Az előző rész: III. (1): „Az érettségivel is jól alkalmazkodó Márton Miklós és Ceausescu személyes ismerőse: Oláh Éva” itt olvasható.
***
A BM II. Politikai Nyomozó Főosztály 3. Osztályának, a hírszerzésnek „T”- állományú őrnagya;
Az MDP KV apparátusának munkatársa, a „Szabad Nép” és a „Népszabadság” munkatársa, a „Technika” főszerkesztője, a Qualitas Találmányokat Értékesítő Vállalat igazgatója, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának előadója, a „Népszabadság” berlini tudósítója.
1959. január 19-én a „Népszabadság” személyzeti – és káderügyekért felelős főszerkesztő-helyettesétől: Szamosi Károlytól sürgős jellemzést kért a pártközpont és a Belügyminisztérium Szluka Emilről (1922. december 6, Budapest, Marek Jolán) a „Szabad Nép” és a „Népszabadság” volt munkatársáról.
Szamosi Károly (1922. november 25.) munkáskáder, a párt régi harcosa. 1945-46-ban az MKP XIII. kerületi bizottságának titkára, 1947 és 1953 között a KV Agitációs és Propaganda Osztályának munkatársa, alosztályvezetője. Majd a „Szabad Nép” rovatvezetője 1955-1956-ban, 1956 novemberében Kádár János megbízásából a „Népszabadság” szerkesztőbizottságának tagja, főszerkesztő-helyettes, egészen 1981-ig.
Mindvégig a párt ortodox balos körének (Biszku Béla, Gáspár Sándor, Komócsin Zoltán) embere volt, szemben a reformszárnnyal (Fehér Lajos, Nyers Rezső, Aczél György), akiknek nézeteit két másik főszerkesztő-helyettes: Rényi Péter és Földes István képviselte, hangos ideológiai viták és jól kitapintható személyi ellentétek közepette. Az utóbbira jellemző volt, hogy noha Szamosi és Földes szobái közös titkárságról nyíltak, bő egy évig nem köszöntek egymásnak és egy mondatot sem váltottak. Szamosinak a hosszú évek alatt erős befolyása alakult ki a pártban és a végrehajtó hatalomban. Ismert az az anekdota is, miszerint Kádár a Politikai Bizottságban napirenden kívül tréfásan megjegyezte: „Maguk azt hiszik, hogy Szamosi elvtárs Biszku elvtárs embere a „Népszabadságnál”. De ez tévedés. Valójában Szamosi elvtársnak az embere Biszku elvtárs a Politikai Bizottságban.” (Néha türelmetlenül hívta Szamosi Biszkut, s mivel napközben nem érhette el, Biszku este minden bejelentés nélkül megjelent a székházban egyenesen Szamosi szobájába sietve. Miután végzett, a formaság kedvéért még beköszönt az ügyeleti szobába a napi szerkesztőnek és a korrektoroknak.)
Nos, ez a nagyhatalmú főszerkesztő-helyettes, aki mindig jól tájékozott volt titkos és bizalmas ügyekben, s minden hírcsatorna megnyílt számára, ha a Blaha Lujza téri székházban felemelte a telefonját, ezen a napon, 1959. január 19-én önmaga előtt is információs csődöt jelentve, megszégyenülten kénytelen volt az utolsó mondatot így leírni Szluka Emilről: „1958 közepén internálták, tudomásom szerint jelenleg is internálva van, az internálás oka előttem ismeretlen.”
Nem volt előtte ismeretlen ügy, ha ő meg akart tudni valamit, azt meg is tudta. A mindenkori főszerkesztőn kívül ő tudta azt is, ha a szerkesztőség valamelyik munkatársát beszervezték a belügyi szervek. Olyan azonban sohasem fordult elő, hogy a párt központi lapjának egyik munkatársát, aki ráadásul korábban a KV apparátusában dolgozott, internálják előtte ismeretlen okból.
Szamosi jó viszonyban volt Szlukával, becsülte helytállását az „ellenforradalommal” szemben. Véleményét így fogalmazta meg személyzeti jellemzésében:
„Szluka Emil 1954-től 1956 végéig a „Szabad Nép”, illetve a „Népszabadság” munkatársa volt. 1954-ben a KB apparátusából került a laphoz. Először a tudományos rovatban, majd később az ipari rovatban dolgozott.
1955-56-ban a lap hasábjain főleg az újítások és a találmányok körüli problémákról írt nagyon hasznos és pártos cikkeket. A többi között ő leplezte le a Találmányi Hivatal volt elnökének (Perédi) visszaéléseit. Mint jól képzett mérnök, sokat segített, hogy a „Szabad Népben” színvonalas műszaki cikkek jelenjenek meg.
Az ellenforradalom előtt és alatt azok közé a „Szabad Nép” munkatársak közé tartozott, akik hűek maradtak a párthoz. Személyes kapcsolatban voltam vele, ismertem állásfoglalásait, cselekedeteit. Ennek alapján kijelenthetem, hogy nagyon becsületesen és rendesen viselkedett az ellenforradalom idején. November 4.-e után azonnal dolgozni kezdett az új lapnál és csak azért nem maradt itt, mert egy párt-vállalatot alapított az újítások és a találmányok kivitelezésére. A vállalat megalapítása (novemberben!) is mutatja a párthoz való viszonyát.
A vállalatot nem jól vezette, leváltották, később (1957 végén) a vállalatot felszámolták. A KEB [Központi Ellenőrző Bizottság] az ottani hibák miatt kizárta a pártból.
1958. közepén internálták, tudomásom szerint jelenleg is internálva van, az internálás oka előttem ismeretlen.” (ÁBTL 2.8.2.1. 51 Dob. 115)
[Az 1953. júliusában az amnesztiával nem ért véget az állambiztonsági internálótáborok története. 1956 november 4-ével újra kezdődött az internálás intézménye, csak más lett a neve: közbiztonsági őrizet. Jogi alapja: az Elnöki Tanács 1956. évi 31. törvényerejű rendelete, mely szerint a fogva tartás időtartama 6 hónap, amely kétszer 6 hónappal meghosszabbítható (lsd. még: NET, 1957. évi 1.sz.tvr., 1957. évi 41.sz.tvr.). Így nyílt meg újra előbb a budapesti, majd a kistarcsai és a tököli internálótábor. 1956 decemberében az Irházi Imre rendőr őrnagy parancsnoksága alatt álló kistarcsai táborban 3-4000 fő volt közbiztonsági őrizetben, Tökölön, ahol Matheidesz István rendőr őrnagy volt a parancsnok,2-3000 fő. "Ellenforradalmi magatartás" miatt 1957. január 1-től összesen 7016 az internáltak száma, amely március 15-ig, a MUK tervezett időpontjáig egyre nőtt, s egyes becslések szerint elérte a 10 ezret. Csak 1960-ban szüntette meg ezt az önkényes jogintézményt az Elnöki Tanács újabb törvényerejű rendelete.
A közbiztonsági őrizetbe vétel indokának megállapítását szinte megyénként másképp értelmezik, a tvr. a szubjektivizmus és az önkény melegágya, rendőri vezetők egy-egy döntése tetszőleges, a jogintézményt alkalmazzák például a rendőrhatósági felügyelet, a kitiltás és a figyelés helyett, vagy azokkal felváltva, illetve együttesen. A közbiztonsági őrizet bármikor megszakítható, majd a szabadítás után bármikor újra kezdhető. Gumi paragrafusainak alkalmazását nem egyszer politikusok kezdeményezték a rendőrségnél, mert valaki a párt útjában állt, vagy bosszút akartak állni rajta. Volt, akit háromszor vittek vissza ugyanabba a büntető táborba, mert „ az illető megrögzött reakciós elem, ellenséges propagandájával szabadlábon hagyása mellett folyamatosan veszélyeztetné a köznyugalmat.” Részletesen írtam e témakörről a 2013-ban megjelent „Internálótáborok Kistarcsától Recskig” című digitális kötetemben.]
Szamosi Károly, a „Népszabadság” főszerkesztő-helyettese azonban nemcsak az internálás okát nem ismerte, hanem azt sem ismerhette, ami később megdöbbentette: Szluka Emil újságíró a BM II. Politikai Nyomozó Főosztály 3. Osztályának: a hírszerzésnek „T”- állományú őrnagya volt.
Móró István r. alezredes, a II/3 Osztály vezetője (1956 november – 1959 május) javasolta felvételét 1957. március 5-én. Indoklásában ez állt:
„1922-ben született Budapesten. Apja gépészmérnök. Anyja Marek Jolán. Iskolai végzettsége Műszaki Egyetem. Nős, két gyermeke van. Szülei a II. világháború után (sic!) kivándoroltak Franciaországba. 1933-34-ben tértek vissza Magyarországra.
Szluka elvtárs a „Szabad Népnél” mint újságíró a műszaki rovat szerkesztésében dolgozott. Jelenleg fontos pártbeosztásban műszaki vonalon dolgozik.
Nagy általános műveltséggel és széleskörű műszaki tudományos kapcsolatokkal rendelkezik. Képzett, világos gondolkodású, kiváló tárgyaló. Tökéletesen beszéli a német és a francia nyelvet.”
Kilenc hónappal később, 1957. december 13-án Móró alezredes, a hírszerzés főnöke már ellenkező értelmű „Szigorúan titkos!”javaslatot terjeszt elő: „Szluka Emil rny. őrnagy elvtársat, a BM. II/3 Osztály „T” állományú beosztottját javasoljuk a Belügyminisztérium kötelékéből elbocsájtani.”
A javaslat előbb korrigálja korábbit: szülei nem a II., hanem az I. világháború után vándoroltak ki Franciaországba, s bővíti is az előző információkat: anyja htb., nős, két gyermeke van. Majd így folytatja:
„Szluka elvtárs a „Szabad Nép”-nél mint újságíró és műszaki szerkesztő dolgozott. Az októberi ellenforradalmi események után az MSZMP Központ irányítása alatt álló „Qualitas” nevű tudományos vállalat igazgatójaként volt alkalmazásban, azonban ez a beosztása megszűnt, mivel maga a vállalat is megszűnik 1958. január 1-vel.
1957 márciusában került a BM. II/3. Osztály „T” állományába, mivel az osztály a vállalat jellegét tekintve érdekesnek látta azt felhasználni munkájában. Ezért a központi állományból is helyeztünk oda elvtársakat Szluka elvtárs révén. Ez az elgondolás azonban nem valósulhatott meg, mivel úgy a „T” állományos, mint a központi állományból odahelyezett elvtársak dekonspirálódtak, és ez elsősorban Szluka elvtárs hibájából, fecsegő magatartása miatt történt.
Felelőtlen magatartása és egyénisége miatt nem alkalmas arra, hogy a BM. II/3. Osztály „T” állományába tartozzon.
Ezért javasoljuk Szluka Emil elvtársat elbocsájtani a Belügyminisztérium kötelékéből.”
A javaslat december 13-án íródott, de érdekes módon Szluka rendőr nyomozó őrnagy már december 12-én titoktartási nyilatkozatot írt alá, amelyben kötelezi magát arra, hogy a Belügyminisztériumban tudomására jutott hivatali titkokat soha senkinek fel nem fedi. (A Belügyminisztériumban hivatali titkot képez az ügyiratokban foglaltakon kívül, minden írásbeli és szóbeli utasítás, minden technikai és szervezeti értesülés, épületek, szobák, alosztályok elhelyezése, beosztottak neve és lakhelye, stb.)
Mi történt rövid 9 hónap alatt Szluka Emillel, akit ezek után 1958. május 8-án őrizetbe vesznek és közbiztonsági őrizetbe helyeznek a tököli táborban, ahol bő 10 hónapot tölt 1958. május 15-től 1959. március 23-ig?
(Mielőtt a kérdésre válaszolnék, az eddig szóba nem került információk: Szluka 1929 és 1935 között élt szüleivel Franciaországban, majd hazatérése után rokonai segítségével Esztergomban végezte el a reálgimnáziumot. 1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol 1949-ben szerzett gépészmérnöki diplomát. 1950-től az MDP központi apparátusában, majd 1954-től a „Szabad Nép” szerkesztőségében dolgozott.)
Az ügy kezdete 1956 novemberére tehető, amikor Szluka kezdeményezésére a pártközpontban a pártmunkások egy csoportja a Gazdasági és Ügykezelési Osztály engedélyével a Közlekedési és Műszaki Vállalat keretében megalakította a „Qualitás” műszaki részlegét, melynek vezetője, majd a vállalat igazgatója Szluka Emil lett.
A párt nem titkoltan, de bizalmasan a „Qualitas” tevékenységével kívánt a maga számára anyagi eszközöket szerezni a Gazdasági és Ügykezelési Osztály irányításával és ellenőrzése alatt. Milyen tevékenységről beszéltek? A műszaki fejlesztés előmozdításáról, különös tekintettel egyes elakadt találmányok, újítások hasznosítására, külföldi értékesítésére újszerű, bürokráciamentes, rugalmas szervezeti formában.
Szluka igazgató 1956. december 14-én az alapító levéllel felkereste a Külkereskedelmi Minisztériumot, kérve a benne foglaltak tudomásulvételét. Az alapító tagok a pártvállalathoz különböző okok miatt csatlakozó személyek bevonásával (állambiztonság) munkához láttak a célkitűzések megvalósításáért. Kétségtelen, nem minden külkereskedő örült a párt vállalkozásának, önjáró mozgásának saját ellenőrzés alatt, már az indulásnál bizonyos bennfentes előnyökkel és hivatkozásokkal.
A BM hírszerzése a „Qualitas” külkereskedelmi pártvállalatot fel kívánta használni arra, hogy a berlini rezidentúrán lévő két hírszerző tisztjét a vállalat megbízottjaiként legalizálják, akik elkezdték a vállalat berlini irodájának létrehozását. Egy harmadik hírszerzőtiszt legalizálását pedig az szolgálta volna, ha a Szluka Emil főszerkesztő és Gál János szerkesztő neve alatt Budapesten megjelenő „Technika” című műszaki szaklap berlini tudósítójaként dolgozhat, gyakori beutazással az NSZK-ba. Az illetékesek intézkedései azonban egyre késtek. A gyakorlat az volt, ha egy külkereskedelmi vállalat megbízottakat delegál külföldre, akkor a Külkereskedelmi Minisztérium utasítást küld a kereskedelmi kirendeltség vezetőjének a megbízottak támogatására. A hírszerző tisztek legalizálását az gátolta, hogy a berlini kirendeltség vezetője (Szalai Béla) nem kapott ilyen utasítást miniszterétől (Incze Jenő), akinek viszont előzetesen a Minisztertanács illetékes elnökhelyettesétől (Apró Antal) kellett volna engedélyt kérnie. Az időmúlás, a teendők hanyag kezelése súlyos sérelmet okozott a hírszerzésnek, s ebben közrejátszott Szluka mulasztása is. A „Technika” berlini tudósítójának legalizálása sem ment simán, ehhez a Kossuth Könyvkiadó igazgatóját: Vas Henriket kellett beavatni és megnyerni. (ÁBTL 3.2.6. 8-021/1)
Szluka egy svájci tőkés csoporttal kezdte meg tárgyalásait 1957-ben magyar találmányok Nyugaton történő értékesítése céljából. Július 4-én szerződést kötött a zürichi NAEF Vertretungen Import-Export céggel, – amely mögött tekintélyes bankcsoport állt -, egy svájci-magyar RT. életre hívására. A csoport vezetője Mandl József és Adolf Naef mérnök, megbízottjuk: dr. Irsay Jenő volt.
De már májusban súlyos hibáról küldött jelentést a Külkereskedelmi Minisztérium jogi osztálya Incze Jenő miniszternek:
„…január 4-én engedélyt adtunk nevezett cégnek 2 találmány külföldi értékesítésére azon feltétellel, hogy a szabadalmat csak a LICENCIA-val közösen megállapított feltételekkel szabad külföldre kiajánlani, a megállapodáshoz a LICENCIA közreműködését mindenkor igénybe kell venni és a megállapodás véglegesítéséhez a Külkereskedelmi Minisztérium jóváhagyását kell kikérni. A „Qualitas” most beterjesztette azt a megállapodás tervezetet, amelyet a fenti feltételek figyelmen kívül hagyásával, teljesen önállóan, a NAEF. svájci céggel kívánt kötni. A megállapodás, amit mellékelek, valósággal hajmeresztő feltételeket tartalmaz. A megállapodás jóváhagyását elutasítottam.” (ÁBTL 4.1. A-1347)
Szluka ismerte a Külkereskedelmi Minisztériumnak azt a többször hangoztatott véleményét, hogy a szerződés a népgazdaságra súlyosan hátrányos, olyan kitételeket tartalmazott, aminek a magyar állami vállalat részéről történő aláírása megengedhetetlen. Mégis aláírta és folytatta Svájcban a tárgyalásokat a kiválasztott céggel.
A második szerződést a „Qualitas” közjegyző előtt írta alá, anélkül, hogy szövegébe foglalta volna: a szerződés csak a minisztérium jóváhagyásával válik érvényessé. A szerződést így a minisztérium ismét ellenezte.
1957 júliusában a BM II/6-b alosztály (szabotázs elhárítás) „Koppány László” fedőnevű ügynöke többször jelentett kapcsolattartó tisztjének: Roskó Béla rny. századosnak a „Qualitás” körül zajló eseményekről. Jelentéseiből kiderül, hogy a KGST gépkocsi ügyekkel foglalkozó magyar albizottsága első ízben vizsgálta meg az ország személygépkocsi szükségletét, s az igények kielégítésének módját. Francia, olasz és angol gyárakkal folytak tapogatózó tárgyalások (Pegaut, Simca, Renault, Fiat, Ford, stb.) Ennek során például a francia Simca gyár – a magyar kereskedelmi kirendeltség vezetőjén keresztül – szóbeli, majd írásbeli ajánlatot tett arra, hogy Magyarországon gépkocsi összeszerelő üzemet létesít, az általa szállítandó anyagok és alkatrészek árát pedig általa megjelölt helyekre exportált kész kocsikkal lehetne kifizetni. „Koppány” leírja, hogy „… ez ügyben július 28-án Marton osztályvezető (Külkereskedelmi Minisztérium) tárgyalt futólag a Qualitással. Lehet, hogy … a jövőben ez a vállalat fogja össze ezt a kérdést.” Szlukának mobilizálható régi francia kapcsolatai voltak. „Koppány” számolt be a magyar szabadalmak külföldön történő értékesítése céljából alakított svájci-magyar részvénytársaságról, a tárgyalásokon az ügynök szerint magyar részről Szluka Emil, Palanek Antal, Horváth Imre és Vas Jenő megbízottak vettek részt. A kereskedelmi és pénzügyi szakértők azonban aggályosnak tartották a szerződést és a berni magyar kereskedelmi kirendeltség feljelentést is tett a károkozás miatt.
Amikor 1958 március 10-én az ügynök találkozik Szlukával a Belvárosi Kávéházban, ő úgy nyilatkozik, hogy a „Qualitas”-nak érvényes szerződése van a svájci céggel, amelyet egyesek hiába próbálnak érvényteleníteni. Zürichben csak a diesel adagoló Krávits szivattyúkkal folynak kísérleti mérések Lévai Zoltán közreműködésével, szeretne hozzá minél előbb kiutazni.
Április 7-én ismét találkoznak a Belvárosi Kávéházban, ahol elmondja az ügynöknek, hogy már a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában dolgozik, s egész nap Münnich Ferencnek a MÁVAG-ban elmondandó aznapi beszédéhez gyűjtött adatokat. Egyébként éppen a MÁVAG-ba akarja beadni a gázturbinákkal kapcsolatos egyik újítását, amitől sokat vár. Az ügynök úgy értékelte jelentésében az újítást, hogy egy régi elavult konstrukció. (ÁBTL 3.1.2. M-23979)
Május 8-án megszakadt a kapcsolatuk, mert Szlukát őrizetbe vették, majd egy hét múlva a tököli közbiztonsági táborba szállították.
Egy másik ügynököt, a „Bársony” fedőnevűt a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának II/b csoportja azért mozgósította 1958-ban, mert kapcsolata: Ledényi Zoltánné jól ismerte Szluka Emilt, aki rendszeresen vitt leveleket, csomagot és pénzt Ledényiné lelépett férjének Franciaországba. Ledényiné ezért hálás volt, azzal a hangoztatott gyanakvásával, hogy Szluka kémkedik is.
[„Bársony” fn. ügynököt, aki civilként feltehetően az igazságszolgáltatás területén dolgozott, a BRFK 1958 január és 1965 május között foglalkoztatta elhárítási feladatokkal, kapcsolattartó tisztje Major Tibor r. őrnagy volt. Operatív munkáját eredményesnek és értékesnek tartották, jelentései négy kötetet töltöttek meg. Egy leleplező akciója nyomán 1959-ban őrizetbe vették a kémelhárítás áruló hálózati ügynökét: „Kornis Icát”, aki azonos volt Kux Kitty Mariannal (1935. október 15. Budapest, Manheim Magdolna). Több ügyben is sikeresen foglalkoztatták, külföldi utazásainak, – így például az 1964. évi egyiptominak – a beszámolóit a BM III/I. Csoportfőnökség hasznosította. Az ügynököt rendszeresen ellenőrizték, megbízhatósága kifogástalannak bizonyult.]
„Bársony”jelentéseiből kiderül: Ledényiné „az úrinő” a VKF-2-nél (katonai felderítés) dolgozott, volt munkatársaival kapcsolatot tart. 1945 és 1947 között Németországban, Angliában és Ausztriában tartózkodott, de ezt a hatóságok előtt letagadta. Társasága alapvetően kétféle: a letűnt rendszer deklasszált elemei, volt VKF-2 tisztek (akikkel általában a Farkasréten volt Blahák-féle vendéglőben találkoztak) és az új hatalom olyan bizalmi állásban lévő képviselői, akik államtitkok birtokában vannak, így például: ügyész, BM alkalmazott, Kádár János személyi kísérője és mások. „Bársony” ügyesen és rutinosan kihasználja Ledényiné jellembéli gyengéit és nőiségének sebezhető pontjait. „Bársony” egy amerikai titkosszolgálat Ausztriában beszervezett ügynökének adja ki magát, aminek következtében a hölgy bizalmasan megsúgja: ő pedig a CIC-nek dolgozik. (Counter Intelligence Corps: amerikai katonai hírszerzés.) Ledényiné elmondta: férje évekig a budapesti svéd követség alkalmazottja volt és a kapcsolatokat a követségen keresztül tartotta. Ám amikor 56 októberében mindketten feltűntek a Köztársaság téri pártház ostrománál a férjét véletlenül lefényképezték és a kép megjelent a Fehér Könyv első kötetében, félni kezdett, hogy rászáll az elhárítás. Mert férje is egy külföldi titkosszolgálat ügynöke volt. Hogy melyiké, azt nem árulta el a felesége. Franciaországba szökött, egy repülőgépgyárban dolgozik, a német tanácsadó mellé van beosztva, akivel gyakran utazik az NSZK-ba.
Ledényiné minden héten elmegy az angol követségre, ahol filmvetítés van és találkozik egy Sir Jackson nevű emberrel. Megemlíti „Bársonynak”, hogy beajánlhatja kertésznek a követségre, mert tőle kértek egy megbízható embert. Ledényiné egyszer megjegyezte: elvesztette a noteszét, amiben fontos címek vannak, de mindegyik rejtjelezve. Ám egy francia cím alá oda van írva, hogy CIC.
Többekkel is összeköttetésben van Budapesten. Nyáron az egyiptomi követség gépkocsijával ment sokfelé, együtt a beosztottakkal. A franciák, miután észrevették, hogy Emil gyakran jár külföldre, főleg Svájcba, gyanakodni kezdtek: netán a magyar hírszerzés ügynöke, ezért kérték őt Emil megfigyelésére. Az osztrákok is sűrűn megfordulnak Budapesten, nincsenek a követség állományában. H. Lajos ügyvéd, volt VKF-2 tiszt a Gellért hegyi Sziklaközpont teljes tervrajzát kiküldte Ausztriába. Miután „Bársony” felajánlja, hogy ő is szívesen kivisz híranyagot a férjének, Ledényiné azt válaszolta: örömmel megadja férje címét, legalább megbízható ember viszi. Igaz, ez a gond megszűnik, ha ő is kimegy. Mert elhatározta, hogy kimegy, elég volt az itthoni feladatokból.
Két nappal Szluka Emil őrizetbe vétele előtt, 1958. május 8-án Ledényiné azzal fogadta „Bársonyt”: tudja-e mi történt Emillel? Az ügynök mintha nem tudta volna. Ledényiné elújságolta:
„Lebukott. Rájöttek, hogy magyar találmányokat csempészett ki külföldre és adta el jó pénzért. Itt volt fent nálam és elmondta, hogy azonnal visszavonták az útlevelét, kizárták a pártból és el akarták kobozni a svájci kocsiját, de őt előre értesítették a jó barátok és előző este kiküldte az autót valakivel Svájcba. Emil fel volt háborodva, hogy azért a találmányért vannak oda, amit kivitt, de majd ő megmutatja, hogy nem lehet vele könnyen elbánni.
Én tudom – folytatta Ledényiné -, hogy Emil 15 találmányt vitt ki, mert elmondta. A Qualitas vállalattól is kidobták, ahol dolgozott és a „Technika” című lapot is elvették tőle. Csodálkozással vegyes sajnálkozásomat fejeztem ki… amit Emil csinált, annak csak lebukás lehetett a vége, mert nagyon feltűnően csinálta. Szórta a pénzt, amikor itthon volt, minden nap más külföldi társaságban volt. Szerencsére nekem vannak olyan jó barátaim, akik időben figyelmeztetnek, ha valami baj van. (Itt megemlítette T. Márton nevét, aki a BM egyik operatív osztályán szolgált és hivatkozott másik jó barátjára, aki a főváros légoltalmi parancsnoka volt a városházán.”)
A kapcsolattartó tiszt: Major Tibor r. őrnagy a jelentés után írta megjegyzésként:
„Bársony” fn. ügynök kezdi megnyerni Ledényiné bizalmát. Helyes volt a magatartása, hogy az utóbbi időben csak akkor jelentkezett nála, ha az személyesen hívta. Helyesen nem tett fel kérdéseket, várta, hogy Ledényiné magától beszéljen.” (ÁBTL 3.1.2. M-23467)
A Külkereskedelmi Minisztérium érthető okokból igyekezett a megkötött hátrányos szerződéseket felbontani. Ehhez Szluka segítségét kérte, utalva pártbeli felelősségére is, ő azonban nem értett egyet a felbontással, sőt, igyekezett azt megakadályozni: a külföldi féllel közölte a minisztérium szándékát és tervezett intézkedéseit.
