Molière egyik leghíresebb – Rousseau szerint legjobb – darabja talán ma aktuálisabb, mint valaha. Azt is lehet mondani, hogy a témája örök, ezért hat frissnek napjainkban éppen úgy, mint 1666-os párizsi ősbemutatóján.
Az emberi természet, az egymástól elvárt hazugságok, a hallgatólagos társadalmi konszenzusok korokon keresztül áthatják a mindennapokat. A mizantróp című darab főszereplőjének ebből lesz elege, és elhatározza, hogy szembefordul a megkövetelt udvariasságokkal, füllentésekkel, vagyis mindennel, amit egy álszent társadalom megkíván. De milyen sors vár arra, aki elveti az emberi együttélés bevett szokásait, és a sajátjai szerint akar élni?
Az Anyaszínház, az RS9 Színház és a Jelenlét Színház produkciójában műsorra tűzött darab ezt a kérdést járja körül. A Menszátor Héresz Attila által rendezett A mizantróp klasszikus kisszínpadi feldolgozásban mutatja meg Molière tragikomédiájának frissességét, amely Petri György kiváló fordításában még közelebb kerülhet nézőjéhez. A 2024. december 6-án bemutatott darab azonban nem pusztán egy modern átiratot, az illúziószínház hagyományairól időnként lecsatlakozó előadást kínál, hanem valódi aktualitássá emeli az eredeti művet.
A kisszínpadi formátum szűkebbre szabott keretei között a rendező több rendhagyó megoldással élt. Mivel a színdarabot kisebb játéktérre kellett alkalmazni, fontos volt megoldást találni arra, hogyan léphet színre egyszerre akár öt vagy hat szereplő úgy, hogy a játszótér ne váljon zsúfolttá. Egyes szereplők – mint az amatőr szonettíró Oronte – csak virtuálisan, képernyőn keresztül láthatók, amint a színpadon megjelenő karaktereket videóhíváson keresztül keresik. Ez az eljárás lehetőséget kínál arra is, hogy egy színész több szerepet alakíthasson. Menszátor – aki a rendezés mellett a díszletért és a jelmezekért is felelt – a főszereplő Alceste mellett Oronte és Clitandre szerepét is játssza, az utóbbiakat képernyőn keresztül, virtuálisan. Hasonlóan jelenik meg a Csáki Rita alakította Philinte, Alceste barátja és a főszereplőbe szerelmes, ám prüdériájáról ismert Arsinoé is. Ezek a figurák azonban nemcsak képernyőn keresztül ,,jelentkeznek be”, hanem egyes jelenetekben a színpadon is feltűnnek, elmosva ezzel a határt a képernyő virtualitása és a valódi játszóhely között.
Az előadás így eléri, hogy a néző számára ismerős, mindennapi helyzeteken keresztül mutassa be a történetet. A dramatizálásnak újabb tereket nyitó elem a zenei betétek használata. Oronte, a befolyásos, ám csapnivaló író szonettje egyfajta zenei stílusparódiaként jelenik meg, amelyre Alceste később hasonló műfajban válaszol. Ezek az elemek a komédia stílusát erősítik, ami ellenpontja lehet a stilizált, színpadi beszédmódhoz illeszkedő szövegvilágnak. Az eredeti mű hangsúlyosan jeleníti meg azokat a társas interakciókat, amelyek Alceste ellenérzéseit kiváltják. A hízelkedő, alakoskodó emberi jellem megnyilvánulásai szinte átszövik a darabot, például amikor Oronte színlelt kedvességgel és áhítattal próbál a főszereplő közelébe férkőzni, vagy amikor az Alceste kegyeiért versengő két nő, Celimène és Arsinoé hamis nyájassággal beszélnek egymásról. A darabban közreműködő színésznők – Fantoly Nikolett és Csáki Rita – szakmai munkáját dicséri, hogy hitelesen hozzák a groteszkbe hajló, komikus szereplők természetét és ezzel egyidőben a mindennapi kétszínűsködés jól ismert formuláit.
A karikírozott helyzetek, amelyek a színpadon kinevetendőnek hathatnak, a mindennapi életben cizelláltabb formában szintén jelen vannak. Ez az, amiből Alceste-nek elege lesz, és ami ellen, úgy érzi, küzdeni kényszerül. Bár úgy tűnik, hogy saját jellemében sikeresen leszámol a színlelés hazugságával, több helyzetben mégsem képes olyan egyenes és őszinte lenni, mint ahogyan embertársaitól megköveteli. A darab végén, amikor kitudódik előtte, hogy Célimène nem csak neki ír szerelmes leveleket, választást kínál neki: minden bűnéért megbocsát, ha vele tart a száműzetésbe. A nő nem képes meghozni ezt az áldozatot, s ezzel a főszereplő sorsa is megpecsételődik. Alceste, aki megtagadja a társadalmi hazugságokat – amelyek a dráma jelenében éppen úgy társadalmi konszenzusok, mint századunkban – végül inkább tragikus, mintsem hősies véget ér. A társadalmon kívülre szorult figura azonban nemcsak a kor romlott erkölcsének köszönheti a sorsát. A hazugságokkal és megszépítő fogalmazásokkal sok szempontból békében élő emberek világa Alceste számára elviselhetetlen marad, mivel megbocsátás és szeretet nélkül ítélkezik, miközben saját eszméiben ég.
Ez a lángolás az, ami Menszátor rendezését áthatja. Amint a főszereplő eljutna odáig, hogy természetét megszabadítja mindentől, amit elvár tőle a társadalom, rögtön kívül is kerül rajta. Az örök aktuális történet valódiságát, komikumának élességét és tragédiaként felmutatott befejezését a felperzselés motívuma jellemzi. A jelmez és a piros színre építkező díszletelemek a dühben égő, haragvó Alceste benső világának kivetülését adják, ami azt sejteti, hogy a száműzetésbe kényszerült szereplő a társadalomból való kivonulása után sem lelhet békét. Bár ez a vég nem lehet komikus, ahogy valójában tragikus sem, ez a befejezés illeszthető legjobban a darab természetéhez. Az emberi gyarlóságok és a megbocsátásra való képtelenség nem eredményezhet megtisztulást, vagyis katarzist, amely egyben feloldásként is értelmezhető lenne. A mű ezzel a saját eszméit követő ember kínjait éppen úgy megmutatja, mint azt a társadalmi rendszert, amely valóban élhetetlennek mutatkozik, s amelyben mégis boldogulni kell. A kettősség természetét találóan követi le a műfajiság kettőssége, ahogyan a komédia és a tragédia minőségei váltják egymást. A darab ezáltal képessé vált arra, hogy ne pusztán aktualizálja az eredeti művet és annak központi témáit, hanem felfedje az emberi jellem és természet örök ellentmondásait.
Szöveg: Szabó Benedek
Fotó: RS9 Színház
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
