Az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háború a korszak legnagyobb konfliktusa volt. Az európai hegemóniáért zajló küzdelem egyik állandó szereplője a katolikus Habsburg Birodalom volt. Ellenfelei pedig az észak-német fejedelemségek, Anglia, Hollandia, Dánia, Csehország, Franciaország, az Erdélyi Fejedelemség és Svédország közül kerültek ki, változó intenzitással és összetételben.
A háborút több szakaszra osztjuk, attól függően kik is voltak a Habsburgok fő ellenfelei. 1630-ban vette kezdetét az úgynevezett svéd szakasz, ekkor ugyanis Gusztáv Adolf svéd király is úgy döntött, beszáll az öldöklésbe. 21 évnyi uralkodása alatt Svédország Európa egyik vezető katonai hatalmává vált. A „modern háború atyjának” is nevezett király hadseregét kora legfejlettebbévé tette. 1611-ben, 17 évesen lépett trónra, megvolt benne a nagy hadvezérek, uralkodók egyik legfontosabb tulajdonsága: az arra érdemeseket származásuktól függetlenül felemelte, előléptette, akik azonban híján voltak a képességeknek, társadalmi helyzetüktől függetlenül, azonnal szélnek eresztette.
Az egyik skót tisztje ezt írta róla:
Még ha nem is lett volna király, bátor harcos, sőt mi több jó ember volt, fennkölt, bölcs, igazságos, jámbor, tudással, a nyelvismeret tehetségével megáldott, s nemcsak testben volt erős, nemcsak férfias alkatú volt, hanem megvolt benne a szellem minden adottsága, ahogyan az illik egy bátor hadvezérhez.”
A félelmetes svéd hadsereg miután megérkezett a német területekre, sikert-sikerre halmozott, előbb legyőzte Tilly gróf csapatait Breitenfeldnél, majd alig fél év múlva, 1632-ben a Lech folyó menti csatában ismét legyőzte a veterán hadvezért, aki halálos sebet kapott az ütközetben. Gusztáv ezután München ellen indult, csakhogy a Habsburgok másik neves hadvezére,
Albrecht Wenzel Eusebius von Wallenstein csapataival megjelent Szászországban.
Ezzel Gusztáv hátába került, Svédországot, valamint a Baltikumot veszélyeztette. Minimális csapatokat hátrahagyva a svédek azonnal északnak fordultak, és elindultak a szászországi Erfurt felé. Ínnét a Saale folyó menti Naumburg felé vették az irányt, aol beásták magukat, Wallenstein ez alatt egészen Lipcséig nyomult. Már novemberben jártunk, az időjárás egyre zordabb lett, a svéd katonák egy része a városba húzódott a zimankó elől. Wallenstein úgy vélte Gusztáv Adolfnak 1632-re elege lett a harcokból, majd a következő évben folytatják, engedélyezte tehát lovassága zömének a téli szállásra vonulását. Ő maga az embereivel Lützen alá húzódott vissza, hogy ott téli szállást építsenek ki. Gusztáv Adolf látva az események ilyetén alakulását szokásához híven gyorsan cselekedett.
Úgy döntött csatát kezd, azonban ezúttal a szerencse a svédek ellen fordult.
A császári csapatok egyik tisztje felfedezte az előrenyomuló svédeket. Azonnal futárt küldött Wallensteinhez, ő maga pedig igyekezett az embereivel lassítani a svédek vonulását. Ezzel ép elég időt hagyott a császáriaknak a csatára való felkészülésre, sőt Wallensteinnek még arra is volt ideje, hogy visszarendelje a lovasságát. „Uram hagyjon félbe mindent, s egész haderejével és tüzérségével siessen vissza hozzám.”- írta Pappenheimnek, a lovasság parancsnokának. Mielőtt rátérnénk a csatára, nézzük meg kicsit közelebbről ki is volt Wallenstein.
1583 szeptemberében született, a csehországi Hermanicéban, 13 évesen árva lett, a nagybátyja nevelte protestáns hitben. Zabolátlan, vad fiatalemberré vált, kicsapták az egyetemről majd Európában kóborolt, többek között csillagjóslással tartotta el magát. Hamar katonának állt, 1606-ban megnősült és katolizált. Az ekkor már ezredesi rangban lévő Wallenstein, egy özvegyasszonyt vett el, akinek a vagyona pótolta a szépségét. Mikor a cseh nemesek fellázadtak a Habsburgok ellen, ő a császár pártján maradt. A Habsburgok győzelme után Csehország kormányzója lett, e pozícióját remekül kihasználta. Pénzügyi trükkökkel megszerezte a kivégzett vagy elüldözött cseh nemesek birtokait, így csakhamar óriási vagyonra tett szert. Csehország leggazdagabb főura, Észak- Kelet Bohémia egyedüli birtokosa 1623-ban birodalmi herceg címet kapott, majd Friedland hercege lett. Másodszor is megnősült, a császár legbefolyásosabb tanácsadójának leányát, Isabella Katharina von Harrachot vette feleségül. Karrierje csúcsára ért, mikor II. Ferdinánd császár, 1625-ben a birodalmi hadak főparancsnokává nevezte ki. Négy évvel később a német fejedelmek nyomására kegyvesztetté vált, amit nehezen viselt. Felvette Gusztáv Adolffal a kapcsolatot, hogy segítsen már neki Bécs ellen vonulni. Ám a császári csapatok helyzete a svéd sikerek miatt oly reménytelenné vált, hogy Ferdinánd újra megtette Wallensteint főparancsnoknak. Ő megfelelő ellenszolgáltatásokért cserébe ismét vállalta a feladatot. Kiűzte Csehországból a svédekkel szövetséges szászokat, Bajorországból és Frankföldről a svédeket, majd elfoglalta Szászország nagy részét.
Ezután jött a lützeni ütközet, amit ugyan elveszített, de a svéd király holtan maradt a csatatéren.
Ferdinándnak már nem volt rá szüksége, miközben Wallenstein egyre nagyravágyóbb terveket szövögetett, cseh királlyá koronázását tervezgette. A császári udvarban az ellenségei egyre csak gyűltek, végül a császár megfosztotta fővezérségétől. Tekintélyére jellemző azonban, hogy mindezt titokban tette II. Ferdinánd, ugyanis továbbra is mint főparancsnokkal levelezett vele. A megfáradt Wallenstein maradék embereivel Cheb városába vonult, ahol 1634. február 25-én skót és ír zsoldosok megölték. Egy Walter Devereux nevű kapitány szúrta le, vagyonát gyilkosai közt osztották szét, hívei hóhérkézre kerültek.
E hosszabb kitérő után térjünk vissza a Lipcsétől délnyugatra található lützeni síkra. A terület csatára kiválóan alkalmas, nyílt, viszonylag sík terület. A síkon keresztül húzódott a Lipcsébe vezető út, mindkét felén árokkal, amiket Wallenstein parancsára a császáriak kimélyítettek. 1632. november 16-án délelőtt sűrű köd akadályozta a hadmozdulatokat, ezért Gusztáv Adolf egészen 11 óráig várt a támadás megindításával. Ez a császáriaknak kedvezett, hiszen a Habsburg lovasság csak nem akart megérkezni.
A csata kezdetén az erőviszonyok nagyjából egyformák voltak. Tíz óra környékén a látási viszonyok már megengedték a tüzérségi előkészítést, majd 11-kor megindult a svéd első vonal támadása. A jobbszárnyi lovasság eljutott az országútig, sikerült átkelniük is, de vonalaik felbomlottak és a császári lovasok visszaverték őket. Sőt támadásba mentek át, amit csak a jobbszárnyi svéd csapatok második vonala tudott felfogni. A svéd gyalogosak rohama a derékhadban, bár nagy veszteségek árán, de elérte Wallenstein ágyúit, Wallenstein személyes vezetésével azonban a császáriak ellentámadása egészen az eredeti állásukig visszalökte a svédeket. Gusztáv Adolf megpróbálta rendezni a gyalogságát, ám köd miatt eltévesztette az irányt. A svéd gyalogság két vonala közé akart lovagolni, helyette a saját és az ellenség vonalai között találta magát, egyedül, kíséret nélkül. Az ellenséges lovasság nem kegyelmezett az uralkodónak. Halála híre gyorsan elterjedt a svédek körében, de ez pontosan ellenkező hatást váltott ki, mint amire számítani lehetett volna.
Weimari Bernát, a balszárnyat vezető protestáns hadvezér újraszervezte a svédek sorait, győzelmüket már az időközben megérkező császári lovasság sem tudta megakadályozni. Wallenstein serege egész tüzérségét hátrahagyva elmenekült Lipcse felé.
A császáriak 6000 embert vesztettek, a svédek nagyjából fele annyit, de a legnagyobb veszteségük-királyuk halála volt. Gusztáv Adolf örökébe leánya, Krisztina (ur. 1632-1654) lépett, akit a régensként kormányzó Axel Oxenstierna kancellár segített. Lehetséges, ha a két nagy formátumú hadvezér tovább él, a háború sem tartott volna egészen 1648-ig. A XIII. Lajos, valamint Richelieu bíboros irányította Franciaország 1635-ben beszállt a svédek oldalán a konfliktusba, míg a spanyolok a császáriak mellé álltak. A háború az utolsó évtizedére egyértelműen a Habsburg-Bourbon dinasztiák vetélkedésévé lett. Végül 1648. október 24-én aláírták a 128 cikkelyből álló békeszerződést, ami vesztfáliai békeként került be a történelembe. A tárgyalásokat két vesztfáliai városban, Münsterben és Osnabrückben tartották. Előbbiben a katolikus államok követei, utóbbiban pedig a svéd, holland valamint más protestáns államok követei egyezkedtek. A tárgyalások évekig tartottak, miközben a harcok még mindig folytak, ennek a végére tettek pontot 1648 októberében.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
