Alig egy évvel az után, hogy a franciák megszerezték Genovától Korzika szigetét, 1769-ben Ajaccióban megszületett Napoleone Bounaparte vagy, ahogy mi szoktuk emlegetni Bonaparte Napóleon. Még nem volt tízéves, amikor a francia szárazföldre költözött, hogy ott folytassa tanulmányait. Idegen környezet, más nyelv, más szokások. Időközben elvesztette édesapját, tüzértisztként különböző állomáshelyeken teljesített szolgálatot. A nem túl barátságos serdülő, majd ifjú tiszt magányosan éldegélt, viszont rengeteget olvasott. Ekkoriban alapozta meg hatalmas műveltségét.
1793-ban a Bonaparte családnak a korzikai viszályok miatt el kellett hagynia a szigetet. Marseille-be költöztek, a népes család eltartásának a gondja immár teljesen Napóleonra hárult. Stratégiai érzéke, hadvezéri tehetsége először Toulon 1793-as ostrománál tűnt fel. A franciák az ő tervei alapján foglalták vissza a várost az angoloktól. Nem maradt el a jutalma sem, dandártábornokká nevezték ki. A jakobinusok bukása utána rövid időre ő is célkeresztbe került. Depressziós lett, az öngyilkosságot fontolgatta. Írt egy szentimentális regényt, sőt eljátszott a gondolattal, hogy az Oszmán Birodalom szolgálatába áll.
Vajon mi történt volna az ekkoriban már nem túl acélos isztambuli óriással, ha ez megtörténik?
1795-ben szerepe volt a párizsi felkelés letörésében, majd kinevezték a belföldi hadsereg parancsnokává, végül az időközben megnősült ifjú az itáliai francia csapatok parancsnoka lett. Itáliában fényes sikereket ért el a Habsburgok ellen, pedig mikor megérkezett elég kedvezőtlen képet festettek a „touloni madárijesztőnek” emlegetett leendő császárról:
Külsejével, ruházatával, viselkedésével nem nyerte meg tetszésünket. Kicsi volt, csontos, nagyon sápadt, beesett arcában nagy, fekete szemekkel, hosszú haja pedig a halántékától a válláig csüngött, oly módon, amelyet akkoriban spánielfüleknek neveztünk.
A sikerek hatására egyre nagyobb tervei lettek, népszerűsége folyamatosan nőtt, nimbusza még az egyiptomi hadjárat kudarcát is túlélte. Nelson admirális, mai történetünk egy másik főszereplője, az abukiri öbölben megsemmisítette ugyan a francia flottát, Napóleon a seregét Egyiptomban hagyva tért vissza Franciaországba, a nép azonban hősként ünnepelte. Egy hónappal később ő lett Franciaország vezetője, mint első konzul, majd 1804-ben császárra koronázta saját magát a Notre Dame-ban a pápa jelenlétében.
Ekkora már ismét kiújultak a harcok Bonaparte fő ellenségével, az angolokkal. A brit flotta blokád alá vonta a legjelentősebb francia kikötőket, Bonaparte pedig megkezdte a szigetország elleni invázió előkészítését. Ehhez mindenképpen biztosítania kellett a La Manche-csatorna feletti uralmat, vagyis semlegesíteni kellett a brit flottát.
A francia flotta a forradalom után meggyengült, a tisztikar gerincét adó nemesség meghalt, vagy emigrált. A megüresedett tiszti helyekre katonákat, kereskedelmi kapitányokat, altiszteket, avagy egyszerű tengerészeket neveztek ki. Hiába építettek a franciák és a spanyolok jobb hadihajókat, ha a Királyi Haditengerészet matrózai, tisztjei jóval a franciák fölött álltak. A francia-spanyol hajóhad Cádizban gyülekezett, Pierre-Charles Villeneuve altengernagy parancsnoksága alatt. A francia parancsnok tartott Nelsontól, egyrészt közös múltjuk, másrészt az angol legénység jóval nagyobb tapasztalatai és jobb képzettsége miatt.
A Horatio Nelson vezette britek jól mérték fel, hogy előbb-utóbb el kell hagynia az ellenséges flottának Cádizt. Élelmiszerkészleteik kiapadtak, a hajók kijavításához szükséges anyagokból sem állt megfelelő mennyiség rendelkezésre, a legénység pedig betegeskedett.