Mindezért 1957. decemberében az MSZMP KB Gazdasági-és Ügykezelési Osztálya (Tóth László) levélben kereste meg a BM II. Politikai Nyomozó Főosztályának 6. Osztályát (szabotázs-elhárítás), amelyet akkor Kucsera László r. ezredes vezetett (1957. május – 1961. március). A levélben közölték a felügyeletük alá tartozó „Qualitas” műszaki vállalat működésével kapcsolatos információikat, s egyben az ügy alapos, sürgős kivizsgálását kérték.
A Belügyminisztérium vizsgálata – egyebek között – megállapította:
Szluka Emil, a „Qualitas” igazgatója a szerződésekben a magyar állam számára előnytelen feltételeket fogadott el, melyekből jelentős károk származhattak volna a Külkereskedelmi Minisztérium közbelépése nélkül.
A külföldi üzletfelet tájékoztatta a várható hazai válaszlépésekről, kiadta a tárgyalási taktikát.
A találmányok értékesítésére végül azt az utat választotta volna, hogy feleségével együtt távozik az országból, odakint valamelyik külföldi gyár képviseletét vállalná, s partnereit kérte: szerezzenek neki ilyen megbízást. Mandl József is felvetette neki: maradjon kint Svájcban.
Szluka egy gépkocsit kapott használatra a svájci cégtől. A szerződés olyan kitételeket tartalmazott, hogy a tárgyalásokon részt vett személyeknek felváltva Svájcban kell tartózkodniuk a svájci fél költségére. A külföldi félnek – különösen az első megállapodásban – biztosított részesedése olyan magas, ami semmilyen vonatkozásban nem állt arányban az általa vállalt munkával és befektetéssel. Azt nem sikerült bizonyítani, hogy a tárgyalásokon részt vett egyik vagy másik magyar személy külön juttatást kötött ki magának, az a megfogalmazás viszont érdekes volt, hogy a magyar félnek jutó összeget külföldi banknál kell elhelyezni.
Szluka Emilt 1958. január 25-én leváltották és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala előadójává nevezték ki.
1958. februárjában az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága (KEB) kizárta a pártból és bírói eljárást javasolt ellene.
A pártközpont Gazdasági és Ügykezelési Osztálya a súlyos károk miatt a BM-mel együtt 1958 februárjában szükségesnek látta a legfőbb ügyész véleményét kikérni. Szénási Géza legfőbb ügyész helyett, helyettese: Szalay József az iratok áttekintése után indokoltnak tartotta a bírói eljárás lefolytatását. Javasolta azonban, hogy a felelősségre vonást szűkítsék le a gazdasági bűncselekményekre, így lehet elkerülni, hogy a bírósági eljárás alkalmával szóba kerüljön a pártközpont Gazdasági-és Ügykezelési Osztálya, mint a „Qualitas” felügyeleti hatósága.
Az akkori politikai helyzetre való tekintettel azonban a felsőbb szervek elálltak a Szluka elleni bírósági eljárás megindításától, mert a párt szerepe semmilyen vonatkozásban sem merülhetett fel az ügyben.
Mivel Szluka – leváltása ellenére – még ekkor sem szüntette meg károsnak nevezett tevékenységét, – így a belügy vizsgálati jelentése -, s az érintettek befolyásolásával veszélyeztette a szerződések felbontására irányuló egyébként eredményesnek ígérkező tárgyalásokat, az illetékesek távoltartása végett szükségesnek tartották őrizetbe vételét, majd közbiztonsági őrizetbe helyezését.
1958. május 8-án őrizetbe vételével egyidejűleg házkutatást tartottak a lakásán, ahol – többek között – megtalálták a svájci-magyar szerződés egyik példányát. Vallomása szerint, ennek alapján készült cikket írni a „Népszabadságban”, illetve memorandumot készíteni vezető pártfunkcionáriusok számára.
1958. május 15-én 02263/58. szám alatt közbiztonsági őrizet alá helyezték Tökölön. A tábori őrizetet 1959. március 23-án szüntették meg a 40534/1/59. sz. határozattal.
Ügyének vizsgálatakor felmerült, hogy a Belügyminisztérium titkos állományába tartozott, s az előnytelen szerződések megkötésekor arra hivatkozott a Külkereskedelmi Minisztérium vezetői előtt, hogy külföldi útjai alkalmával belügyi megbízatásokat teljesített. Ezzel kapcsolatban a Központi Ellenőrző Bizottság meghallgatta Móró István r. alezredest a II/3 Osztály vezetőjét, aki határozottan cáfolta, hogy Szluka rny. őrnagy bármilyen utasítást kapott volna a „Qualitas” igazgatójaként folytatott üzleti tárgyalásai során. Elbocsájtásával minden kapcsolatot megszakítottak vele. (ÁBTL 4.1. A-1347)
1963-ban Szluka Emil a Legfőbb Ügyészséghez fordult panasszal, melyben közbiztonsági őrizetbe helyezése törvényességének felülvizsgálatát kérte. Kérését azzal utasították el, hogy az internálási határozat felülvizsgálatára, rehabilitálására nincs törvényes lehetőség.
