Egy dühös ember a magyar gazdaság versenyképességéről

Egy dühös ember a magyar gazdaság versenyképességéről

Lázár János a szeptember 29-i kormányinfón a magyar gazdaság versenyképességéről szólva közölte: fel kell tárni a romlásához vezető okokat.

Lázár ezen észrevétele némileg ellentétes az ügyben korábban nyilatkozó Varga Mihály gazdasági miniszter veretes elemzésével, miszerint a Világgazdasági Fórum mérési metódusa nem tükrözi a valós helyzetet. A magyar gazdaság igenis szilárd alapokon áll, szolid a növekedés, csökken az államadósság, amit egyébként is a minap minősítettek fel befektetésre ajánlott kategóriába stb. Azaz nem a Világgazdasági Fórum által vizsgált mutatók a relevánsak, hanem azok, amelyeket az úgynevezett fősodorbeli, Matolcsy György nyomán ortodoxnak nevezhető közgazdaságtan szokott a középpontba helyezni. Ennyit az „unortodox” magyar gazdaságpolitikáról. Sokkal találóbb a neoliberális jelző. Az éppen felháborodni készülőknek egy aprócska információ: az alacsony jegybanki alapkamat nem magyar találmány, hanem világtrend, amely minden erőlködés ellenére sem képes a Magyar Nemzeti Bank elnöke által még nemzetgazdasági miniszterként megálmodott, évi három százalék feletti tartós növekedést beindítani (amelynek erőltetése egyébként szintén „ortodox”, és egyre inkább meghaladottnak tűnő elképzelés).

Az elméleti megközelítésnél sokkal nagyobb probléma azonban, hogy Lázár János szavaiból kiindulva a Fidesznek hat év kormányzás után fogalma sincs arról, vajon mitől versenyképesebb Ghána, mint kis hazánk. Ha ugyanis lennének, akkor nem kellene kutatni az okokat. A fenti iránymutatás után pedig a miniszter, az elmúlt huszonöt év kormányaihoz hasonlóan, akcióprogram kidolgozását helyezte kilátásba, amitől a Jóisten óvjon bennünket.

A Fidesz–KDNP-kormány, folytatva a szocialisták nemzetrontó, az országot és annak munkaerejét fillérekért kiárusító (copyright: a Fidesz bármelyik szóvivője 2002 és 2010 között) politikáját, a hazai kis- és közepes vállalkozók számára soha hozzá nem férhető munkahelyteremtő támogatásokkal és adózási szempontból területenkívüliséget biztosító kedvezményekkel csábítja ide a világ összeszerelő műhelyeit. Ennek érdekében kínosan ügyel arra, hogy a hazai munkaerő hozzáadott értéke kellően alacsony maradjon, így garantálva azokat a béreket, amelyek egyfelől vonzók a beruházók számára, másfelől biztosítják, hogy tehetséges, nyelveket beszélő, használható tudás és szakértelem birtokában lévő fiataljaink egyre nagyobb számban utasítsák el az effajta bérrabszolgaságot, és külföldön találják meg számításukat. Ez a hosszú távú, a Gyurcsány- vagy a Bajnai-kormányétól semmiben sem különböző stratégia arra is garancia, hogy a felosztó-kirovó alapelvű magyar nyugdíjrendszer egy-két évtizeden belül összeomoljon, lévén hogy az egyre nagyobb számú nyugdíjast egyre kevesebb befizetett járulékból kell majd eltartani.

De ez a kormánypártokat és a körülöttük csoportosuló, állami megrendelésekből rohamosan tollasodó úgynevezett vállalkozókat, az újburzsoáziát egyáltalán nem érdekli. Őket egyáltalán nem zavarják a fenti folyamatok, lévén hogy semmi szükségük nyugdíjra, továbbá az állami megrendelések végrehajtásához és a hozzárendelt extraprofit realizálásához nem tehetségre, kreativitásra vagy nyelvismeretre, hanem gátlástalanságra és vastag arcbőrre van szükség. A klientúra projektjei hozzáadott értéket nem vagy csak nagyon drágán termelnek, a profitot pedig felélik vagy külföldre menekítik.

A kormány, megvédendő bizonyos magyar tulajdonú cégeket annak a versenyképességnek a hatásaitól, amelyet, pontosabban amelynek a hiányát Lázár János momentán kutatni kívánja, egyfelől korlátozó, piactorzító és monopolhelyzeteket létrehozó törvényeket alkot, másfelől asszisztál bizonyos hazai piaci szereplők jogszabályokat semmibe vevő, gyakran büntetőjogi tényállásokat megvalósító működéséhez, minek következtében a jogkövető gazdasági társaság eleve behozhatatlan hátránnyal indul. A versenyképesség és a hatékonyság növelése, valamint a „lakosság terheinek minimalizálása” címén általa stratégiainak tekintett ágazatokat államosít – lásd még: „kitalicskázott extraprofit” –, majd azokat részben vagy egészben az említett újburzsoázia kezére játssza. Postai szolgáltatások, csomagküldés, szemétszállítás, közszolgáltatások – a sor hosszan folytatható. Még ha jó is a szándék néha, végül az adott ágazat a pokol tornácára jut (tudjuk, az ide vezető út mivel van kikövezve).

A végső cél a nemzeti vagyon reprivatizálása. A gond ezzel csak az: nem ismerek olyan országot a történelemben, amelynek az efféle folyamatok a felemelkedését eredményezték volna. A lenyúlt vagyont tudni kell működtetni. Például a szemétszállítás központosítása vagy gázszolgáltató vásárlása esetén ügyféladatokat migrálni, ami az alapja a jövendőbeli számlák kiállításának – ja, erről miért nem szólt senki?

Magyarországon az elmúlt negyedszázad bebizonyította, hogy úgy a lakosság jó része (ha nem a többsége), mint a politikai „elit” (pártállástól függetlenül) zsigeri gyűlölettel viseltetik a piacgazdaság bármilyen formája iránt – kivéve azt a verziót, ahol a szabályok közül az adott szereplő kénye-kedve szerint válogathat. A lakosság részéről ez érthető, miután polgáraink általában az előnyökből nem részesednek. Kormányaink és képviselőink olyanok, mint a Bourbonok: semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak. Nincs – a saját meggazdagodásukat kivéve – se víziójuk, se stratégiájuk. Ha lenne, akkor tudnának válaszolni néhány kérdésre, úgymint:

A második világháború után regnáló német kormányok és klientúrájuk (volt ilyen?) miért nem lopták el a Marshall-segélyt?

Hogyan lehetséges, hogy a Szovjetunió felbomlásakor – 1991-ben – nálunk minden szempontból hátrányosabb helyzetben lévő, nyersanyagokkal és energiaforrásokkal, valamint iparral, exportképes mezőgazdasággal és szolgáltatószektorral nem bíró Litvánia, Lettország és Észtország ma fényévekkel előz meg bennünket, sikeresen megszabadulva a fojtogató kommunista bürokráciától, ami arrafelé manapság szinte nem is létezik?

Hogyan lehetséges, hogy a sokak által – néhány éve még – lenézett Szlovákiába járnak át dolgozni Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből a favágók, a hazai fizetés két-háromszorosáért?

Végül, de nem utolsósorban, még egy elgondolkodtató eset. Van egy ország Európában, annak is a közepén, amelynek nincsenek ásványkincsei vagy eladható, kitermelhető energiaforrásai. Ipara, szolgáltatószektora évszázados tudásra, tapasztalatra épül, magas hozzáadott értékű termékeket állít elő, magas munkabérek mellett. Lakossága valódi közösségként él, országos ügyekben gyakran van népszavazás, a pártpolitikai ellentétek nem relevánsak. E helyütt lefogadom, hogy tíz olvasóból kilencnek fogalma sincs, ki ennek az országnak a miniszterelnöke most, és nem is tud megnevezni egyetlen korábbit sem. Ebben az országban senki nem azért vállalja a köz szolgálatát, hogy meggazdagodjon. A legutóbbi gazdasági válság ezt az országot is – különösen bankjait – súlyosan érintette, és kiderült, hogy ők sem hibátlanok (sosem voltak azok), de erre szokták mondani: bár nekünk lennének ilyen gondjaink. Ja, és ez a világ legversenyképesebb országa.

Svájcról van szó, tisztelt Lázár miniszter úr. Egyébként tudomásom szerint ön presbiter (is). Javaslom, tanulmányozza a kálvinista erkölcsöt.

 

A szerző közgazdász

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »