1939. március 28-án vonultak be Madridba Francisco y Bahamonde Franco tábornok csapatai, ezzel véget ért a 32 hónapon át tartó spanyolországi polgárháború.
A monarchista-nacionalista felkelőket a hitleri Németország és a fasiszta Olaszország, míg a köztársaságpártiakat a Szovjetunió támogatta. A második világháború főpróbájának is tartott spanyol polgárháború áldozatainak számát 600-800 ezerre becsülik. A katolikus klérus tagjainak 20 százalékát, 6,832 papot és apácát egyszerűen lemészároltak a kommunisták.
Spanyolországban 1931-ben bukott meg a királyság, XIII. Alfonz király emigrálása után kikiáltották a köztársaságot. A balközép kormány demokratikus alkotmányt fogadott el, megvonta az egyház különleges jogait és földreformot hajtott végre. 1933-ban, a gazdasági válság csúcspontján a jobboldal került hatalomra, visszavonta az intézkedéseket, a növekvő feszültség és erőszak miatt az 1934-35-ös időszakot csak „két sötét esztendőként” emlegették. 1936 januárjában a különböző baloldali erőkből a választásokra létrejött a Népfront, amely egy hónappal később kis különbséggel megnyerte a voksolást.
Ezek után a megosztott ország nyáron lángba borult. 1936. július 17-én katonai felkelés kezdődött Spanyol-Marokkóban, a Kanári-szigeteken és a Baleár-szigeteken, s miután másnap a marokkói katonai rádió leadta a megbeszélt „Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég” jelszót, a csapatok az Ibériai-félszigeten is fellázadtak. Megkezdődött a modern kor egyik legvéresebb polgárháborúja, sokak szerint a második világháború főpróbája.
A lázadók elfoglalták Sevillát, Cádizt, Zaragozát, Pamplonát, politikai támaszukat a klérus, a monarchisták és a fasiszta Falange mozgalom jelentette. A pronunciamiento, a katonai lázadás főparancsnoka a vezérkari főnökségről a népfontos kormány által a Kanári-szigetekre áthelyezett Franco tábornok lett, aki Caudillóként (vezér) tevékenykedett.
A monarchista-nacionalista jobboldalt a köztársasággal szembeni általános elutasítás, a köztársaság antiklerikalizmusával szembeni ellenállás és az egyház védelme fogta össze. A baloldal rendkívül megosztott volt: fő erői, a republikánusok, a szocialisták, a kommunisták és az anarchisták számos kérdésben eltérő álláspontot vallottak, ami kiélezett helyzetekben nem egyszer fegyveres konfliktushoz vezetett közöttük is. A polgárháborút a köztársaságiak a „zsarnokság és a demokrácia” közötti, a nacionalisták a kommunista-anarchista vörös hordák és a keresztény civilizáció közötti harcnak tekintették.
A Führer üdvözli a spanyol polgárháborúból visszatérő Condor Légiót, akik a spanyol nacionalisták oldalán harcolva hatalomra segítették Francisco Franco tábornokot.
A Condor légió a következő német erőkből tevődött össze: három bombázó repülőszázad, mely Ju 52-es gépekből állt, három bombázó repülőszázad He 51 harci repülők, két repülőszázad a He 45 és He 70-es gépekből és egy repülőszázad He 59 és He 60 repülőkből. A 100 repülőgép harci ereje és az 5136 fős katonai egységet Hugo Sperrle irányította.
A Népszövetség és az európai nagyhatalmak közül Nagy-Britannia és Franciaország a be nem avatkozást politikáját követte. Ugyanakkor mindkét polgárháborús fél kért és kapott külföldi támogatást: a lázadókat Portugália logisztikával és önkéntesekkel, a fasiszta Olaszország fegyverekkel és 50 ezer katonával, a Harmadik Birodalom kiképzőkkel, 600 tankkal, 200 repülővel segítette (a német Condor légió bombázta le a baszkföldi Guernicát 1937 áprilisában). A köztársaságiakat a Szovjetunió támogatta fegyverrel, hitellel és tanácsadókkal, a Komintern által toborzott nemzetközi brigádokban mintegy 40 ezren harcoltak, köztük sok magyarországi kommunista zsidó is.
A háborúban a nacionalisták első célja déli és északi területeik összekapcsolása volt, ezt 1936 augusztusában a badajozi csatával érték el, novemberre már Madrid határáig jutottak, de a védőgyűrűt áttörni a polgárháború végéig nem tudták. 1937 folyamán meghódították az északi Baszkföldet és Asztúriát, majd 1938 májusában kijutottak a Földközi-tengerig, két részre vágva a köztársaságiak ellenőrzése alatt álló területet. 1938-ban az Ebro folyónál több hónapig tartó állóháború alakult ki, s végül a köztársaságiak kényszerültek visszavonulásra, ami eldöntötte a háború kimenetelét.
Franco 1939 elején megindította katalóniai hadjáratát, s január 26-án bevette Barcelonát. Egy hónappal később, február 27-én Franciaország és Nagy-Britannia elismerte a Franco-kormányzatot. 1939 tavaszára a köztársasági erők nagy része megadta magát, Madridban fegyveres harc tört ki a további küzdelmet erőltető kommunisták és ellenfeleik között, végül a helyőrség fellázadt és március 28-án megadta magát.
A fővárosba bevonult Franco április 1-jén hirdette ki győzelmét. Spanyolország azonnal barátsági szerződést kötött a hitleri Németországgal és kilépett a Népszövetségből. A Caudillo később is hálás maradt a németek támogatásáért, ennek kézzelfogható jeleként vezényelte a második világháborúban a keleti frontra az keményvonalas falangistákból álló „kék hadosztályt”.
A polgárháború áldozatainak számát 600-800 ezerre, az emigránsokét 300-400 ezerre teszik, a kommunisták a katolikus klérus mintegy 20 százalékát lemészárolták, több száz apácát megerőszakoltak.
Spanyolországban 35 éven keresztül fasiszta rendszer volt, a gazdaság csak 1960-ra heverte ki a polgárháborús veszteségeket, a társadalom teljesen még ma sem. A monarchiát ugyan 1947-ben visszaállították, de Franco élete végéig a „király nélküli királyság” régense maradt: 1973-ig töltötte be a kormányfői, 1975-ben bekövetkezett haláláig az államvezetői tisztséget. Halála után az általa neveltetett János Károly királyként került hatalomra.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »