hadjáratot Szaddám Huszein rezsimjének

megdöntéséig. Ehelyett meghirdette Irak feltartóztatását, egybekötve

az ország tengeri és légi blokádjával.

Az 1991-es háborút az ENSZ felhatalmazásával vívta meg az

Egyesült Államok vezette koalíció. Az USA katonai szerepvállalásának


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »