Teljes nevén Abu Naszr Szaíd Muhammad ibn Ahmad al Dzsajhání a X. századi Buharában élt perzsa geográfus, tudós és államférfi készítette az egyik legrészletesebb és a mai napig is legtöbbször idézett leírást a Levédiában vagy Etelközben tartózkodó magyarokról (IX. század utolsó harmada). Eredeti műve az „Utak és országok könyve” elveszett, de számos kortársa, illetve későbbi követője másolataiban – több, szinte szó szerint egyező későbbi krónikában mégis ránk maradt. A honfoglalás előtti magyarság életét kutató történészek számára nélkülözhetetlenül fontos forrást, annak átiratait – illetve az azokról készült szakmunkák összességét illeti a vonatkozó irodalom Dzsajhání-hagyományként.
Ki volt Dzsajháni? Hol és hogyan élt? Miért és mit is írt pontosan a IX. századi magyarokról? Rövid írásunk célja a Dzsajhání-hagyomány és a IX. századi Buhara máig fellelhető emlékeinek bemutatása.
Munkácsy Mihály: Honfoglalás (részlet)
Dzsajhání (? – 925) a Számánida vezér és régens
Abu Naszr Szaíd Muhammad ibn Ahmad al Dzsajhání fiatalkoráról nem maradtak írásos feljegyzések. Szerzői neve a nyugat-turkesztáni Amu-darja folyó korabeli perzsa nevéből (Dzsajhun – جيحون) származik. A VI. századtól a nomád türk népek által uralt Turánt – Perzsiától elválasztó határfolyó, a mai Amu-darja megjelölésére számos nevet használtak a korai geográfusok, Európában a keleti Dzsajhun helyett a görög eredetű Oxus (Ὦξος) kifejezés vált elterjedté.
Dzsajhání élete egybeesett a Számánida Birodalom fénykorával, s annak legismertebb uralkodója Iszmáél Számáni (uralkodott: 892–907) éveivel. Személyesen ismerte a művelt és szenzációs szervezőképességű uralkodót, aki szívós munkával függetlenítette tartományait az Abbászida Kalifátustól, s „egybekovácsolta” Turán és Perzsia tartományait. Iszmáél élete végére fővárosát, a „Fényes Buharát” Bagdad vetélytársává, s Bagdad rangjára emelte. (A mai modern Tádzsikisztánban Iszmáél Számánit tekintik az ország alapítóatyjának.)
Dzsajhání már fiatalon is a buharai udvarban szolgálhatott, a kutatók véleménye szerint diplomataként (valószínűleg) személyesen is járt Indiában, illetve a Bizánci Birodalomban. Ő volt Naszr herceg (a későbbi II. „Szerencsés” Naszr – Iszmáél Számáni unokája) nevelője és testőre, ezért amikor a herceg 8 évesen megörökölte a trónt, Dzsajhánít régenssé választották. 914-től ő töltötte be a Számánida Birodalom vezíri méltóságát is, ami egyszerre emelte a Buhara központú hatalmas ország legfőbb katonai és legelső diplomáciai vezetőjévé. A kiskorú uralkodó (II. Naszr) és sokszínű türk-perzsa államalakulata védelmében a lehető legpontosabban kellett ismernie a határain kívül elhelyezkedő, katonailag számottevő országokat, népeket.
Perzsia és környezete a Számánidák idején (IX. század)
Dzsajhání vezírsége (914-922) idején már állt a 20 m magasra épített (!) feltöltött, oldalain téglákból épült falakkal és bástyákkal megerősített gigászi méretű kormányzati- katonai központ, az Ark. Igaz, a falakat több alkalommal átalakították, (a mai főbejárat az 1700-as évek stílusát viseli), alattuk elsétálva még ma is megborzonghatunk az évezreddel ezelőtti dimenzióktól.