Az előző terhelő adatok alapján került a BM operatív nyilvántartásába, de miután visszavették a pártba, a meglévő adatokról 1969-ben tájékoztatniuk kellett a VIII. kerületi Pártbizottságot. A kerületi testület levélben közölte a BM-mel, hogy Szluka Emilt az adatok ismeretében is meghagyta párttagnak. Így a vonatkozó utasítások értelmében a BM 1969-ben törölte az operatív nyilvántartásból. (ÁBTL- 4.1. – A-1349/8)
A „Népszabadság” szerkesztősége már a hatvanas évek elejétől újra foglalkoztatta újságíróként. Később zavartalanul utazott és tudósított külföldről is.
A BM II/8. Osztálya (vizsgálati feladatok) a Tökölön közbiztonsági őrizetben tartott Szluka Emil mellé ügynököt helyezett el a zárkába. A „Kolozsvári Tamás” fedőnevű hálózati ügynököt a II/5-b alosztály (belső reakció elhárítás) beosztottja: Szeifert József r. százados szervezte be 1958-ban. A beszervezés alapja „Kolozsvári” 1956-os kaposvári, Somogy megyei tevékenysége volt, amiért 2 év börtönre ítélték, amit a Legfelsőbb Bíróság egy évre mérsékelt. Ebből 6 hónapot Vácot töltött. A tököli közbiztonsági táborba 1958. április 9-én szállították és október 9-ig tartották őrizetben. „Kolozsvári Tamás” állambiztonsági hálózati személy – állambiztonsági nyilvántartó kartonja és az állambiztonsági mágnesszalagok tavaly feltárt H-2.3.2. adattára szerint – azonos Nagy Tamás (1932. március 11, Kaposvár, Csontos Margit) volt kaposvári újságíróval, a „Somogyi Napló” munkatársával, akit a politikai rendőrség írók, újságírók és politikai foglyok, illetve a forradalom kaposvári és Somogy megyei vezetői ellenében foglalkoztatott. Írásos jelentései az ÁBTL-ben olvashatók a 3.1.2. M-25334 számú M-dossziéban.
„Kolozsvári” ügynök, mint kolléga hamar megnyerte Szluka bizalmát, aki teljes őszinteséggel avatta be titkaiba. „Kolozsvári” jelentései – melyeket Pethő Imre r. főhadnagy vett át – alapvetően a korábban rovására írt tények cáfolatára és sajátos ideológiai nézeteire vonatkoztak. Ami a tényeket illeti, azokról elmondta:
Semmiben sem érzi bűnösnek magát. Az általa vezetett vállalat és a svájci szerződés csak hasznot hozhatott volna a magyar államnak: mintegy 300 elfektetett találmány hasznosítását. Magyarországnak csak a találmányokat és szakembereket kellett volna adni, Svájc fizette volna meg őket tisztességesen. Konkrét példaként említette a Diesel motorokhoz gyártott diesel adagoló Krávits-szivattyú és egy elektromos érintkező sorsát. Elkészítették a modelleket, de a riválisok meg akarták akadályozni kivitelüket. Pedig azért jött haza a svájci cég által bérelt autóval, hogy kivigye a modelleket. Végül némi fondorlattal sikerült elérnie, hogy a szivattyúkat a vállalat hét munkatársával együtt repülőre tegye és célba juttassa. Amikor azzal vádolták, hogy a gépkocsit a találmányok átadásáért kapta, ő azt egy gépkocsivezetővel elvitette a határig, onnan pedig egy megrendelt szállító jármű visszafuvarozta oda, ahonnan bérelték. Az ellene itthon folyó érthetetlen hajsza úgy elkeserítette, hogy komolyan foglalkozott az ország elhagyásával. Ezért végighallgatta zárkatársainak ötleteit: miként lehet kiszökni az országból, melyik határszakaszon van erre jó esély. Az ügynök természetesen nyomós információként jelentette erre irányuló érdeklődését.
Ugyanakkor az ügynök azt is jelentette, hogy Szluka határozottan marxistának vallja magát, politikai műveltsége alapos és igen keményen szembeszállt a tököli táborban minden olyan kijelentéssel, szóbeszéddel, ami a népdemokráciát vagy a Szovjetúniót sértette.
Ezt követően „Kolozsvári” beszámolt Szluka más politikai véleményéről, „érdekes álláspontjáról” is, ami szó szerint így hangzott:
„Magyarországon és a Szovjetúnióban is a zsidóság beférkőzött a párt-és államvezetésbe, kezében tartja a hatalmat és az irányítást, így nem az elméletben, a marxizmus-leninizmusban kell keresni a hibát, hanem a pártban a polgárság, a zsidóság személyében, akik tönkreteszik az országot és lejáratják a marxizmust. A párt is csak eszköz ezek kezében, s ők nagyon jól tudják, mit akarnak ezzel: belülről bomlasztják a szocialista tábort, megpróbálnak módszereikkel elégedetlenséget kelteni a szocializmus építésével szemben.
Erősen állítja, hogy az ellene folyó hajsza sem más, mint az anyagi kérdések, illetve az anyagi érdekeiket féltő zsidóság és a pártban lévő polgárság undorító hajszája. Ez ellen – ahogy mondja – harcolni fog mindvégig.”
„Kolozsvári” ügynök ezután megjegyzi jelentésében: „Persze mindez éles ellentétben áll azzal, hogy mégiscsak mindenképp külföldre akar jutni, s az, hogy Svájcban mégiscsak egy magyar zsidóval, Mandl Józseffel kötött üzleti kapcsolatot, s ezt akarja tartani továbbra is.”
De ki az a Lévai Zoltán, aki szóba került „Koppány” és Szluka beszélgetése során 1958. március 10-én a Belvárosi Kávéházban?
