Köztem és Klára közt világok feszülnek, és nemcsak mert ő nő, én meg férfi vagyok, hanem mert ő harmadik hullámos feminista, míg én a második hullám után kiszálltam. Mert úgy vélem, hogy a jogegyenlőség kivívása nyomán a feminizmus ma már győztes ideológia. Ő egyetemi tanár a CEU-n, a genderelmélet egyik fontos hazai teoretikusa, aki úttörő munkát végez a leszbikus transzfóbia és ciszfóbia kutatásában – vannak ugyanis olyan leszbikusok, akik gyűlölik a transzneműeket meg a ciszneműeket, vagyis azokat, akik születési és társadalmi neme megegyezik. Én sokat írok és érvelek a hagyományos nemi szerepek mögött húzódó biológiai szükségszerűségekről, meg arról, hogy a feminizmus harmadik hulláma nem más, mint a férfiattitűd kritikátlan abszolutizálása, és a hagyományos női szerepek szexista megvetése.
Ha az a kérdés, miként sodródtunk egymás mellé Klárával, a rövid történet az, hogy nyilvános vitát szerveztem a genderizmusról mint totalitárius ideológiáról, és őt kértem fel vitapartnernek. A CEU aulájában találkoztunk először, azt mondta, vállalja, de van néhány feltétele. Egyrészt nőnemű moderátort kért, amibe azonnal beleegyeztem, másrészt közölte, hogy az írásaimból ismert szélsőséges példák számára elfogadhatatlanok, elvárja, hogy garanciát adjak arra, hogy vitánk során a genderideológiát nem nevezem szélsőségesnek, hanem csakis a túlhajtásai ellen érvelek majd, amit egyébként örömmel vesz, hisz maga is a transz-, illetve ciszfóbiával foglalkozik. Jeleztem neki: nincs abban a helyzetben, hogy megmondja, mi lehet a véleményem, ő pedig azonnal félbeszakított, mondván ez mansplaining, vagyis az az aktus, amikor egy férfi patriarchális modorban oktat ki egy nőt arról, miként kéne gondolkodnia és viselkednie. Kijelentette, akkor vitatkozik majd velem, ha indulataim idővel csillapodnak, és valóban nyitott leszek a párbeszédre, vagyis nem leszek az az egyenlőségellenes és szalonképtelen nőgyűlölő, aki ma vagyok.
Leforrázva távoztam, mégis leküzdhetetlen érdeklődést éreztem az iránt, hogy vajon miből fakad ez a megátalkodott indulat. Személyes tapasztalatom, hogy az ilyen működés mögött rendszerint valamiféle trauma húzódik, amit az áldozat nem tárt és dolgozott fel, démonainak mibenlétét nem értette meg, ehelyett személyes problémáját az őt körülvevő világra vetíti, sérültségéhez ideológiát és küldetést gyárt. Az ennyire harcos feministáknál kifejezetten azt érzem, kell lennie egy erőszakos apának vagy egy bántalmazó pasinak valahol a múltban, és minden ideológiai bestialitás csupán projekció – az öngyógyítás félreértett neme.
Érdeklődésem persze aligha csak a fentieknek szólt, Klára ugyanis káprázatosan szépséges és elképesztően értelmes hölgy. Nem bírtam magammal, és felhívtam újra: mi lenne, ha leülnénk barátilag beszélgetni háborús retorika és mansplaining nélkül. A Gozsdu-udvarban találkoztunk, és azon kívül, hogy mélyen dekoltált ruhát viselt, azzal is lenyűgözött, hogy még mielőtt az asztalhoz ültünk, közölte, szeretné, ha külön fizetnénk – tudja, hogy ez általában a kedvesség és a nagyvonalúság jele a férfiak részéről, de egyrészt nincs rászorulva, másrészt ez egy patriarchális gesztus, ami prostituálja a nőket. Pontosan ugyanezt vallom, úgyhogy pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, ahogy később a közös értékeket is a társadalmi szolidaritás, a környezetvédelem vagy a marihuána legalizálása terén.
A gendertematikát a későbbi randik során is tudatosan kerültük, időről időre mégis sikerült konfliktusba keverednünk. Megismerkedésünk első hónapjában vettem két repülőjegyet Párizsba – abban bíztam, hogy a közös hotelszoba a szexre is alkalmat teremt, de sajnos első nap a Notre-Dame székesegyház felé sétáltunk, ahol Klára azzal szembesült, hogy az ő kritikája az egyházak működésével kapcsolatban sokkal radikálisabb, mint az enyém, aki még csak a nők megfélemlítésére szolgáló fallikus szimbólumokat sem látom a templomtornyokban, ahogy azt sem gondolom, hogy a keresztény tanok súlyosan nő- és egyenlőségellenesek volnának. Azt már megtanultam, hogy ilyenkor tilos érvelni vagy bármilyen egyéb módon a mansplaining csapdájába esni, inkább biztonságos hellyé kell tenni azt, ahol vagyunk, és gyorsan elmenni mondjuk sétálni pár órára, amíg Klára megnyugszik, és amíg bennem is eloszlik a kényszer a vitára. Mire este visszaértem a hotelszobába, Klára már aludt, és a következő két napban nem is nagyon szólt hozzám – nemhogy a testi kapcsolat, még a gondolatok cseréje is beláthatatlanul messzire sodródott.
Úgy szálltunk le a repülőről, hogy kimondatlanul is biztos lehettem a tartós harag tényében. Kivert kutyaként vánszorogtam haza, és hol a saját hülyeségemet, hol Klára elborult gendervallását vádoltam magamban a sötét és mély depresszióért, ami sok tonna acél súlyával nehezedett a lelkemre. Sírni akartam, vagy verekedni, meghalni vagy bulizni – és mindezeket egyszerre. És mindet Klárával. Most tudatosult csak bennem, hogy mennyire beleestem.
Egyszer csak megszólalt a csengő – legcsodásabb meglepetésemre Klára állt az ajtóban, és így szólt: „Ne haragudj rám, kérlek! Ezt túlreagáltam. Értsd meg, nekem nagyon fontos az egyenlőség, nagyon fontos, hogy a nők elnyomásának egyszer majd véget vessünk, és borzasztóan zavart, hogy az az ember, akivel meg akarom osztani az életemet, ilyen érzéketlen és tudatlan legyen – pedig csak arról van szó, hogy nem olvastál még eleget a genderkutatásokról. Minden kérdésedre ott van a válasz abban a sok száz könyvben, amit feminista szerzők írtak a patriarchátus működéséről. Majd idővel elolvasod ezeket, és megértesz mindent.”
Nem is hagyta, hogy válaszoljak, szelíd erőszakkal magához rántott, megcsókolt, majd játékos durvasággal a hálószoba felé lökdösött. Egy perc múlva már az ágyon voltunk. Amikor ösztöneimnek engedve megpróbáltam ráfeküdni, Klára váratlanul rám kiáltott: „Meg ne próbáld! Ez a pozíció nettó erőszak: a férfi van felül, a nő meg kiszolgáltatva tűri, hogy az belehatoljon a testébe.” Nem mentem bele semmilyen vitába, megadóan a hátamra feküdtem, és próbáltam kedvesen magamra húzni – legyen csak ő felül, hadd irányítson, nekem így is tökéletes. „Nem. Én sem lehetek felül – mondta kedvesen. – Ha így szeretkeznénk, akkor az én társadalmi nemem férfi lenne, a tiéd pedig nő. Ez így is nő elleni erőszak, csak így még agresszorrá is válnék.” Elképedtem: hát miként kell politikailag korrekt módon csinálni ezt? – ült ki arcomra a tanácstalanság. „Nyugi, elmagyarázom: először is mindketten az oldalunkra fekszünk.” Táskájából váratlanul egy közepes méretű műpéniszt vett elő. „Ez az eszköz arra szolgál, hogy a szexualitást egyenlően és előjogok nélkül tudjuk megélni. Behatolásra befogadás, befogadásra behatolás a válasz.” Az új póz, a segédeszköz és Klára zavarba ejtő tapasztalata életem legnagyszerűbb szexuális élményével ajándékoztak meg.
Másnap reggel olyan boldog és kiegyensúlyozott voltam, mintha a szüzességemet vesztettem volna el – és bizonyos értelemben ez is történt. A genderelmélet működik, és élvezetes – vontam le az örömteli tanulságot. A következő hetek mámoros önfeledtségben teltek. Minden annyira tökéletes volt, hogy bár a gyerekvállalás kérdésében nem jutottunk dűlőre, úgy döntöttünk, összeköltözünk. Egy nap fáradtan érkeztem haza a munkából, ő épp egy starbucksos kávét ivott – gondolom, azért hozta, mert itthon már nem volt tiszta csésze. Ránéztem: „Nincs erőm mosogatni, megtennéd, hogy megcsinálod?” Öntudatos dühvel csattant fel: „Nekem mitől lenne több erőm hozzá?” Máris megbántam a felvetést, de azért csak visszaszóltam: „Talán mert te már itthon vagy, én meg csak most érkeztem.” Csípőből jött a válasz: „Nem vagyok senki szolgája! Az én otthonomban nem lesz ingyen házimunka!”
Ezután elmagyarázta, mit jelent az „érzelmi házimunka” fogalma. Bizonyos feminista szerzők szerint ugyanis igaz, hogy ma már sok családban a férfiak is mosogatnak, főznek, takarítanak és babáznak, csakhogy még ezekben az esetekben is ki vannak fosztva a nők, hisz a férfiak által uralt társadalom nem hajlandó elismerni azt az érzelmi házimunkát, amit nők milliárdjai nap mint nap végeznek, mint megannyi önkéntes lelki gondozó. Ez a munka teszi stabillá a férfiak és a gyerekek érzelmi életét, nélkülözhetetlen és elképesztően fárasztó tevékenység, amit a társadalomnak valahogy kompenzálnia kell. Klára szerint az lenne a legméltányosabb, ha engem terhelne minden fizikai házimunka, cserébe pedig ő elvégezné a munka dandárját: az érzelmi házimunkát. „Jó, hogy pénzt nem kérsz!” – kiáltottam rá felháborodva. Ő hidegen végigmért, kivett a táskájából egy gázspray-t, amit ekkor láttam először, és higgadtan ennyit mondott: „Ha egyetlen lépéssel közelebb jössz, kiégetem a szemedet a fejedből.” Magyarázkodni kezdtem: „Csak kiabáltam, dühös vagyok, nem akarlak bántani.” De már késő volt. Monoton egyhangúsággal, már-már természetellenes érzéketlenséggel buktak ki száján a szavak: „Engem egy férfi sem fog megfélemlíteni, basszad meg magad, te beteg, erőszakos állat! Takarodj innen, holnapra elköltözöm.” Vitatkozni akartam, de fenyegetően az arcomnak szegezte a gázspray-t. Elmentem, és ő még aznap elköltözött.
Klárát azóta egyszer láttam, amikor előadást tartott a kongresszusi központban. Rám se pillantott. Végighallgattam a beszédét. Arról szólt, hogy nemcsak társadalmi nemek vannak, de „társadalmi bőrszín” is. Ha például egy cigány rendőr egy fehér férfit ütlegel, akkor a cigány rendőrnek máris fehér a társadalmi bőrszíne, miközben fizikai erőszakot követ el egy színes bőrű férfin, hisz annak az embernek, aki az erőszakot elszenvedi, a társadalmi bőrszíne nem lehet fehér. Ez esetben egy olyan gyűlölet-bűncselekményt tapasztalunk, amelyre azért kerül sor, mert az állampolgár társadalmi bőrszíne színes, míg a rendőré fehér. Ne tévesszen meg senkit a születési bőrszín, az ugyanis nem biológiai meghatározottság, hanem a különböző társadalmi hatások eredményeként változó szerep. Márpedig a társadalmakat erőszakos, fehér férfiak uralják. Ekkor éreztem először, hogy Klárával talán mégsem közös az utunk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