Buhara X. századi lakosságszáma százezres lehetett, Európában példátlan méret – példátlan gazdagsággal. A Számánidák és Dzsajháni „keze alatt” a Kína és Levant (Földközi-tenger keleti partvidéke) közötti távolsági kereskedelem, a Selyemút egyik legnagyobb városává nőtt. II. „Szerencsés” Naszr (Nasr ibn Ahmad, trónon: 914 – 943) uralkodása alatt aranypénze a dénár az Ázsiát átszelő távolsági kereskedelem „nemzetközi valutájává”, a város maga pedig pénzváltó és pénzügyi központtá vált. A gazdasági virágzás és a nagyszámú nemzetközi kapcsolat még inkább létfontosságúvá tette a jelentős katonai erejű népcsoportok és (sztyeppei) szövetségi rendszerek pontos „feltérképezését”.
Buhara erődjének főbejárata napjainkban
Utak és országok könyve – Kitáb al-maszálik va-l-mamálik
Dzsajhání élénken érdeklődött a filozófia, asztronómia a geometria és a matematika tudományai iránt. 913-tól bízták meg II. „Szerencsés” Naszr és a birodalom megőrzésével, így ettől kezdve napi szinten kellett figyelnie a belső- és külső veszélyekre is. (A Számánidák legfőbb politikai ellenfelei a Gaznavidák, illetve a később hatalomra kerülő Karahánidák voltak, a határokon kívüli, külföldi események gyors követése létérdek volt itt is – ugyanúgy mint Európában.)
A leírások szerint minden Transoxaniába érkező külföldit meghallgatott, kikérdezett az oda vezető utakról, a környező területekről, a „belátható és bejárható Világról”. Ahogy már utaltunk rá, különösképp a jelentős katonai erővel rendelkező országok, népek érdekelték. Azok a népek, akik hadseregeikre támaszkodva háborúkat dönthettek el. Azok a népek, akiknek katonái segítséget nyújthattak – vagy éppen veszélyt jelenthettek a Számánidák számára. A magyarok – a türkök egyik fajtája (ahogy Dzsajhání fogalmazott) épp ilyen nép volt…
Iráni miniatura – XI. század
7 nagyobb fejezetre tagolt munkája és címe nem eredetiben maradt ránk. A későbbi szerzők emlegették Kitáb al-maszálik va-l-mamálik jegyzés alatt, magyar fordításban Utak és országok könyve-ként. Az északi népek leírása-ként emlegetett fejezetben írt őseinkről, a valószínűleg Etelköz térségében tartózkodó magyarokról. A Dzsajhání-hagyomány kutatására legtöbb időt fordító szakemberek szerint a 870-es évek magyarjait jellemezte, egy vagy két generációval később, a 900-as évek legelején. A fejezet a magyarok mellett, érzékletesen mutatja be a besenyők, kazárok, volgai bolgárok, kaukázusi szavírok és az alánok életviszonyait is. Kitért a szlávok, s külön az oroszok jellemzésére.
Az Utak és országok könyve műfaja nem krónika, hanem leíró földrajzi mű. Katonai mérlegelés és szempontok alapján összeállított leírás az ismertetett (lehetséges veszélyt jelentő) népek társadalmi felépítéséről-; gazdasági viszonyairól-; technikai fejlettségéről-; szokásairól és hagyományairól-; egymás közötti viszonyairól- és nem utolsó sorban katonai erejéről.
A magyarok a türkök egyik fajtája népének leírásakor egy keleti, sztyeppei életmódot élő, katonáskodó és hódító nép elevenedik meg, akik élénk kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeznek és földművelést is folytatnak. Hatalmas területeket uralnak, szemrevaló és szép külsejű emberek, nagytestűek… és szembetűnően gazdagok. Háborúikban győzedelmesek… országok sorsát dönthetik el.
A magyarok bejövetele – illusztráció a Képes Krónikából (XIV. század)
Magyarok
Az itt közölt szöveg a Györffy György szerkesztésében 1986-ban megjelent (Gondolat Kiadó) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról c. kötetből való (elsősorban Ibn Ruszta és Gardízí átírásai alapján). Több, mint 1.100 év távlatából is öröm őseink, szinte a megelevenedésig képszerű jellemzését olvasni:
„A besenyők országa és a bolgárok közé tartozó ’.sz.k.i-ek országa között van a magyarok határai közül az első (szélső) határ.