Dr. Lévai Zoltán (1929. július 7, Kisújszállás, Kádas Anna) okl. gépész-és hadmérnök, az MTA doktora egy interjúban („Interjú a J 522 szobában”, Bp. 2014-15, Batalka Krisztina) egyebek között a következőket mondta el:
 Dr. Lévai Zoltán |
1956 végén ”Egyik nap megjelent nálunk Török Antal, aki ösztönzött a szovjet aspirantúrára, meg Szluka Emil újságíró, az általa alapított Qualitas Találmányokat Értékesítő Vállalat igazgatója, s megkérdezték, hogy elmennék-e főkonstruktőrnek a Qualitáshoz… ami helyileg a pártgarázsban volt… a Kárpát utca környékén. Akkor még ott volt Rákosi páncélozott autója is.
Ők hívtak. Szluka utazgatott, hogy eladja a találmányokat…Svájcban talált egy három emberből álló kis vállalkozást. Nem tudom mi volt a neve, csak azt tudom, hogy egy Erdélyből Zürichbe költözött kövérkés, nagyon kellemes zsidó bácsi vezette. Dolgozott ott egy eredeti svájci úr és ott volt egy dr. Irsay nevű úr is, akinek az I. világháború után elvették a birtokait a Felvidéken, és akkor Londonban telepedett le. Ők hárman és Szluka egy svájci-magyar vállalatot alapítottak, aminek a célja az volt, hogy magyar találmányokat, elsőnek egy dízel adagoló szivattyút, az un. Krávits szivattyút értékesítsék.
A folytatás az volt, hogy amikor Szluka hazajött, a kormány, illetve az illetékes miniszter felhördült, hogy milyen alapon mert alapítani ilyen vállalatot. Döntöttek: a vállalatot fel kell számolni, és a Qualitas csak megbízza a kinti céget, hogy értékesítsék a találmányt. A szerződésmódosítás céljából egy Svájcban végzett jogász, a Mogürt vezérigazgatója, meg én, hárman kiutaztunk Zürichbe. Egy hónapig tartott a tárgyalás. Az alatt én ott unatkoztam, szórakoztam. Egy hónap után sikerült a magyar minisztériumnak is megfelelő megállapodást kitalálni. Nem közös vállalat, hanem csak megbízásokat kap az ottani cég a Qualitastól. És akkor hazajöttünk. Volt a megállapodásban olyan is, hogy az értékesítéshez a műszaki támogatást mi megadjuk. Viszünk ki majd szivattyút, és próbapadon bemutatót tartunk azoknak, akik meg akarják venni. Pár hét múlva azzal a technikussal, aki legyártotta Krávitsnak a szivattyút, kimentünk Zürichbe.
Elkezdtük a kísérleteket, de az a példány, amit kivittünk, nem volt precíz, nem tökéletesen működött. Akkor lehetőséget adtak, hogy a technikus egy kis magánműhelyben legyártson egy tökéletes példányt. Aztán azt egy laborban fel lehetet tenni egy motorra és lehetett vele kísérletezni. Néha Irsay hozott oda embereket, akik érdeklődtek a szivattyú iránt. Az volt az érzésünk, Irsay saját üzletet akar ebből csinálni. A kísérletek folytak. Nyár elején azt vettük észre, hogy a napidíjak kezdtek kimaradozni… aztán valamikor a nyár elején meg is szűntek. A kísérleteket is leállították…
Kiderült, hogy amikor a banknak bemutatták új szerződésüket, ami már nem vállalatról szólt, hanem csak megbízásról, a bank azt mondta, erre nem ad pénzt. […] Sikerült a szerződést teljesen felbontani. A vicces dolog az volt, hogy amikor még kint voltunk, Szluka egyszer-kétszer beszélt telefonon a céggel, még a tárgyalás alatt is, emiatt bevitték az internálótáborba, hogy ne tudjon érintkezni a svájciakkal. Utána kiengedték persze, amikor az ügy lezárult.”
Arról nincsenek pontos információink, hogy a pártközpont Gazdasági –és Ügykezelési Osztályának utódja lehetőséget adott-e még egyszer lelkes pártmunkások valamely csoportjának, hogy vállalatot alapítson saját bevétel szerzés céljára, nem számolva a rivális Külkereskedelmi Minisztérium „éberségével”.
Mint korábban utaltam rá: Szluka Emilt visszavették a pártba, a BM operatív nyilvántartásából törölték, a 60-as évek elejétől már ismét az MSZMP központi lapjának: a „Népszabadságnak” a munkatársa.
A Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1969 november 4-én a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 52. évfordulója alkalmából eredményes munkássága elismeréséül a Munkaérdemrend ezüst fokozatával tüntette ki.
 „Népszabadság” 1982. december 8: Szluka Emil köszöntése |
Egy hónappal később, 1969 decemberében perspektivikus céllal újbóli beszervezését és foglalkoztatását javasolja a hírszerzés, a BM. III/I. Csoportfőnökség.
Később külföldre küldik, Berlinből tudósítja a „Népszabadságot.”
A szerkesztőség 1982. december 8-án köszöntötte 60. születésnapja alkalmából, amikor nyugalomba vonult, s az Elnöki Tanács a Munkaérdemrend arany fokozatával tüntette ki.
Ám tovább publikált a lapban, írásai még halála előtt két évvel is megjelentek. Ismeretterjesztő és dokumentációs műszaki kötetei máig ismertek.
A „Népszabadság” 1994. július 28-án közölte halálhírét.
Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