Az angol flottával ellentétben sem a francia, sem a spanyol hajóknál nem alkalmaztak citromlevet a skorbut ellen. Villeneuve azonban egészen addig ragaszkodott Cádiz biztonságot nyújtó partjaihoz, míg Napóleon le nem váltotta. Miután az altengernagy értesült róla, hogy kijelölt utóda, Francois Étienne de Rosily-Mesros elhagyta Madridot, elszánta magát a kihajózásra. A szövetséges flotta 1805. október 19-én elindult Gibraltár felé, Nelson a nyílt tengerről figyelemmel követte vonulásukat. A tapasztalt brit mindenképp csatára akarta kényszeríteni a franciákat. Szakított a megszokott módszerekkel és oldalról tervezte megtámadni a vonuló francia-spanyol flottát, hogy azt részekre vágja, majd egyesével legyőzze. Október 21-én hajnalban a Trafalgar-foknál Nelson flottája megközelítette a franciákat.
Nelson 27 hajóval rendelkezett, ezeket két oszlopba csoportosította, az egyiket az admirális zászlóshajója, a Victory, a másikat pedig Cuthbert Collingwood altengernagy vezette, a Royal Sovereign fedélzetén. A terv, hogy két helyen áttörik a francia-spanyol vonalat, majd közelharcban győzedelmeskednek, nem volt teljesen veszélytelen. A derékszögben közeledő angol hajókat a francia és spanyol hajók oldalsortüzekkel szétzilálhatták volna. Nelson felkészült a várható komoly károkra, míg elérik az ellenséges hajók vonalát, de ugyanakkor bízott ellenfelei várhatóan gyenge tüzérségi teljesítményében is. A másik oldalon, Villeneuve számított Nelson stratégiájára mégsem tett semmit ennek megakadályozására. Borúlátása nem ismert határokat, ahogy a csata előtti egyik levelében írta:
Taktikánk elavult, semmi mást nem tudunk, csak csatasort formázni, s éppen ez az, amit az ellenség akar. Nincsenek sem eszközeim, sem időm, s még csak lehetőségem sem újfajta taktika kidolgozására, mivel e két flotta kapitányainak többsége soha nem törődött efféle dolgokkal, sőt, legtöbbjük fejében még soha nem fogant meg egyetlen konstruktív gondolat sem. Biztos vagyok benne, hogy megállják a helyüket a csatasorban, de egyetlen bátor kezdeményezés sem várható tőlük.
Erre az utolsó mondatra a csata folyamán több francia és spanyol tiszt is rácáfolt, de a küzdelem kimenetelét ők sem tudták megváltoztatni. Amint az angol hajók behatoltak a francia-spanyol flotta vonalába, már ők voltak kedvezőbb helyzetben, ágyúikkal rommá lőtték az ellenséges hajókat. Óriási tűzerő vett részt a csatában, a két fél összesen 4700 ágyúból ontotta egymásra a halált, a briteknél 17 000 a másik oldalon pedig mintegy 30 000 főnyi legénység volt kénytelen ezt elviselni. Volt olyan kartács ágyú, ami 500 muskétagolyóval volt töltve…
Villeneuve 33 sorhajójából összesen 18-at foglaltak el, vagy küldtek a tenger mélyére a britek. Nelson fényes győzelmet aratott, 27 hajójából egy sem veszett el. Nelson még a csata előtt végrendelkezett, úgy tűnik érezte, hogy baj lesz. Egy francia mesterlövész halálosan megsebesítette, utolsó kívánságai között volt, hogy ne tengerészként a vízbe hajítva temessék el. Óhaját teljesítették, testét egy brandyvel teli hordóban tartósítva szállították Angliába.
Pierre-Charles Villeneuve a britek fogságába esett, kívánságának megfelelően részt vehetett Nelson temetésén, majd nem sokkal később szabadon engedték. Hazatérése után, Franciaországban saját kezével vetett véget életének. Lord Nelson diadala azt jelentette, hogy Napóleonnak le kell mondani angliai partraszállásáról, a britek az elkövetkező évtizedben folyamatosan szervezhették francia ellenes koalícióikat. A világtengereken pedig immár kizárólagos urak lettek Őfelsége hajói. Mit gondolhatott minderről a császár, nos, Napóleon nyilvánosan egyszer szólalt meg Trafalgar ürügyén:
Egy meggondolatlanul kezdeményezett ütközet után a viharban elveszítettük néhány hajónkat.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
