Legjobb barátaink közül néhányan konzervatívok. Őszintén szeretem és csodálom őket valódi erényeikért: az illendőség iránti érzékükért és személyes megvesztegethetetlenségükért egy korrupciós korban, független szellemiségükért és azért a készségükért, hogy hajlandók saját lábukon állni egy egyre inkább paternalizálódó társadalomban.
Ezért, remélem konzervatív barátaim megbocsátanak nekem azért, amit írni készülök.
A legkisebb kétség sincs a lelkemben azzal kapcsolatban, hogy ha választásra kényszerülve: a konzervativizmussal, avagy a – régi vagy új – baloldallal vállalok-e sorsközösséget, a konzervativizmust választanám. De – szerencsére – egyikünk sem szembesül ilyen korlátozott választási lehetőséggel. Bizonyosan tragikus lenne az ilyen választási kényszer. Tragikus lenne a nagy, spengleri értelemben. Azt választanánk, amit Spengler római katonája, akinek a csontjait Pompejiben egy ajtó előtt találták meg – aki a Vezúv kitörésének idején meghalt a posztján, mert elfelejtették kimenteni. Azt válaszolnánk, ami becsületes, tisztességes, összhangban van fajunk hagyományaival – és biztosan elbukik.
A konzervatívok valószínűleg nem tudnak győztesen kikerülni abból az élethalál harcból, amelybe jelenleg belekerültek. Noha szélsőbaloldali ellenfeleik nem érhetik el a céljaikat – valójában azért nem, mert a céljaik az ember és a természet téves felfogásán alapulnak –, a konzervatívok olyannak bizonyulnak, hogy teljesen alkalmatlanok megakadályozni a saját világuk elpusztítását ugyanazon szélsőbaloldaliak által.
A konzervatívok nem képesek győzni, mert az ellenség, amellyel szemben állnak, forradalmi ellenség – olyan, amelynek forradalmi céljai vannak, és amelyet forradalmi életstílus irányít.
Mindig az a küzdő fél volt – és mindig az lesz – előnyös helyzetben, aki kész támadni, ahelyett, hogy csupán a védelmi helyzetét tartaná, és a konzervatív személy evolúciós természete, meg a forradalmi természet határozzák meg azt, hogy az egyik lényegében véve mindig védekező szerepet, a másik pedig támadó szerepet fog játszani.
A támadó-védekező ellentéte természetesen abszolút értelemben nem a taktikára, hanem a stratégiára érvényes. A konzervatív indíthat rövid ellentámadásokat – előronthat erődjéből, hogy megsemmisítse forradalmár ostromlóját –, de hosszú távon mindig ő az ostromlott, és a forradalmár az ostromló.
A konzervatív célja megvédeni azt, ami van, vagy – szélsőséges esetben – helyreállítani azt, ami volt. A forradalmár célja gyökeresen átalakítani azt, ami van, vagy teljesen eltörölni, úgy, hogy az helyettesíthető legyen teljesen más valamivel. Korlátlan nirvána Így a konzervatív beszél az utcai bűnözés megállításáról, az adók csökkentéséről, a kábítószerek és a pornográfia elterjedése elleni küzdelemről, a kormány féken tartásáról. A baloldali pedig egy utópiára törekszik, amelyben nem lesz háború, „elnyomás”, „diszkrimináció”, „rasszizmus”, nem lesznek korlátai az egyéni cselekvési szabadságának – hanem korlátlan, erőfeszítés nélküli nirvánája lesz „a szerelemnek”, „egyenlőségnek” és bőségnek.
A konzervatív célok valószínűleg ésszerűek – és elérhetőnek tűnnek. Ugyanakkor a baloldali célok egy álomországban, a realitás látóhatárán túl fekszenek, és éppen ez az, ami előnyt ad a baloldalnak. Amikor a konzervatív valamilyen kisebb eredményt elér (egy konzervatív személyt hivatalba juttat), valószínűleg úgy akar cselekedni, mintha megnyerte volna az egész háborút. Úgy látja, hogy céljai elérése a küszöbön áll, csökkenti a védekezést, visszavonul élvezni elképzelt győzelmének gyümölcseit. De a baloldali sohasem elégedett, tekintet nélkül arra, hogy milyen engedményeket tettek az ő oldalának, mivel az ő céljai mindig éppoly távoliak maradnak, mint amilyenek korábban voltak.
A konzervatív rohamokban dolgozik.
Riadóval reagál a baloldalról jövő új rombolásokra, de megelégedett, ha vissza tud vonulni, újra csoportosítja harci eszközeit és új védelmi vonalat alakít ki. A baloldali nem hagyja abba a nyomulást, fürkészését, előretör, majd hátralép kettőt, de csak azért, hogy később képes legyen három lépést tenni előre.
Fél vereség Ha a baloldali új követeléseket tesz – például az iskolák vagy a lakóhelyek erőltetett faji integrációja érdekében –, a konzervatív úgy száll szembe a követelésekkel, hogy védőbeszédet mond az „egyházi iskolák és az egyesülés szabadsága” fenntartása végett. Amikor a füst kitisztul, a baloldali el fogja érni követeléseinek talán a felét, és a konzervatív el fogja veszteni a felét annak, amit meg akart őrizni.
De akkor a konzervatív elfogadja majd az új status quo-t, mintha a dolgok mindig ilyenek lettek volna, és ugyanolyan együgyűséggel készül fel arra, hogy megvédje a baloldal új támadásai ellen, mint amit mutatott a régi pozíciója védelme során.
A pozíciónak ez a folytonos változtatása majdnem olyan nagy hátrány a konzervatív számára, amint krónikus képtelensége a kezdeményezés megragadására. A forradalmár hátrahagyott egy ideológiát, bármilyen gonosz és természetellenes is az, és ebből az ideológiából következik céljának egysége és folyamatossága, ami nélkülözhetetlen kelléke a győzelemnek.
Ezzel szemben mire tekinthetnek a konzervatívok, mint harci hitvallásra, változhatatlan elvre, amelyért készek mindent feláldozni? Az utóbbi 50 év során oly gyorsan vonultak vissza, hogy már egyáltalán nem látják a korábbi alapjukat, amin álltak, ami egyszerűen elhalványult az ideológiai horizontjukon.
Nézzük például a fajt. Több, mint fél évszázaddal ezelőtt olyan emberek, mint Madison Grant és Lothrop Stoddard szószólói voltak a faji kérdéssel kapcsolatos konzervatív álláspontnak. Ékesszólóan (jóllehet védekező módon) érveltek a nyugati faji identitás megőrzése mellett a fajkeveredés elleni szigorú korlátok fenntartásával, egészséges bevándorlási kontroll alkalmazásával és az eugenikus mércéknek a népességminőség problémájára való alkalmazásával.
Manapság egyetlen „felelős” konzervatív nappali szobájának könyvszekrényében sem találhatók Grant és Stoddard könyvei, mivel a jelenlegi konzervatív mércék szerint ők „rasszisták”, ebből következőleg „radikálisok”, és nem biztonságosan tiszteletre méltó konzervatívok.
Miként lehet megmenteni a szabad vállalkozási rendszert a kormány gonosz mesterkedéseitől?
Tény, hogy a szabad vállalkozási rendszer viszonylag még mindig érintetlen egy olyan időszakban, amikor idegen erők aláaknázták kormányainkat, átvették a hatalmat országunk felett, és nem lehet mondani, hogy a szabad vállalkozás lelassította volna őket, akárcsak kis mértékben is. Azok az emberek, akik irányító szerephez jutottak legnagyobb újságjaink, filmiparunk, rádiónk és TV-nk felett, ezt az irányítást a szabad vállalkozás támogatásával, és nem annak ellenére folytatják.
Ezeket a megjegyzéseket nem a szabad vállalkozás szükségképpeni elítélésének, és nem is a gazdasági problémák általános lekicsinylésének kell tekinteni, hanem arról van szó, hogy egy nemzet pusztulásnak indult a gazdaság rossz irányítása következtében. A lényeg az, hogy a mi problémáink manapság sokkal mélyebbek annál, semmint remélhető lenne, hogy azok valamiféle kormányzati vagy gazdasági reformokkal kezelhetővé válnak, sőt a helyzet lényegesen jobbá tehető.
A fiatalok eléggé értelmesek ahhoz, hogy ezeket a dolgokat felismerjék a maguk számára, és nem okolhatók azért mert nem sok könnyet hullatnak akár a kormányzati intézményeink, akár a magántevékenységbe be nem avatkozó kapitalizmus kimúlása miatt.
A baloldal bőségesen találhat félrevezetett fiatal fanatikusokat, akik hajlandók elégetni magukat, vagy felrobbantani egy rendőrkapitányságot, annak érdekében, hogy támogassák „az egyenlőség” vagy „a béke” ügyét, de a fiatal férfiaknak és nőknek olyan elgondolása, hogy bombákat készítsenek gyertyával világított pincékben, a progresszív jövedelmi adónak vagy a társadalombiztosítási levonásoknak véget vetése érdekében, egyszerűen nevetséges. Amíg a konzervatívok nem képesek felkínálni lelkesítőbb valamit, a fiatalság nem fog csatlakozni az ő mércéikhez. A konzervativizmus két elvi hiányossága, az agresszív cselekvés szellemének és a világosan definiált ideológiai alapnak a hiánya kéz a kézben jár. Az egyikkel nem lehet rendelkezni a másik nélkül.
Egy kiemelkedő antikommunista vezető szerint: „Egy nagy, alkotó eszme hiánya mindig a harcképesség korlátozottságát jelzi. Az a szilárd meggyőződés, hogy jogos használni bármilyen fegyvert, mindig össze van kötve a Földünkön egy forradalmi új rend győzelmének szükségességébe vetett fanatikus hittel.
„Egy olyan mozgalom, amely nem ilyen végső célokért és eszmékért harcol, sohasem keríti hatalmába a végső fegyvert”,… és felesleges mondani, sohasem fog kikerülni győztesen egy olyan ellenféllel folytatott küzdelemből, amely így van motiválva.
Noha a konzervativizmus nem győzhet a baloldal ellen, egy új forradalmi erő, amely rendelkezik azzal a szellemi alappal, amely a konzervativizmusból hiányzik, és nagyobb merészséggel és határozottsággal tör előre, mint a baloldal erői, győzhet!
Ez az új forradalmi erő jelenleg épül.
A sorait fegyelmezett, idealista fiatal férfiak és nők töltik meg.
Ők megvizsgálták és hiányosnak találták mind a baloldal drogszabadosságát és szexuális liberalizmusát, mind pedig a jobboldal gazdasági liberalizmusát.
Ők egy olyan új rendért harcolnak, amely nem a pillanat tényein és szeszélyein alapul, hanem a faj és a személyiség alapvető értékein – olyan értékeken, amelyek egykor a nyugati embert a Föld urává tették, és a melyek képesek visszaszerezni számára ezt a hatalmat, és irányítani tudják a világegyetem meghódítására.
Tisztában vannak vele, rég elmúlt az az idő, amikor a konzervatív beszéd, vagy a konzervatív szavazatok elegendők voltak a kor megmentéséhez. Megértik, hogy a Nyugat megmentésének forradalmi szellemiségű és szemléletű fiatal férfiaktól és nőktől kell kiindulnia, akik készek beszédjük által és még inkább az helyett, bármit megtenni, ami a nemzetük visszaszerzéséhez szükséges.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
