„Büszke voltam az én szép rámáscsizmámra. Karácsonykor hozta a kis Jézus Nagykanizsáról. Pőrém sötétkék, ezerráncú. Jó édesanyám varrta a nyárra. Övem csatján egyik ékesség nagy 48-as krajcár, a másik csatfélen szép rézlibertás. Mindkettőt az én jóságos honvéd-nagyapám találtatta velem. Kézen fogott és a nyárfasorban Simonyi felé gyalogoltunk. Oda, a nyárfák alá omlasztották a szekeresek a messze földről hozott tarka kövecset. Nagyapám csontfejű bambuszbotjával belebökött a kavicsprizmákba:
– Emberke, keresgélj. Jó gyerekek még kincset is találnak.
Így találtam a 48-as krajcárt meg a Rákóczi-libertást. Azóta szent volt meggyőződésem, hogy magyar földön nő a szabadság…
Fölfüleltem: valahol paripa nyerített. A Gányás-erdő sötétje előtt, a „rezulében”, ahogy a puszta népe a ritkást (fiatal erdő, Pagony – a szerk.) hívta. Karcsú lovas baktatott felénk, daraszőrű paripán. Ismerősnek látszott – nem a legény, hanem a paripa. Láttam én ezt már valahol… Talán a csákányi határban, a D. Klémi asszony ménesében. Ő emelt fel, hogy a Somogy szépe – ahogy lovát nevezte – selymes meleg nyakát megsimogathassam és a paripát a kezembe nyomott egész marék cukorral megetethessem. A ló is megismerhetett, akármilyen kis ember voltam, mert köszöntésül még egyet nyerített felém.
A lovas legény egyenest a mi kapunkon fordult be. A lovát beigazította a bokrok közé. Nem is látszott ki a füle sem. A legény átvetette magát a palánkon, könnyeden, mintha önmagával leptázna. Ahogy csizmája fölött meglebbent bő pőréje, rémülve vettem észre a csizma szárából kiálló rézfokost és mellette a pisztoly veretes fogantyúját. Meghökkentem, de már nem volt időm bemenekülni jó öregapámhoz, mert a legény mellettem termett és karjára kapott.
– Kis ifiúr, hogy megálmodta: vendég áll a házhoz! Szép kalácsokat, pörcös pogácsákat szaggatott a vendégnek, homokból… Úgy-e…
Kezdett tetszeni az egész ember. Könnyű volt járása, mintha gyalog is lovon ülne. Bogárszeme megcsillant, mintha a magas egekről, a tölgyek leveleséről, a négyes-ház minden ablakáról átvillanó napsugár mind az ő szeméből verődnék vissza. Mégis úgy éreztem, hogy az ő szeméből visszasugárzó fényben van valami fekete kópéság.
– Sohase féljen ifiúr. Fogja meg jól a nyakamat. Jó erős az, majd csak szétszakítja a kötelet is, mikor akasztanak.
Ijedten bámultam csinos ábrázatába és játszottam a pompás gombbal, mely összehúzta vállán a karikás átvető szíját.
– Tetszik? Ez a paripámnak kis képmása. Magam faragtam barackmagból. Pompás mag volt. Faragni való. Az inkei zsidó gyümölcsöséből szedtük a barackját. Cudar ám a szomjúság… Majd faragok egyet a fiatalúrnak is…
– Megrezzent? Csak nem fél? Én nem bántok gyereket. Tudja mit, nekem kéne félnem. De nem félek. Aki gyereket tart a karján, azt senki nem bántja. Még az Úristen sem. Ezt egyik jó gazdám tanította, pedig az huszárkapitány volt. Az pedig kiállott volna ezer szerémi granicsárral (határvédők – a szerk.) és még annyi garamantéval(?). Csak éppen a villámlástól félt. Egyszer a külső dencsi tagból(?) jöttünk haza. Ő hajtott. Én ültem mögötte szépen összefont karokkal. Akkorákat villámlott és dörrent, hogy itt belül nekem is háborgott kicsit a lelkiismeretem. A dencsi pusztán leugrott és fölkapta az ürgévé öntött kicsi Balogh Zsuzsát. Begyömöszölte szutykos kis markába a gyeplőt és mondá: uri dáma lettél, két piros pejt hajtasz! Engem meg nem üt agyon az Isten nyila, mert gyereket tartok ölemben…
Csizmájával betaszította az ajtót nagyapám dolgozószobájába. A jóságos öreg fölrezzent délutáni szundikálásából. A piros bosnyáksapka félrecsúszott szép szürke fején. Akkoriban divat volt Somogyban fezt (vörös színű, karimátlan gyapjúsapka – a szerk.) viselni. Nem állt föl. Csak hátranyúlt zsebébe és maga mellé tette az íróasztalra pisztolyát.
– Adjon Isten, Jóska. Ha tisztes házba lépsz, vedd le a kalapodat.
A legény hozzám szólt.
