1554-ben Tudor Mária, aki öt éven keresztül uralkodott Angliában, feleségül ment II. Fülöp spanyol uralkodóhoz. Fülöp ezzel most már nem csak az Ibériai-félsziget, Németalföld és hatalmas gyarmati területek ura volt, hanem, igaz csak névleg (felesége jogán – iure uxoris), Anglia királya is.
Mária buzgó katolikusként serényen üldözte a protestantizmust és küldte máglyára a vezetőiket. Ennek is köszönhetően kapta az utókortól a Véres Mária nevet. E nem túl szép jelző elterjedését buzgón támogatta, az utána trónra kerülő I. Erzsébet királynő is, aki nem szívlelte féltestvérét. Mária népszerűtlenségét tovább növelte, hogy beszállt férje oldalán a franciák elleni háborúba és sikerült elvesztenie Anglia utolsó kontinentális, francia területen lévő városát, Calais-t. Mária és Erzsébet édesapjuk, VIII. Henrik révén tartoztak a Tudor családhoz.
Nagytermészetű apjuk első illetve második feleségétől születtek, Henrik egyébként összesen hat feleséget fogyasztott el, s belőlük kettőt ki is végeztetett.
Mária halála után a nála 11 évvel fiatalabb, megözvegyült férje, Fülöp felajánlotta szolgálatait Erzsébetnek is, de ő hallani sem akarta a házasságról. A parlamentben elmondott, első uralkodói beszédében kifejtette:
Igen, hogy kielégítselek benneteket, már házasságra adtam magam valakivel, az Angol Királysággal név szerint… És mind nevem emlékezetét, mind dicsőségemet tekintve teljes megelégedésemre lesz, ha utolsó leheletem után ez fog állni a sírkövemen: Erzsébet nyugszik itt, aki szűzen uralkodott és szűzként halt meg.”
Fülöp hatalmas birodalma állandó pénzszűkében volt, az Újvilágból beáramló roppant mennyiségű nemesfémet ugyanis inkább luxuscikkek importjára, illetve a hadseregre fordították. Fülöp pedig szinte minden percét az újonnan alapított székhelyén, a Madrid melletti El Escorialban töltötte. A két tengeri hatalom viszonya egy ideig jónak volt mondható, Erzsébet azonban fokozatosan elköteleződött a németalföldi protestáns lázadók spanyol ellenes szabadságharca mellett.
Kalózkapitányai, például Sir Francis Drake, egyre sikeresebben fosztogatták a spanyol hajókat. A pontot az i-re Stuart Mária kivégzése tette fel 1587-ben. A katolikus skót királynő ugyanis az angol trónra is jogot formálhatott és kijelentette, hogy e jogát II. Fülöpre hagyja. Az 1588-as inváziós kísérlet tehát nem egy a semmiből, hirtelen felindultságból jött támadás volt. Éveken keresztül gyűjtötte az erőt a spanyol flotta. II. Fülöp több, már létező elképzelésből gyúrta össze a végső támadási tervét. A flotta Lisszabonból indulva biztosítja a La Manche-csatorna feletti uralmat, szétveri az angol hajóhadat, majd miután az Armada megtisztította a tengert, a németalföldi spanyol sereg átkel Angliába.
A tervezgetés, felkészülés ideje alatt Fülöp igyekezett jóval olcsóbb megoldásokat is találni. Lelkesen támogatta az angol katolikusok összeesküvéseit Erzsébet megölésére.
Természetesen a szigetlakók is készültek a várható támadásra. Egyrészt újságcikkeket jelentettek meg, amelyek viharokat, az Armada pusztulását jósolták, másrészt megindult a katonai felkészülés is. Mozgósították a flottájukat, a partokon jelzőrendszert hoztak létre, valamint több tízezernyi katonát vontak össze a partok védelmére, bár harcértékük megkérdőjelezhető volt (két őrszem például, akiknek a feltűnő spanyol hajókra kellett volna figyelniük, inkább a kukoricásban kergették a foglyokat, amiért bíróság elé állították őket), a veszélyesnek ítélt katolikusokat pedig mint az ellenség potenciális segítőit, bebörtönözték. Kijelenthetjük, hogy Erzsébet semmit sem bízott a véletlenre, bár kincstára kongott az ürességtől igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy Anglia felkészüljön a leendő invázióra.
Hosszú hónapok felkészülése után, 1588 májusára az Armada készen állt az indulásra. 130 hajó, rajtuk 27 ezer katona és tengerész indult útnak Medina Sidonia hercege, Alonso Pérez de Guzmán y de Zúñiga-Sotomayor vezetésével.
Németalföldön pedig Parma hercegének 26 ezer embere várta, hogy csizmái talpát Albion földjére tegye. Az angol kémek még a flotta elindulása előtt jelentették annak nagyságát. Medina Sidonia magával vitt egy levelet II. Fülöptől, amelyet Párma hercegének szánt a király. Ebben utasított a herceget, hogy amennyiben nem sikerülne az, „hogy fegyvereink erejével vigyük diadalra ügyünket, vagy ha balsiker esetén az ellenségnek többé nem kell tartania tőlünk, amit Isten bizonnyal nem tűr, a mi erőink meg az ellenségéi pediglen annyira egyenlővé lennének, hogy netán a béke nem lenne többé olyan taszító”. Ebben az esetben békét kell kötni az angolokkal a következő feltételek teljesülésével: a katolikus vallásszabadság visszaállítása Angliában, Erzsébet ne támogassa többé a hollandokat, valamint fizessen jóvátételt a spanyoloknak okozott károkért.
A spanyol flotta az indulás után röviddel viharba került, a szétzilált flottát La Coruña kikötőjében szedték rendbe, majd innét folytatta útját az ellenség felé.
Az armada július 30-án, szombat kora reggel látta meg először az ellenséges partokat. Haditanácsot tartottak, melyen úgy döntöttek, hogy egy félköríves alakzatot vesznek fel, amit minden körülmények közepette tartaniuk kellett. Innentől kezdve az angol hajók folyamatosan támadták a spanyolokat, és hamar megmutatkozott tüzérségi fölényük. Erzsébet főparancsnokának, Lord Howardnak a hajója, az Ark Royal gyilkos ágyútűzzel árasztotta el a spanyol hajókat. Sir Francis Drake az éj leple alatt pedig elfogta az egyik megrongálódott spanyol hajót. A többi angol kapitány nem örült a híres kalóz cselekedetének, mert ő volt az, akinek vezetnie kellett volna éjszaka az angol flottát. Ő azonban Revenge nevű hajója tatján kioltotta a jelzőfényt és az egyéni dicsőséget hajszolta inkább.
Ahogy az Armada végighaladt az angol partok mentén folyamatosan zaklatták az angolok. Eközben Medina Sidonia készletei folyamatosan apadtak. Augusztus 8-ának hajnalán az angolok nyolc, robbanóanyagokkal megrakott hajót küldtek a spanyolok zárt alakzatába. A calais-i kikötőben ringó spanyol hajók kapitányai pánikszerűen igyekeztek kitérni az úszó bombák elől. Az Armada szétszóródott. Ez volt a nyitánya az egész napos gravelines-i csatának. Drake egész nap Sidonia zászlóshajójával küzdött. Egy szemtanú a következőképen számolt be az összecsapásról: „Az ellenség azután heves ágyútüzet nyitott a zászlóshajónkra, amely kilenc óra hosszan tartott. A tüzelés olyan erős volt, hogy 200 golyó találta el a vitorlákat és a jobboldalt deréktájon. Megölt vagy megsebesített sok embert, harcképtelenné tett és állásaikból kivetett három ágyút, és sok helyen szétszaggatta a kötélzetet. A vízvonal magasságában a hajóoldalba ütött lyukak olyan erős vízbetörést okoztak, hogy két búvár egész napos megfeszített munkájába került, míg végre kóccal és vaslapokkal sikerült betömniük azokat.”
A spanyol veszteségekről eltérőek az adatok, ami biztosan mondható az, hogy 4 hajó elsüllyedt, több megrongálódott, és meghalt kb. 2000 emberük.
A nap végére az Armada még mindig komoly erőt képviselt. Másnap, augusztus 9-én a szél egyre közelebb sodorta a spanyol hajókat a sekély flandriai partokhoz, idővel azonban a szélirány megfordult ezzel megmentve a megtépázott spanyolokat a megfenekléstől. A délutáni haditanácson Medina Sidonia és parancsnokai úgy döntöttek, ebből elég volt, ideje hazatérni. Így aztán északról megkerülve a brit szigeteket hazatértek.
Ugyanezen a napon Párma hercege is, hallva a csatazajt a csatornán, befejezettnek nyilvánította a még el sem kezdett hadjáratát.
A hajóhad hazafelé tartó útja vesszőfutássá vált, a skót és az ír partok mentén több hajót vesztettek (27-et), mint a kilencnapi tengeri csatározások során. A viharokban és a nélkülözésben több tengerész veszett oda, mint az angol fegyverektől, a partra sodródott hajók legénységét a helyiek egyszerűen agyonverték. Mai napig nem tudni pontosan, hány hajót vesztettek a spanyolok, a 130 hajóból mintegy 95 érhetett vissza Spanyolországba.
II. Fülöp egykedvűen, érzelmek nélkül fogadta a vereséget, azt Isten akaratának tekintette.
A történészek közül többen állítják, a spanyol Armadát nem az angolok, hanem a vihar győzte le. Sokáig tartotta magát a nézet, mely szerint az Armada pusztulása gazdasági csődbe juttatta Fülöpöt, összeroppantotta a spanyol nagyhatalmat. A legújabb kutatások azonban ennek ellentmondanak, ezt bizonyítja az is, hogy Fülöp még három flottát küldött Anglia ellen, bár sikert egyik sem ért el.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
