Szívélyes, ám visszautasíthatatlan meghívást kapott Moszkvából Orbán Viktor. Szívélyes, mert a nemzetközi nyomás alatt tartott Oroszországban szívesen látott vendégek mostanság az Európai Unió renitensei, a magyar kormányfő pedig egy ideje egyenesen a politikai fősodorral szemben menetelők példaképe. Orbán külföldön ugyan halkabban, itthon azonban nagy hangerővel ostorozza az „elfáradt, hanyatló” Nyugatot. Az ilyen kijelentések pedig zeneként csengenek az orosz fülekben. Persze, a magyar miniszterelnök semmire sem vágyik kevésbé, mint éppen Moszkvában kiosztani szövetségeseit, ezért aztán az orosz közvélemény kénytelen megelégedni azzal, hogy Orbán Viktor néhány keresetlen szón kívül inkább csak jelenlétével demonstrálja az EU megosztottságát a szankciók kérdésében. A jelenlegi helyzetben Moszkva természetesen ezt a kiállást is értékeli, s már önmagában ez is megér egy meghívót, amely végül nagy eséllyel amiatt vált visszautasíthatatlanná, mert a kétoldalú kapcsolatok témakörében is bőven vannak megválaszolatlan kérdések.
Más volt a helyzet akkor, amikor a kormányra került Fidesz minden korábbi fóbiáját leküzdve nyitott Oroszország felé. Nyitott a hatalomra kerültek pragmatizmusa, a kecsegtető gazdasági lehetőségek, és annak a felismerésnek a jegyében, hogy Oroszország nemcsak a régiónk, de egész Európa számára megkerülhetetlen tényező. A kapcsolatok szorosabbra fűzését motiválta a keleti nyitással kétségkívül megnövekedő mozgástér, amelyet éppen az olyan megaberuházások bővítenek a leginkább, mint például a paksi bővítés. Egy ilyen beruházás messze több, mint az áramellátás jövőjének a kérdése. Évtizedekre nyitva hagyja ugyanis a kaput a keleti szomszédság meghatározó hatalma felé, s a beruházás védőernyője alatt nemcsak a hatalom bebetonozására ad alkalmat, de meg lehet szilárdítani az egyéb energetikai, a lehetőségektől elmaradó gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat vagy szorosabbra lehet szőni a szálakat a kultúra és az oktatás területén.
Érthető módon ezért nem tetszik ez az egyébként életképes ötlet a projektre elsősorban geopolitikai szemmel tekintőknek, mindenekelőtt az Egyesült Államoknak, amely aztán a zöldeket, az unió bürokratáit és a korrupcióval, a projekt átláthatatlanságával joggal elégedetleneket is bevonja a bővítés ellehetetlenítését célzó harcba. Ráadásul közben megváltozott a nemzetközi környezet is, s az ukrán válság kirobbanásával a hidegháború vége óta nem látott mélypontra jutott nyugati–orosz viszony következtében „geopolitikai viharba” került nemcsak a paksi bővítés, de általában véve minden, Oroszországgal fenntartott kapcsolat. Ez a helyzet megroppantotta az orosz gazdaságot, a szankciók következtében az utóbbi két évben mintegy 40 százalékkal csökkent az Oroszországba irányuló exportunk, s nemcsak az üzleti perspektívák szűkültek be, de a párbeszéd fenntartása miatt még állandó bírálatok is érik a kormányt. Így aztán néha már úgy érezhető, mintha az Orbán-kormány Moszkva vagy a paksi projekt iránti elkötelezettsége is gyengülne. Aligha lennénk meglepve, ha a hangosan kommunikált szép szavak, távlati tervek árnyékában a Nyugat bajszát húzogató magyar miniszterelnök is magyarázatra kényszerült volna az állandósuló kompenzálási kísérletek miatt.
Mindezek fényében magyar szempontból a mostani látogatás tehát inkább tekinthető egyfajta kötelező vizitnek. Azon sem lennénk meglepve, ha a Moszkvába egyébként sem kedvtelésből járó Orbán Viktor szívesen eltekintett volna ettől az úttól, amelyet megédesíthetett, hogy nemcsak partnerként, de Európa igazi fenegyerekeként fogadták.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