A magyarok pedig a türkök egyik fajtája.
Főnökük 20 000 lovassal vonul (lovagol) ki.
Főnökük neve K.nde (Künde vagy Kende)
Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Dzs.la-nak (Dzsula, Gyula) hívják. Minden magyar a Dzsula nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelem és más ügyekben. Sátraik (boltos jurtjaik) vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval. (Bárhova is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal, /az uralkodó/ kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatokkal.) Országuk kiterjedt (hossza és szélessége száz – száz farszakh). Egyik határuk a Rúm (Bizánci-, vagyis Fekete-) tengert éri, amelybe két folyó ömlik. Ezek közül egyik nagyobb, mint a Dzsajhún (a mai Amu-darja). Lakhelyeik e két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik. A téli tartózkodás ott alkalmasabb számukra.
(A tőlük balra /nyugatra/, a szlávok oldalánál lévő folyónál egy bizánciakhoz tartozó nép lakik. Mindannyian keresztények és w.n.n.d.r-nak /nándornak – vagyis bolgárnak/ hívják őket.
Többen vannak, mint a magyarok, de gyengébbek náluk. E két folyó közül az egyiket Atilnak (a Volga vagy a Don), a másikat Dunának hívják. Amikor a magyarok a /Duna/ folyó partján vannak, látják /ezeket/ a nándorokat. A nándorok felett, a folyó partján, egy nagy hegy van. Ennek a hegynek az oldalánál egy folyó tűnik elő. A hegy mögött pedig egy keresztény nép él, amelyet m.r.wá-nak /morva/ neveznek. Közöttük és a nándorok között tíz napi járóföldnyi út van. /A morva/ nagy lélekszámú nép. Ruházatuk emlékeztet az arabokéra: turbánból, ingből és kabátból áll. Veteményeik és szőlőik vannak. Vizeik a föld színén folynak. Föld alatti csatornáik nincsenek. Azt mondják, hogy többen vannak, mint a bizánciak, és hozzájuk /a bizánciakhoz/ tartozó külön nép. Leginkább az arabokkal kereskednek. Az a folyó pedig, amelyik a magyaroktól jobbra /keletre/ van, a szlávok felé, majd onnan a kazárok vidékei felé folyik. A két folyó közül ez a nagyobbik.
László Gyula rajza
A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.
(Állandóan) legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.
A magyarok tűzimádók.
Meg-megrohanják a szlávokat (és oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.rh (Kercs) a neve.
Azt mondják, hogy a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és az országukkal szomszédos más népek ellen. [Erről, és a magyaroknak a kazárok ellen vívott háborújáról ebben a régebbi cikkünkben olvashatnak – Szerk.]
Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.
(Ezek) a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, (nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek). Ruhájuk brokátból készült.
Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.
Állandóan portyára mennek a szlávok ellen. A magyaroktól a szlávokig tíz napi járóföldnyi út van. A szlávok országának határvidékeihez közel egy város van, amelyet Wán.t.j.t.nak hívnak.
Leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi és mindent összegyűjt, amije csak van coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. (Mindezt) egy szőnyegbe göngyölíti és a vőlegény atyjának lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor mindent elküld neki (a leány atyjának) amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot, – és akkor hazaviszik a leányt.”
* * *
Forrás:
1./ Alekszej Arapov: Historical Monuments of Uzbekistan, SMI-Asia – Taskent, 2008.
2./ Vámbéry Ármin: Bokhara története…, Lilium Aurum – Dunaszerdahely, 2010.
3./ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, Gondolat – Budapest, 1986.
4./ Alekszej V. Arapov: Masterpieces of Central Asia, Bukhara, SAN’AT Press – Taskent, 2006.
Forrás:kurultaj.hu
Tovább a cikkre »