– Hát vegye le az ifiúr fejemről kalapomat. Vigyázzon rá, mert az csárdás kis kalap…
– Fiam, most szépen tedd le az unokámat…
– Még nem ezredes úr. Azt gondolom, addig vagyunk jóban, míg a gyereket karomban tartom. Instálok (Nagyon kér, könyörög érte; alázatosan vagy esedezve kér – a szerk.) egy kis szűzdohányt. Egy darab paprikás szalonnát. Végezetül egy-két tüsző puskaport.
– Jóska fiam, a dohányt és a szalonnát megkapod. De a puskapor helyett okosabb lesz egy-két pohár csopakival koccintanunk…
Ebben a pillanatban lépett be jó édesanyám. Megborzadt, mikor a betyár karján látott. Én meg vígan kapaszkodtam a legény nyakába. Elszakítja az még a kötelet is…
Öregapám kedves szóval szólt édesanyámnak:
– Zsenikém, hozz föl egy oldal paprikás szalonnát. Egy csomag vágott dohányt. Meg egy korsó bort a javából. Azután te magad töltesz a vendégnek.
A legény leült. Térdén lovagoltatott. Megismételte:… Te magad töltesz a vendégnek… A tekintetes asszony maga tölt. Szóval nem uszítják rám a cselédeket, a béreseket… Jól van. Okosan. Köszönöm.
Anyám halott haloványan hozta a két csomagot és a kancsó bort. Töltött. Jóságos, könnyes szemmel mosolygott a szegénylegényre és felém emelte poharát: egészségünkre!
– Jó egészséget! Szólt a legény. Eleresztett.
– Kis ifiúr, menjen jó édesanyjához. Segítse az Úristen, aki engem elhagyott. Aki gyereket bántana, a leghitványabb ember. Az igaz ember meg a betyárt sem bántja, míg gyerek van ölében.
Átcsapta két csomagját vállán. Hátravágta csárdás kis kalapját. Összeütötte rózsapatkós csizmáját. Anyának is, nagyapámnak is odaszólt:
– Nagyra nőjön az ifiúr, lélekben is nagyra… Ezredes úr meg ne lőjön utánam, mert akkor magam is meg találok fordulni…
Kihátrált az ajtón. Én meg ablakunkhoz futottam. Már ott vágtatott kertünk alatt, hol éppen a nagy feszület alá nefelejcskoszorút rakott a len hajú Verona, az öregbéres leánykája. A Gányás-erdő sötétében már nem láttam a daraszőrűt, de mintha halkan hallottam volna a szép baritont:
Én vagyok az, aki nem jó…
Korcsmaajtó nyitogató…
Pár hét múlva a Vörös Kata mesélte a pusztán, hogy „Csira Jóskát a Simonyi malom mögött elvesztették a statárium mián…”Megríkattam. Biztosan nem tarthatott gyereket ölében. Ezért lett baja…”
***
Jankovics Marcell 100 percének második novellája a kiegyezés idejének somogyi pusztájába kalauzolja el a kedves olvasót, oda, ahol a betyárok még portyáztak a tanyák között.
Az öreg a gimnázium elvégzése után 1832-ben hadapródként lépett a császári és királyi hadsereg 32. gyalogezredébe. 1834-től a bécsi magyar nemesi testőrségnél szolgált, majd 1838-ban a 12. határőrezred főhadnagya lett. 1848. július 31-én kilépett a császári katonaságtól, s csatlakozott a szabadságharchoz, melyért ezredesként és Kiss Ernő altábornagy helyetteseként az aradi hadbíróság 1849. november 5-én halálra, majd az ítéletet megváltoztatva november 16-án 18 évi várfogságra ítélte. Innen 1850. június 14-én a szabadságharc előtt kilépett volt császári tisztekre vonatkozó amnesztia értelmében kegyelmet kapott. Szabadulása után Veszprém vármegyei birtokán gazdálkodott, majd veje halála után a lányához költözött, és apja helyett apja volt a kis Marcellnek.
Mint már az előző részekben említettük, Jankovics 1939-ben Budára érkezik, miután el kell hagynia szeretett városát, Pozsonyt. Utolsó, kiadatlan művét 1943-ban fejezi be, de élete végéig frissíti, s ellátja jegyzetekkel, kiegészítésekkel.
de Rákóczi Ferenc fejedelem és forradalma is, melyről a hős szabadságharcos nagyapa gyakran mesélt neki, hiszen a dunántúli, ősrégi nemesi, római katolikus meszleni Meszlényi családban büszkék voltak a származásukra. A család története, valamint a megélt korok hőseinek emléke apáról fiúra szállt, s a történeteket az öreg az unokájával is megosztotta. Természetesen II. Rákóczi Ferenc fejedelem mellett a másik nagy hős Jankovics számára a kormányzó, a híres és mélyen tisztelt rokon, Kossuth Lajos volt.
De ez már egy másik történet.
(Folytatjuk)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
